hirdetés

Háy János: Házasságon innen és túl

A Palatinus Kiadó ajánlata a Könyvfesztiválra

2006. április 20.
Szerző: Háy János
Cím: Házasságon innen és túl
Kiadó: Palatinus Kiadó
Ár: 2800 Ft
hirdetés

Háy János új kötete az elmúlt tíz év során írt novelláinak legjobbjait gyűjti egybe, köztük olyan kedvelt darabokat is, mint a Budapesti tavasz, A harmadik fiú, a Világörökség része, vagy a Szilveszter, amely a Dzsigerdilen című regény valós történetét meséli el. Férfiak és nők, házasságok és szétesett kapcsolatok, megalázott feleségek és szeretetlenségben élő férjek, Budapest és az agglomeráció.
 
A novellák nyelvezete egészen más, mint amit az eddigi Háy-prózáktól megszokhattunk. Itt nem találkozunk sem a regények meseszerűségével, sem a Bogyósgyümölcskertész kedélyes gyermeki beszédmódjával. Az új novellák szűkszavúak, kerülik a felesleges magyarázkodást, felesleges írói futamokat. A mondatok mindig a pontosságra törekszenek, s arra, hogy a lehető legkevesebb információval tudják az olvasó számára meghatározni a helyet, a helyzetet, a jellemeket és a sorsokat.
 
 
Lánc (részlet a kötetből)
 
A nő belehajolt a férfi szájába, mint a cirkuszban az oroszlánidomár, hogy országnak-világnak megmutassa, na lám, mennyire jólnevelt is az én kis leóm. Most leharaphatnám a fejét, jutott a férfi eszébe, aztán megrémült, ahogy elképzelte a nyakerekből fröcsögő vért. Meg az is rögtön felvetődött benne, hogy a fájdalomtól ugyan megmenekülne, de ki csinálná meg akkor a fogait, amelyek igencsak rászorulnak a felújításra. A nő kiemelte a szájból s megint látótávolba helyezte a fejét. Nézte a férfit, aki éppen a vonásait rendezte, hogy a kifacsart arcizmokat megint szokott állapotba juttassa, hogy az arca újra arc legyen, s ne egy eltorzult farsangi maszk. Képtelenség, gondolta a férfi így a vonásait pakolászva, hogy szerelmi viszony alakuljon ki egy fogorvosnő és a betege között. Ha a beteg legyűri az elemi rettegést, s nem úgy néz a fogorvosnőre, mint egy hóhérra, hanem a nőt látja benne, ami önmagában óriási, s mondhatni egészen ritka dolog. Ha ez meg is történik, akkor is ott van még a nő, akiről nehéz elképzelni, hogy egy általa eltorzított küllemű alak iránt bármilyen érzelmet tápláljon. S ha mindezen gátak ellenére mégis kialakul valami, az érzéstelenítés miatt az első csóknál bukik a történet, amikor a férfi a megmerevedett nyelvével ügyetlenkedik, mintha egy román sörnyitót akarna a fogorvosnő szájába lökni.
 
 
Híd kell, mondta a fogorvosnő, s hogy ez egy rendkívül magas szintű fogászati beavatkozás. Mire a férfi félelemtől remegő hangon rögtön rávágta, hogy az ő fogai rendkívül alacsony színvonalúak, és nem hiszi, hogy egy magas szintű beavatkozást megérdemelnének, meg amúgy is minden arisztokratikus dologtól idegenkedik. Ő egy olyan típusú ember, aki az alacsony szintű beavatkozásokhoz szokott hozzá, s általában az alacsony szintű szolgáltatásokat tudta csak megfizetni, egyébként az élet minden területén, s most neki furcsa volna, ha barátságból egy ilyen magas szintű szolgáltatáshoz hozzájutna.
 
 
Mire a fogorvosnő mondta, hogy valójában nincs más megoldás, csak ez a kicsi konstrukció, mondhatni – ha a művészetek felől közelítjük meg – kompozíció a jobb kettes és a hatos között, mely fogak a lecsiszolást követően afféle pillért képeznek majd. Holnap el is kezdhetnék a munkát.
 
 
A férfi kedvetlenül kotródott el a rendelőből, elképzelte a holnapot, hogy olyan lesz a szája, mint a budapesti utcák, tele gödrökkel, kátyúkkal meg mindenféle építkezésekkel. Mint az is, amin éppen haladt, hogy autójával elérje a Lánchidat, és ezen a régi hídon kaptasson át Budára. A hídkapu előtt feltorlódtak a járművek, a kocsisor lassan araszolt keresztül a téren, a férfi autója már elcsúszott a Gresham előtt, látta a pilléreket, s a híd fölött a várat és a Mátyás-templomot. A koronázás jutott eszébe 1867-ből, hogy jön a díszes menet, élén Ferenc Józseffel, akit a népnyelv barátságból ferencjóskázott, lefelé a várból, az uralkodó kezében a szentistváni kard, fején a korona. Jön a díszes menet, s minden budapesti megcsodálja a szép fehér lovat, a csillogó uralkodói öltözetet. De gyönyörű, ezt mondják leesett állal, és senki nem kiabálja azt, hogy hóhér, vagy valami effélét. Dehogy. Csettintgetnek a nyelvükkel, ejha, meg ez aztán a király, néha még tapsolnak is, mintha színházban volnának.
 
 
Hol vannak a kurucok – törte a fejét a férfi –, szabadságon vannak, vagy nincsenek is kurucok? A kurucok léte történelmi tévképzet? Thaly Kálmán találmánya? Hol van az a nép, amelyik alig húsz éve trónjától fosztotta a trónra tolakodó fiatal császárt, s az egész Habsburg-pereputtyot?
 
 
A koronázási domb a pesti oldalon volt, márványkorlát övezte a tetején. A magyar vármegyék földjéből emelték. Ki volt adva parancsba, hogy minden vármegye hozzon oda a maga földjéből egy szekérderékkal, ám egyes megyék beintettek, erre a szervezők is beintettek. Ugyan kinek tűnik fel, hogy egy tucat megye földje hiányzik, volt így is épp elég. Az uralkodó felkaptatott a dombra és a négy világtáj felé intett a kardjával, hogy megvédi az ő nemzetét. De kitől védi meg? Saját magától? A negyvennyolcas hőseitől? Hogy van ez? Ott kezdődött valami alapvető zűrzavar, egy kis nemzeti káosz, amiben elkeveredtek az emberek, s azóta sem tudni senkiről, hogy ki kicsoda, gondolta a férfi, s az ország tulajdonképpen a mai napig gazsulál ennek a nem túl szimpatikus királynak. Merthogy az ott, az a pár évtized, mondhatni, fénykora volt az országnak. S ez a fénykor feledteti a háborút, amibe beletorkollt, Trianont, amibe a háború torkollt, Horthyt, amibe Trianon torkollt, s így folytathatnánk tovább. S a királyon keresztül a mai napig gazsulálunk annak az uralkodócsaládnak, aki ízléstelenségével megfertőzte Közép-Európát, a tolakodó paloták, a ronda bútorok, ócska dizájnfestmények megrendelőinek. Persze, vágott saját gondolataiba a férfi, minden uralkodóra jellemző az ízléstelenség. Lehet, hogy csak akkor lehet valaki uralkodó, ha abszolút nem rendelkezik semmiféle ízléssel. Esetleg ez az egyik legfontosabb tulajdonság, amit ellenőriznek a királlyá koronázás előtt. Aztán az évszázadok során kialakultak ezek a már genetikailag is ízléstelen családok, mint a Habsburgok. Elképzelte, ha most királyság lenne, az esztétika tanszék tanárainak kiadná a parlament utasításban, hogy vizsgáztassa le a várományos uralkodót, hogy biztosan semmiféle esztétikai érzékkel nem rendelkezik. A vizsgálat eredményét Bacsó Béla tanszékvezető foglalná össze egy mindenre kiterjedő elemzésben, amely elemzés biztosítja a magyar rendeket, hogy nem kell tartani a jövendő királytól, az esztétikum számára érvényes tárgyakat még reflektorral sem veszi észre.
 
 
A Habsburgokkal próbálta kiverni a hidat a fejéből, amit majd a fogorvosnő beleültet a szájába, ahogyan Széchenyi ezt itt Buda és Pest partjai közé, mert kötés kell, a két város között. Egy levélben, bár még a hídnak csak terve volt, már az egységes városról beszél, aminek nevét, Bukaresthez hasonlatosan Budapestnek nevezhetnénk. Széchenyi tulajdonképpen ezzel a hídépítéssel elindította azt a határainktól pár száz kilométerre népszerű s a magyarok számára zsigerileg sértő földrajzi tévképzetet, hogy Bukarest és Budapest tulajdonképpen ugyanaz a város, ebből következően a románok és a magyarok sem különböznek egymástól. Magyarán, amikor a romániai magyarság problematikájáról esik szó, egyes nyugati lakók számára már maga a felvetés is teljességgel abszurd, hogy lehetne ilyen konfliktus – kérdezgetik, akkor, amikor ez ugyanaz? Skizofrénia? Lehet, hogy vannak skizoid nemzetek is?
 
 
Az autó lassan araszolt a híd felé, épp a hídtorokba fordult, ahol rendőrök őrizték a buszsávot a kósza autósoktól, akik szabály ide, szabály oda, s hiába, hogy a buszon hány utas sajtolódik össze, hiába hogy más népek ott sorakoznak a körforgalomban, ezek az autósok csak tepernek előre a buszsávban a sokmilliós terepjáróikkal és sportkocsijaikkal, mert nekik jár ez az előny, ők különbek, mint mások.
 
 
Késő délelőtt van, a nap aligferdén vetül a hídra s a Dunára, megcsillan a törtető autós fejebúbján, amint odahajol a rendőrhöz, hogy lepénzelje. A rendőr pedig, hogy nem, pénzért nem tekint el a büntetéstől, ha volna valami baj, mondjuk, szegény édesanyja volna beteg, akkor talán. De nem is tudja elképzelni, hogy az efféle autósoknak legyen édesanyja. Vagy már beadta valami intézetbe, ahol milliókért ápolják, s a fickónak nem kell odadugnia többet az orrát sem, mert elég a pénz. Az asszony pedig csak arra gondol, hogy mennyi dolga lehet az ő fiának, mi lehet a foglalkozása, hogy annyira nem tud kiugrani ide a fővárostól alig 15 kilométerre lévő intézménybe. Nőhöz megyek, erősködött az autós, hogy neki sietni kell, mert vissza kell érkeznie időben, ukránokkal van egy megbeszélése, s az ukránokról mindenki tudja, milyenek, nem szabad megvárakoztatni őket. Addig neki be kell ugrania egy nőhöz, s hogy a rendőr is férfi. Igen, mondta a rendőr. De én nem, szólt közbe a másik rendőr, aki éppen nő volt és meghallotta e szapora magyar fajta, a magyar törtető szavait. Aztán feljelentés következett, a vitára egy gyalogos figyelt fel. Egy gyalogos, aki már hajnalban, még be sem indult a forgalom, átvágott a hídon, hogy bejárja a pesti piacokat, hogy ellenőrizze, hol mennyi az olcsó bor ára, s megnézze a haverjait, akik esküsznek az általuk látogatott söntésekre. Immáron visszafelé baktatott. A gyalogos, aki oly megszokott része volt ennek a hídnak, mint a kőoroszlánok, hiszen minden reggel át és vissza, híres költő volt, igazi király az ő birodalmában (II. Dezső), ám ez nem látszott rajta. Inkább volt hasonlatos azokra, akiknek nincs lakhatása, sem ebben a városban, sem sehol az innenső világban, hanem csak az egeken túl. Pillanatra felfigyelt a vitára, aztán rákanyarodott a hatalmas láncszemek melletti járatra, onnét nézte a vízen játszó napot, s a hajókat, ahogy messze-messze húzzák hatalmas testüket.
 
 
Az autós nagyot káromkodott és bevágta a terepjáró ajtaját, s hogy megszívjátok még, mert haverom van a béemben, mondta, aztán besorolt a többiek közé.
 
 
Mindenki felfér a hídra, egy idő után mindenki. A hídnak nem dolga, hogy ítéleteket hozzon: te mehetsz, te pedig maradsz. A hídon odajuthatsz, ahol várnak, s elmenekülhetsz onnan, ahol üldöznek, s fordítva, odajuthatsz, ahol nem várnak, s azoknak karjaiba szaladsz, akik üldöznek. Persze senki nem akar a túloldalon martalék lenni, szerencsétlenné válni, olyanná, akit a másik oldal lakói kifosztanak, kiűznek lakásából, s ha életét nem is veszik el, odadobják a fagynak, a kilátástalan utcai életnek. Senki nem ezzel a félelemmel indul útnak, a férfi sem gondolt ilyenekre, mikor úgy döntött a fogorvosnál: hazamegy.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.