„Egy nárcisz beletört a piszoárba.”
                                  (Valaki mondta a vécé előtt akkor)

          Az biztos, hogy a hamutartók itt mind vakító fehérek, sárgák, kékek és zöldek, de vajon közöttük a semmi fekete, vagy csak átlátszó? Azon kívül kedves kockafejű, fűrészporagyú pultos ember, arra lennék még kíváncsi, hogy miért hívják tojásos szendvicsnek ezt a miniatűr sivatagot, ami a fogam alatt ropog, és hogy itt a söntésben van-e vércsap, tehát le tudnák-e cserélni a véremet most azonnal. Mondjuk, ragacsos vörös zománcfestékről igazira. A csapos nem válaszol, csak beszél másokhoz azon a szenvtelen hangján. Ki kéne tépni a torkát a jégfogóval, aztán ráhúzni a szemére a homlokereszét. Pisilési inger fog el, de legalább három kilométer a mosdóig az út, egyre szűkülő körök mentén megyek. Amikor odakerülök végre, akkor bezzeg semmi, görnyedezem a kagyló fölött és nem tudok kipréselni magamból két cseppnél többet. Sistereg a fajansz. A padlócsempe viszont kész nagyjátékfilm, a fuga benne a protagonista. A műanyag napja ez a mai - angyal vagyok a Tiszai Vegyi Kombinátból. Anyuka kicsi pévécé bogara.

*

          A nyolcvanas évek vége úgy kullog utánunk, mint egy leszázalékolt gyári munkás. Az új idők meg a fiúk pedig kinn várnak a kocsma előtt, mert a különleges élelmiszer-forgalmazó taxit rendelt. Sok pénze van, ráadásul az irodalomban is otthon érzi magát. A sofőr inkább hajóskapitánynak néz ki, rajta csíkos tengerészpóló, meg egyébként is állatira hullámzik az utca. Na, én megvárom, míg elül az aszfalt háborgása, addig nem megyek sehova. A literál-bizniszmen előre ül, mi pedig hárman próbálunk beszállni hátul, de valahogy senki nem tud beljebb ülni a szélénél. Mint a mániások kara, rohangálunk ajtótól ajtóig. Eltelik kis idő, mire rájövünk, hogy valaki már ül középen. A munkanélküli szociálpszichológus, egyébként regressziós alkoholista apróra zsugorodva banánért könyörög. Kidobjuk a hajánál fogva, a csuklója halkan roppan az úttesten. Bocs, ma lenézzük az alkoholt.
          Nem a rádió szól, a hangok belülről jönnek, valami számok meg adatok, a visszapillantóban pedig sajnos meglátom magam. Dawid Bowie vagyok. Illetve neki egy bohócrém, gnóm változata. „Everything will be allright tonight.” -- ezt énekelem, miközben a nyakam szép lassan lecsúszik az ülepemig, majd onnan az egész együtt a bokámig.

*

          Akkor már gyűlöltem tulajdonképpen, de azt gondoltam, hogy múló rosszkedv az egész. A rohadt gepárdlovag beavatott. Minden nő kurva - ezt mondta mindig, azt gondolta vicces, meg hogy ha a szex nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a szexhez, mert ez volt az ő véleménye, csakhogy nekem több kilós ütésem volt, mint neki. Szóval az aktushoz közös akarat kell, ebben általában kiegyeztünk, mert megmondtam és így beállítottuk a hierarchiát. De ezt a szert nem ismertem, és ez kétségtelenül lépéselőny. Ilyenkor az van, hogy nem működik a hormonfolyó, nem indul meg a szerelemdzsúz, nem lehet kicsavarni az istennek se. Kiapadnak, összezsugorodnak a nyálkahártyák, rugalmatlan a hüvelyfal és állatira fáj - bántás minden, ami nem lassú, átgondolt, jól megszervezett és kitalált. Szóval csakis éterileg működik az egész, de aki állat, az állat marad ilyenkor is, izomból, agykéregből dolgozik, a pálinkát is simán meginná, vagy pálinkaként a vizet.
          Reciklált nejlonszatyor vagyok, málnaszörp-vér, artikulálatlan fájdalom. A dög meg mellettem fetreng, a fehér bőre ammóniaszagú, elégedetten röfög, a párna csücskét rágja, cigarettáért szöszmötöl, beleiszik a felmosóvödörbe. Kimegyek a legtompább vajazókésért és azonnal kasztrálom, vetítem még a hozott anyagból, de kifelé csak annyit mondok: visszaváltanám kettesbe az időt, meg hogy kérem az elmaradt örömömet. De csak poénkodok kegyesen --, mert már nagyon utálom.

*

          Esküszöm, megsüketülök a matrac zizegő belétől. Aztán reggel. Még mindig nem jön az álom, csak a fehér zaj megint. Meg az a fránya vízállásjelentés bentről. A bőrkabát a tonettszéken, a mosatlanok mellett. Na tényleg, úgy unom már az ébrenlétet, a pengeéle szétvágja a szemem. Egy rohadt kis lefolyó vagyok, azé a jó nagy vízköves kádé, amelyikben gyerekkoromban annyiszor fürödtem. Ürülnek a savak, jönnek, menetelnek végre a természetes nedvek, vizek buzognak, helyreáll a szívverés, a légzés, a tampont is kibányásztam a méhemből több darabban, iszonyú állapotban -- megúsztam az orvost. Mégis, mit mondtam volna? Hogy csókolom, én egy rákendroll-lány vagyok? Kulcsra zárom az ajtót, hadd dörömböljön a vad. A bestiát most inkább bennem szelídítem. Közelebb jöttek azok a bizonyos hegyek, aztán összementek. Mögöttük meg folytatódik a világ, ami szép. Még szép. A kiömlő vért felissza végül a föld, de a vészjósló délutánokon meg estéken visszaszáll rád, megígérem. I’ll be back - az álmaidban. Fakó lepel Terminátor vagyok.

Sisso