hirdetés

Háy János: Ezt még megcsináljuk

2018. december 30.

A Szépírók Társasága a Literával közösen felolvasóestet szervezett Tandori Dezső születésnapjára, december 8-ára, a Szimpla Kávézóban. Az író huszonnégy verseskötetét sorsolták ki a fellépők között, akik a kötetekre reflektáló szövegeket írtak. – Háy János írását olvashatják.

hirdetés

2000 volt és nem lett világvége, egy Győri úti borozóban találkozunk, hogy megbeszéljük, milyen könyv legyen jövőre. Versek. „A" kategóriájú szövegek, mondta Tandori, de még nincs neve ennek a kötetnek, csak terve van, holott azt mondja, csak össze kell rakni, aztán kész. Ittunk valamit, reggel volt, de ő már, mint hajnali ember, a munkák végén. Kijöttünk, talán még mentünk kicsit együtt, hogy felnézzünk a Márvány utcai tűzfalra, ahol egy vágat Marno János ablaka, s mondtunk valamit róla. Amúgy jót, mint mindig.

Elhagytuk az ezredfordulót, a borozó még helyet adott a megbeszélésnek, aztán kész, bezárt és jött a kézirat, hogy Aztán kész. A cím beleillett a korábban már lezárást sejtető könyvek sorába (Sohamár, De minek?, Főmű). Hogy íme, hát megtörténik a Tandori-világvége. De nem történt meg, mert ember tervez, isten végez, csak lett egy könyv, ami tényleg valamit összefoglalt. A Tandori-költészettől soha nem voltak idegenek a kulturális referenciák, ám ez a kötet mintha minden ilyesfajta, nevezzük így intertextuális utalást felülmúlt volna. A nyitóvers, a Holt költők társasága hirtelen a hollywoodi közhelyet megtölti valósággal, s egyben kijelöli a kötet valóságát. Mert meg vannak valóban idézve, azok, akik testükben már nem, csak körtészetükkel, bocsánat költészetükkel vannak jelen. Mintha e kötet nem volna más, mint Tandori hozzáöltözése a díszes és neves, meg persze nem annyira dísze és neves társasághoz. A megidézett alkotók, főként az Újhold, és a Nyugat szerzői közül kerülnek ki, meg ott van Petőfi és József Attila, mint egyszemélyes világok, s persze nem hiányozhatnak a képzőművészet favoritjai sem.

Soha nem voltam híve a túlzott referencialitásnak, mindig azt gondoltam, ezen a megidézett tartalmon felszámolódik mindaz, ami valódi életet tudhatna hozni a szövegekbe. Ugyanakkor nem tagadható, hogy minden kulturális produktum, még ha nem is helyezi ki, nem is nevezi meg, számos helyen önkéntelen megidézi a múlt szövegeit. Tandori csak annyit tesz, hogy kiugatja, bocs kiugratja a nyulat a bokorból, és felpecsételi a szövegekre a kulturális hivatkozási alapot, amely hivatkozások számos esetben úgy szerepelnek, mint a szövegek katalizátorai, mondjuk úgy avítt szóval, múzsák. Ám, ami különlegessége ennek a felmutatásnak, hogy itt tényleg test lesz az ostyából. Krisztus teste, aztán kész. Úgy használja a megidézett szerzőket, hogy rögvest kontrába állítja az erudíciós gesztust magával a szövegekkel. Ez a könyv mondhatni valódi búcsú és lezárás. Lezárása a mikrovilágok rendszerének, búcsúvétel azoktól, amely rendszerek és világok számtalan, egyébként fontos Tandori-kötet vezérfonalát jelentették. Kilépés a kicsinyítésből, de nem át a nagyításba, hanem a valóságba. A versben beszélő énnek nem a magánmitológiája jelenik meg, hanem a mindennapi világa, amely világ persze épp olyan kicsiny világ, mint minden egyszem létező kicsiny világa, ugyanakkor épp olyan nagy, mint bármely egyedi élet egészvilága. A magánnapok, a „Jaj, teendők, köznapi bendők" ugyanakkor felhoznak számtalan olyan általános, mondhatni közproblémát is, amelyek korábban elkerülték a Tandori-verseket. Szóba jön háború és környezetszennyezés, Csecsenföld és Jeruzsálem, vadgazdaság és orgazdaság és persze minden mögött az ember, mint tragikumra faragott Pinokkió élete, aki számára „a világos beszédet a világi / ordítozás akadályozza meg".

Mi a nyitás nyitja, kérdezhetnénk, s hogy ez valóban a Tandori-nyitány vagy épp ellenkezőleg, egy olyan fordulatot hajt végre, hogy a megidézett költők közre való nyitottságát játssza meg a saját műben, s teszi ezáltal köznapian életszerűvé a verseket. S hogy ennek ellentmondjak egyben köznapivá és emelkedetté, hiszen a dalszerűség és emelkedett nyelv morzsaléka számos helyen fellelhető, hemzsegnek a költőies frázisok, tűnt nyarak havai, vakszerelmi bánatok, eljövő és körbelengő búk. Egyszerre mimikri és teljes újraírása, ha pontosak akarunk lenni, újrabomlasztása a tradicionálisan költőinek nevezett beszédnek. „Így térek vissza a költészet pagonyába, / Hogy nem szent, annyi szent". S ha az látszott a kötet első verseiben, hogy a versét hozzá akarja öltöztetni a Holt költők társaságához, a végére az látszik, Tandori a Holt költőket hozzávetkeztette önmagához, ahhoz a mindennapi, ám szellemileg, bölcseletileg a végletekig töltött nyelvhez, amit egy Tandori-vers örökösen követ.

Megcsináljuk ezt a transzformációt, mondja a kötet, aztán kész. Mi is van kész, minek van vége, ha egyáltalán. Vége van annak a gondolatnak, hogy a poétikai hagyomány gond nélkül átrakható a mába, vége van annak, hogy követhető legyen egy szimpla dalforma, vége van annak, hogy az emelkedett költői nyelv még használható volna, vége annak, hogy lehet problémamentesen a létről beszélni, mert „mire szólni kezdek, elmegy a kedvem", de 2018 és nincsen vége a Tandori-világnak, amely a létről való beszéd képtelensége, kedvetlensége ellenére beszél folyton-folyvást a létről.

(Háy János nem tudott jelen lenni a rendezvényen, szövegét hangfelvételen küldte el. Video ezért nem készült a munkájáról.)

Háy János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.