hirdetés

Háy János: Akkor van veszve, ha már nem is fáj

2017. június 1.

Engem most például az foglalkoztat, hogy ha átperdülök az éltesebb férfikorból az idős férfikorba, amely változás egyébként elég szarul hangzik, valahogy változtassak azon a látószögön, amiből a világra nézek. – Háy Jánossal Mészáros Gábor beszélgetett nemrég megjelent, Az öregtó felé című verseskötetéről.

hirdetés

Az új kötet első ciklusának címe Készülődés, indulás. De ebben az indulásban van egy visszatekintés is. A ciklus első versének a Legrosszabb formának egy részlete így szól: „Azt hitted, különös lesz, hogy élet (...) de már látod, ezer éve / megszabták neked a normát. (…) Járt úton haladsz töretlen, / hiába unod már, nincs más: / futhatod tovább / a legrosszabb formád.” Különös időbeli pozíció ez – indulás is és visszatekintés. Miért épp erről a pontról indul a versbeszélő útja?

A kötet elején az én megpróbálja nagyobb retorikai alakzatokban megfogalmazni magát. Bármennyire is belemar a saját életébe, és szembesül nemszeretem folyamatokkal, amelyek egyértelműen az idő telésének negatív folyamatai, a kötet elején még megpróbál legalább a kompozíció terén szilárd várakat építeni. Az önmagát detektáló én még képes a szétesést, ami az emberi lét egyik demokratikus intézménye, akár heroikus ívekben ábrázolni. Ahogy haladunk a kötet vége felé, úgy kezdenek szétmállani a várak kövei, a nyelv redukálódik, a figyelem apró létmozzanatokra fókuszál, az én korábban nagyívű öntudata a biológiai meghatározottságok felé araszol. A visszatekintés, ami számomra amúgy nem annyira szimpatikus szó, mert van benne valami nosztalgikus felhang, s valami olyasmi, mintha az ember nem az aktuális létezésből és létezésről beszélne, mintha régi fényképalbumokat lapozgatna, holott nem. Szóval, amit te visszatekintésnek nevezel az általad idézett versben valami olyasmi lehet, hogy van az az idő, amikor az ember a saját életének kiteljesedési lehetőségeiben hisz, tehát olyan státuszban van az én, hogy az idő számára önkéntelenül is perspektívát mutat, és van az az idő, amikor az éveket már magad mögé sodortad, s egyre inkább látszik ennek a perspektívának a tarthatatlansága. Látod a határokat, s azt is, hogy hiába akarnál lenni határsértő, a határon túl nem Európa van, hanem Európa sincs.

Milyen viszonyban van a huszonéves versbeszélő azzal, aki most beszél? Átértelmezi, átformálja a kamaszkori lázadást egy ilyen elszámolás? Kommunikál egymással a két én? Mennyire idegen a huszonéves Háy? Mit mondanak egymásnak, ha szót értenek egymással?

Hogy hogyan kommunikálnak egymással a verseim, amelyeket akár idestova harminc, negyven éve írtam, az számomra nem érdekes. Amikor megszólalsz, és alkotóként szólalsz meg, akkor nem vagy beszédhelyzetben sem olvasóval, sem más befogadóval, a versek valahai lírai alanyaival sem, hanem csupán és kizárólag azzal a tárggyal, amit meg akarsz ragadni. A versben megszólaló én éppen aszerint változik, ahogyan a világban való helyünk változik, ezért elengedhetetlen, amúgy mindenki, de kivált a műalkotást létrehozók számára az önvizsgálat. A ki vagyok én, ki az, aki megszólal, és honnét kérdése elkerülhetetlen. És ezt a helyet, ennek a beszélőnek a kilétét nagyon erősen meghatározza az időben való státusza, hogy honnét lát rá a sorsra, mások és saját sorsára. Ez a helyfelismerés a hiteles megszólalás alapja. Nyilván azok a versek, amelyeket harmincévesen írtam, vagy akár tizenhat évesen teljesen máshonnét látják a világot. Már nem is emlékszem, hogy honnét, s nem is érdekel, mert nem akarok ilyen szempontból a múltammal foglalkozni. A valahai megszólalások hitelességét nem vonhatom kétségbe, nincs alapom rá, nem vagyok már ott. Abban bízhatok csak, hogy az a beszélő, az a versben megnyilvánuló én akkor is arra koncentrált, hogy hitelesen próbálja közvetíteni a világot.

Fotók: Valuska Gábor

Felteszem ez a hozzáállás azt is magával hozza, hogy nem akarod átírni a verseidet.

Nem. Még az ügyetlenségeket sem akarom korrigálni, hisz azok annak a világnak az ügyetlenségei és csak egy más világból nézve látszanak ügyetlenségeknek. Amikor a Meleg kilincs válogatást csináltam, és újraolvastam a régi szövegeket, sok dolgot nem is értettem pontosan és tulajdonképpen nem is akartam érteni. Túl messze van tőlem, amit 1978-ban vagy 1981-ben írtam. Nem mindig ismerem fel a belső logikáját. S ha felismerem, nem feltétlenül élem át a súlyait. Eltávolodtam attól, ami a vers megszólalóját vagy épp a nyelvi megformálást akkor jellemezte. Nem számoltam le vele, nem fordultam vele szembe, nyilván szervesen kapcsolódik egymáshoz az ember minden éve és minden énje. Nem kicserélődünk, csak változunk. Az a korrekció, amit mondjuk Szabó Lőrinc megcsinált az első köteteknél, szerintem alapjaiban hamis, hiszen ő egy szakmai perfekció irányából nyúlt a szövegekhez, amivel kiherélte a versekből azokat a naiv és impulzív dolgokat, amelyek jellemzik a világot nagyon megmutatni akaró, de formakészség terén még kicsit esendő költőt. Van Tandorinak a Talált tárgyban egy verse, Az amatőrség elvesztése. Az amatőrség nagyon fontos időszak, olyan kamaszkor-féle, amikor őszintén és átlelkesülve rácsodálkozol a világra, és nincsenek olyan begyakorlott szakmai paneljeid, amelyek rabláncra vernék ezt a naiv tekintet. Rosszul mondom, mert panelek és minták vannak, de vagy még annyira ügyetlen, hogy nem tudsz belemenni egy tökéletes mimikribe, ami szakmai és viselkedésbeli rutinokkal elfedné a világ felfedezésének eredendő akaratát.

Az öregtó felé legtöbb versén azt éreztem, hogy egy pillanatot, egy indulatot örökít meg.  A rövid szövegeket szinte nyers állapotban elengedett verseknek érzem. Ezek a pillanatképek is összefügghetnek azzal, amit a hitelesség kapcsán mondtál. A versbeszélő én nem akarja, hogy megfakuljon a pillanat.

Nincs olyan, hogy nyers állapot. Ami nyers egy szövegben, az olyanná van csinálva. Körülbelül hét év anyaga a kötet. A hosszúversek, talán nem olyan meglepő, rendszerint hosszú időn keresztül íródtak. A vers amúgyis egy rendkívül időigényes műfaj. Prózát sokkal gyorsabban meg tudok írni, és gyorsabban el tudom érni a kész állapotot. Nem is a megírás a fő gond, hanem az, amikor a vers elkezd az emberben pörögni, akkor időt kell adni arra, hogy kipörögjön. Ha az életedet közben más, mondjuk praktikus irányba mozdítod, és nem engedsz utat, hogy teatrálisan mondjam, a szabadon örvénylő időnek, akkor biztosan nem tudod kikeverni, amit szeretnél. Számomra nagyon fontos, sőt, az egyedül követhető attitűd – és ez már az első verseknél is így volt –, a közvetlenség. Ez tulajdonképpen meghatározza  a nyelvkezelést. Kerülöm, vagy legfeljebb játékból vonok be átpoetizált formákat a szövegbe, amelyektől, csak úgy mellékesen mondom, irtózom. A versek többsége nem tipikusan szabadvers, de a dallamviláguk nem felel meg a szabályos, formakövető versnek sem. A ritmikával, a rímhasználattal, a bújtatott rímekkel folyamatosan arra törekszem, hogy a magam hallása szerint építsek fel egy akusztikai teret.

Arra gondoltam, hogy egyrészt a versek zeneisége, az olykor mondókaszerű, direkt ritmusa, dísztelensége, másrészt a kötet végen a roncsoltabb, rövidebb formák biztosítanak egy közvetlen, nyers megnyilvánulást.

A rövidebb szövegeknél olyan létmegfigyeléseket sűrítek össze, amelyek majdhogynem animális szinten vannak. A legegyszerűbb, legprimerebb, de mégis a létet leginkább meghatározó mozzanatok kerülnek a szövegbe. És igyekeztem levakarni minden, vagy a lehető legtöbb – mert mindent teljesen levakarni nem lehet – kulturális és neveltetésbeli fedőfestéket. Azt akartam, hogy ne maradjon a szövegben viselkedés. Mert a műalkotásban szemben a normál társadalmi, szociális működéssel nem lehet leviselkedni a dolgokat.

A Perfect day című versedben azt írod, hogy egy jól sikerült nap is turisztikai program, ami eltereli a figyelmet az életről. Azon gondolkodtam olvasás közben, hogy hol lehet a versén számára az öröm forrása? Az egyértelmű, hogy irtózik attól, hogy az élmények gépszerű működése elterelje a figyelmet a pillanatról. Én arra voksolnék, hogy a spontaneitásban oldódik fel.

A Perfect day valójában arról az áldatlan állapotról szól, hogy tulajdonképpen úgy éljük le az életünket, mintha fesztiválturisták lennénk, és ebben mi kulturális szolgáltatók is benne vagyunk, hiszen olyan programokat csinálunk, amivel az emberek idejét teletömjük, méghozzá annyira, hogy még véletlenül se maradjon idejük gondolkodni. Ha nagyon nyersen fogalmaznék, a művészet is a hatalom, az evilági és persze a túlvilági hatalom szolgálatában áll. Megvédi a társadalmat a lázadóktól, az ént a rettegéstől. Az élet mint fesztiválturizmus, azt jelenti, hogy nem adjuk meg az időt, hogy a velünk való történések leülepedjenek, élményszerűvé váljanak. Elkezded délután négykor a koncerteket, és hajnali háromra már a tizenkettediken voltál, egyetlen nap alatt. A művészet, ami a világ mélyebb megélését kéne, hogy elősegítse, önkéntelen az elbutítás eszközévé válik. Az meg, hogy az ember miképpen és hogyan él meg örömöt, az nagyon fontos dolog, de ebben erősen különbözünk. Valaki fogékonyabb az örömre, és van, amikor fogékonyabbak vagyunk az örömre. Nálam mindig billeg a léc. Ezen szeretnék egy kicsit változtatni, hogy ne mindig a rosszra rezonáljak, és legyen pozitívabb a gondolkodásom, hogy női magazinoknak is adhassak interjút.

Van egy sorod, ami arra utal, hogy valójában azért hálásnak kellene lennem, hogy nem háborúban, nem fegyverrel, karddal a kezemben halok meg.

Az biztos, hogy az alázat nem a 20. vagy a 21. századi ember legnépszerűbb tulajdonsága. Inkább leuralni akarjuk az életet, követelőzünk, és akarnokok vagyunk, és sokszor akkor is siránkozunk, amikor semmi bajunk sincs, a legkülönbözőbb álbetegségekbe, pszichózisokba, sértettségekbe és hiúsági trippekbe menekülünk, a nemlétező sebeinket nyalogatjuk. Könnyebb lenne élni, ha kevesebb akarnokság, és több alázat lenne bennünk.

Viszont a pillanat megélése nem feltétlenül függ össze az öröm keresésével. Úgy értem, hogy a pillanat megélése nem az öröm kereséséről szól. A szomorúság megélése is a pillanat része. Ha úgy tetszik, a lényegi részt képezi.

Számomra az öröm és a fájdalom egy skálán van. A probléma nem az, hogy fáj vagy nem, hanem, ha nem érzel. Az alapgond inkább az, hogy mindent elkövetünk, hogy a veszélyes impulzusok ne jussanak be hozzánk. Ám ha megálljt parancsolsz a veszélynek, akkor megálljt parancsolsz valóság átélésének is. Az önvédelmi mechanizmusok ebbe ez irányba hatnak. Ha az embernek fáj, akkor nincs még veszve semmi, akkor van veszve, ha már nem is fáj.

A verseknek van egy erős ellenüzenete az örök fiatalság ideájával szemben, azzal a 21. századi üzenettel szemben, hogy ciki az öregedés, de mégis kiolvasható a versekből az, hogy az idő fogyásával a vers beszélője közelebb kerülhet az érzelmek automatizálódásához. Ahhoz a mechanizmushoz, ami elhazudja az időt.

Nem is az öregedéssel van a gond, hanem azzal, ha nem vagy egy ritmusban a saját koroddal, a világban való helyeddel, ha ezt a helyet máshová akarod pozícionálni, nem oda, ahol vagy. Voltak korok, amikor öregítették magukat az emberek, most fiatalítják. Ez nem alapból kivetni való, de vannak határok és pontosan tudni lehet, amikor valaki félreértelmezi önmagát és nem tudja, hol van az életében. Ha nem tudod, hogy hol vagy, nem tudod valóságosnak megélni az életedet, hiszen mindig egy másik életben vagy érdekelt. Ez kicsit hasonló ahhoz, amikor azt mondod, hogy nem a jelent élem meg, hanem vagy a múltra reflektálok nosztalgikusan, vagy valami lehetséges jövőt várok, ami majd feloldoz a nehézségek alól. A prognosztizált vagy visszanéző idő soha nem valóságosan megélt idő. A jelened viszont, amit élsz, végülis elsikkad a múlt vagy a jövő mákonyában. Szóval, a kérdés inkább az, hogy ott értelmezed-e magad, ahol éppen vagy. Mert akkor és csak akkor van valóságos kapcsolatod a világgal. Ha hetvenévesen harmincéves tinédzserré öltözteted és maszkírozod magad, akkor azzal, aki te hetvenévesen vagy, nem tudod átélni, hogy milyen ez a világ, hiszen a valóságos éned letagadásában vagy érdekelt. A versek arról is beszélnek, hogy az öregedés redukálja az esélyt, hogy elmenekülj a valós problémák elől, hiszen most minden, amit eltagadni akartál, az is a körmödre ég. Harmincévesen köpsz rá, általában az öregek halnak meg, akkor ezt gondolod. Aztán van egy olyan életkor, hogy leesik a tantusz, na, ezt a tantusz dolgot már egy csomóan nem is értik, látod, én is öreg vagyok. Szóval nem tudsz nem számot vetni ezzel a dologgal. Hamisság lenne tőlem, mint írótól, ha ezekkel nem direktbe szembesíteném a versben beszélő ént. Ha nem fülelném le.

Ezeket a gondolatokat valószínűleg csak az zárja ki, ha harmincéves korod előtt meghalsz a rock n’ roll lendületben.

A nagy rock n’ roll lendületeket a kamaszkori sértett én pöffeszkedése adja. Ekkor azonban még annyira egészséges a személyiség, hogy képes ebből egy produktumot létrehozni, tehát még nem egy sebeit nyalogató sértett író, aki a nemzet művésze díjra vár. De amint ezek a kamaszkori eleven, sérelmi fájdalmak elmúlnak… Szóval Jim Morrison vagy, hogy egy jobb zenészt mondjak, Kurt Cobain nem tud mit kezdeni azzal, hogy kamaszként, első lendülettel, pacekból hozott valamit, ami sem indulatában, sem tartalmában már nincs meg benne. A rock ’n rollban nem tudod magadról, hogy képes vagy-e a direkt kiömlést átfordítani egy másfajta szemléletbe. Van, aki elég jól át tudta fordítani, Robert Smith a The Cure-ral, nem beszélve David Bowie-ról, aki ötször, hatszor is fordított. Az egyik kedvenc lemezem, Nick Cave From Her To Eternity makójeruzsálem távolságra van a The Good Son, vagy Murder Ballads világától. Ők például tudtak úgy működni – és valószínűleg egyre több ilyen popművész lesz –, mint ahogy egy hagyományos művészeti ágban dolgozó művész, aki úgy változtatja a szemléletét, ahogy korosodik. Csak ugye a popzenénél az a baj, hogy a sikert az I can’t get no hozza, érted? És akkor az van, hogy csak fel kell mászni bőrcuccal, nyolcvanévesen a színpadra, és azt üvölteni, hogy I can’t get no, holott már ezeréve nincs satisfaction. Nagyon nehéz fölülírni a fiatalkori sikereket, mert abból fakad az elementáris erő, és ott alapozódnak meg a közönség visszaigazolása. A hagyományos művészeti formáknál ez inkább fordítva van. A fiatalkori munkák minden elemi újszerűségük ellenére mégiscsak ügyetlenebbek, mégiscsak kevés emberhez jutnak el. Tehát nem az van, ami a Nirvana esetében, hogy összedobok ma egy lemezt és holnapra világsztár leszek. Ez feldolgozhatatlan. És ebből a világsztárságból válts a mélyebb gondolatokra úgy, hogy évi háromszáz koncertet kell csinálnod, és kétmillió riporter lóg a nyakadon. Minden szemléletváltás, amit az embernek újra és újra meg kell tennie, idő. Van egy horizont, amit látsz a világból, és alkotóként azt a horizontot járod be. Hogy az ismert tájékot mélyebben átjárd, vagy a szemléleti horizontot tágítsd, gondolkodás és nyugalmi idők nélkül nem megy. Ez egy fontos és örök feladat. Engem most például az foglalkoztat, hogy ha átperdülök az éltesebb férfikorból az idős férfikorba, amely változás egyébként elég szarul hangzik, valahogy változtassak azon a látószögön, amiből a világra nézek. Könnyen lehet, hogy három évbe telik, amíg valami változik, és nem biztos, hogy már megéri, mert lehet, hogy elpatkolok addigra, vagy nem bírok olyan szellemi energiákat mozgósítani, amelyek műbe képesek átfordulni. Persze a horizontváltással változik az is, hogy mit és hogyan írsz, még azoknál az alkotóknál is változik, akik nagyon egy stílből nyomják le az életüket, mint mondjuk Esterházy. És a kockázat nagy. Biztonsági játszma, ha benne vagy egy olyan játékban, amit már megismertettél magadból, amit ilyen-olyan referenciaközegek elfogadtak, akár a kritika, akár a közönség. Úgy kell változtatnod, hogy kockáztatod, mindez esetleg veszni fog. Amikor egy kritikus leírja, hogy a Dzsigerdilen idején még tudtam írni, de amikor A gyerek készült, akkorra már elfelejtettem, hát az nem esik valami jól. És mégis ki kell tartania az embernek amellett, amit gondol, mert senki más nem tudja ezt az egészet meózni, csak te.

És ilyen, folyamatában való változásoknál nincs olyan lehetőség, hogy előre tervezel?

Azt se tudod valójában, hogy pontosan mi zajlik, csak azt tudod, hogy időt kell neki adni, hogy zajlódjon. Ez nem megtervezhető úgy, mint egy multicégnek a napi működése, mert sajnos, illetve hála istennek telis tele van kiismerhetetlen mozzanatokkal. Fogalmad sincs, hogy merrefelé haladsz, jó vagy rossz irányban. Csak annyi biztos, hogy időbefektetés és gondolkodás nélkül nincs változás. Jó, mondjuk vannak, nagyon buta írók, azoknak persze reménytelen.

Már maga a kötetcím is irányt, mozgást jelöl. A beszélő zarándokútját, aki megáll vízért és kenyérért. Azt hiszem, ez az út elkanyarodik az eddigi életmű irányától.

Ez teljesen másfajta világ. Ugyan van kapcsolódás, a rövidversek, a Kotródom el versvilágával. Vagy a hosszúversek az Istenek verseihez köthetők, de azért mégis el van onnan húzva, el van onnan rántva. Mikor összeraktam a kéziratot és még nem volt szerkezete, csak egy íve volt, az volt az érzésem, hogy mindenképpen ciklusolni kell, mert ezt egy levegővel nem lehet végigbírni, mert lapátolja a terhet, mint a hétszentség. Levegőhöz kell jutni. Szeretek kirándulni, ez hozta be, hogy legyen ez egy út. És ha tetszik, egy nagyon primitív metaforával élve, egy életút van jelölve a kompozícióban. Gyalogoljunk végig a problémákon, és néha pihenjünk meg és néha együnk valamit, úgy ahogy enni szoktunk. Azt éreztem, ha a kötet elindul valamilyen tematikai irányba, oldalra fog lépni a következő versnél. Nem lehetett, hogy a ciklus egyik fontosabb versének a címe legyen a cikluscím, merthogy nem így vannak a versek egymás mellé téve. Bár törekszem rá, hogy a versek egymáshoz beszéljenek, de sem gondolatilag, sem érzelmileg nincsenek egy-egy kiemelt vers hierarchiájában. Olyanok ezek a ciklusok, mint amikor fenyőerdőn megyek keresztül, de közben látom, hogy van itt egy tölgy, vannak kövek,arrébb egy tisztás.

Egy verset viszont kiemeltél a könyv elejére, Láttam őket a címe, The hollowman is howling alcímmel. Ez a kiemelés azt hozza magával, hogy az olvasó a kötet egészén át hallja az üvöltést.

A Láttam őket két ismert versre utal, erre vonatkozik a mottó. Elkezdett menni bennem a Láttam őket retorikus alakzat, hogy milyen megszólítani egy nemzedéket. Erre Ginsberg Üvöltése egy elég ismert példa, ami szerintem amúgy egy gyenge vers, szemben a másik hivatkozott verssel, Az Üresek cíművel T.S. Eliottól, ami remekmű. De mindkettőben megvan a retorikai indulat. Azért kiemelt a vers, mert ezt a gondolatot vittem végig a köteten, hogy láttam őket, és nem vagyok különb náluk, és ők sem különbek nálam. Azt az esendőséget fogalmazza meg a szöveg, amilyenek mindannyian vagyunk. Nem heroizál, hanem azonossá tesz. Én sem vagyok különb, ők sem különbek. Ginsberg versének szerintem az a gondja, hogy külsődleges, felszínes együttérzést akar kelteni bennünk, és heroizálja a beszélőt, heroizálja azt a romlottságot, amiről beszél. Amúgy a magyarok működésében nagyon mélyen benne van – még a művészeten belül is – a hierarchizált gondolkodás. Az Édes Annában Kosztolányinak van gondolata Vizyékről, nem akarok durvát mondani, de nem sokat gondol Annáról, mert nem tud róla szinte semmit, hisz ő egy cseléd. Gyakori a magyar irodalomban a kívülről való ábrázolás. A narrátor elmondja vagy sugallja, hogy hogyan állnak a dolgok, miről mit kell gondolni. Ezzel szemben az én hozzáállásom, hogy nem vagyok a szereplőim fölött vagy alatt, mellettük vagyok. Én is egy érvényes élet vagyok, és az ő életük is az. Az én dolgom, mint írónak, hogy ezeknek az életeknek az igazságát képviseljem elfogultságok nélkül.

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.