hirdetés

Háy János: Minden író a sebeiből dolgozik

2013. október 23.

Interjúsorozatunkban az olvasóknak kínálunk teret, hogy azt kérdezzék meg kedves íróiktól, amire mindig is igazán kíváncsiak voltak. Ezúttal Háy János válaszolt Demény Péter, Heitner Barbara, Janáky Marianna, Kupecz Iván, Mihály Emőke, Tamasapp Dénes, Titjuli, Tóth Bernadett és Tóthibi kérdéseire. 

hirdetés

Janáky Marianna: Mit gondol, mennyire fontos és miért, hogy egy szerzőnek összehasonlíthatatlan stílusa legyen?

Azt hiszem, csak azt tekinthetjük szerzőnek, akinek összehasonlíthatatlan stílusa van. Minden jelentős írói pálya azzal indul, hogy a konszenzuális nyelvi regisztereket megkérdőjelezi. Ahogyan a kamaszok megkérdőjelezik a felnőtt világ értékrendjét. Persze a felnőtt világ keresztrefeszítése még nem jelenti azt, hogy képesek vagyunk a szüleinknél különb életet élni, de legalább szeretnénk. A sajátos nyelvnek persze nem az a célja, hogy valaki különbözzön a többitől, hogy a saját másmilyenségében pöffeszkedhessen, hanem hogy a valóságot elevenen tudja megragadni.

Mihály Emőke: Azok az írók, akik a sebeikből dolgoznak, azaz életük legnagyobb traumáit írják meg újból és újból, nem sebződnek-e meg még jobban az írás által – azáltal, hogy a nagy nyilvánosság előtt kitakarnak valamit magukból, ami nagyon fájó és érzékeny?

Minden író a sebeiből dolgozik. Ha a sebek túl nagyok, nem tudod leszakítani a konkrét eseménysorról, ahogyan ezt Kertésznél vagy Ottliknál láthatjuk. Ha nem olyan zsigeri a trauma, akkor lehet pakolni más és más témák mögé. A sokkönyves írók mind ezt teszik. A cél, hogy a trauma feloldódjon, de persze soha nem oldódik fel, s az írónak nem is érdeke, hogy feloldódjon, mert nem szeretné elveszíteni azt az eredendő energiát, ami gyúanyaga a műnek, s persze nem szeretne arról a helyről sem ellépni, ahonnan beszél a világról, mert kétséges, hogy máshonnan is meg tud-e szólalni. Sokszor az efféle változások teljesen szétzilálják a tehetséget. Azt követően például, hogy Edvard Munchot kikezelték a depresszióból és az alkoholizmusból, bár színpompásabbak lettek a képei, de erőtlenek is.
Hogy a sebfelszakítás, sebmélyítés mennyire fáj... Tulajdonképpen kettősségről van szó, mert amikor megír az ember valami kínzó dolgot egyszerre él át gyönyört is, patetikusan mondva a teremtés örömét. Ambivalens érzés, mert kicsit máshonnan nézve ez olyan, mintha valaki gyönyörködne a fájdalomban.

Tóth Bernadett: Kikről mintázta a Mélygarázs szereplőit?

Itt most felsorolhatnám a névnapokat, ahol persze többször is szerepel a János.

Tóthibi: Tényleg annyira reménytelennek és értelmetlennek látja a világot, mint ahogy az a Mélygarázsban szerepel? Milyen visszajelzéseket kapott ezzel a könyvvel kapcsolatban? Érték kritikák azért, ahogy a család ebben a könyvben megjelenik?

Attól, hogy a Mélygarázs és más könyveim is a tragikum felől közelítik meg a világot, nem jelenti azt, hogy más megközelítés érvénytelen lenne. A művészet számára persze nincs olyan út, ami kiiktathatná a tragikumot. Eleve művészet azért van, mert a létben eredendően benne van a tragikum, s ehhez még pluszban jön, hogy az emberi sors leginkább omlásában ragadható meg, amikor kompakt, észre sem vesszük, megtépázottságában látszik az, milyen valójában, milyen lehetne kicsattanó egészségben.

Amúgy mindig törekszem arra, hogy amit írok, az szinkronban legyen az aktuális lelki működésemmel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Mélygarázs világértelmezése konkrétan az én világértelmezésem lenne. Három monológ van a könyvben. Ez a három ember mondja el azt, hogy mit érez, mit él át, mit gondol. Bizonyos gondolatok egybevágnak azzal, amit én gondolok, mások nem. Amúgy én a Mélygarázst nem látom reménytelenséget sugárzó könyvnek, inkább olyannak, ami mindent felbolygat. Szétdarabol önvédelmi mechanizmusokat, a bemerevedett gondolati és életmódstruktúrákat megkérdőjelezi, hogy lehetővé tegye a szétszerelt részek újraillesztését. Hogy milyenek a visszajelzések? Sokan olvasták és szeretik. A kritika ambivalensen viszonyul hozzá (ezt mondjuk nem először élem át). A család-szemlélete a könyvnek hát olyan, amilyen a család a valóságban, sőt, lehet, hogy egy kicsit annál még jobb is. Persze ez nem jelenti azt, hogy nekem rossz véleményem volna a családról, vagy netán nem lennék híve a mély és hosszan tartó érzelmi kapcsolatoknak.

Titjuli: Nagyon jó a Mélygarázs trailere. Nem filmesítik meg a könyvet?

Nem tudok róla. s ha akarná valaki, nem biztos, hogy belemennék, ahogyan nem akartam filmet a Gyerekből és a Gézagyerekből sem, mert nem akarom fixálni a karaktereket és az értelmezést.

Demény Péter: Mi érdekli a színpad körül? Vagy nem is a színpad érdekli?

Nem, a színpad és általában a színház nem különösebben érdekel. Számtalan esztétikai rendszerben, például Hegelnél ez a művészetek alja. S ebben van valami, hisz túl sok ember tehetségétől vagy épp tehetségtelenségétől függ egy előadás sikere, ráadásul az egész ki van szolgáltatva a közönségnek. Stendhal meg tudta írni a könyveit úgy, hogy a kutya sem olvasta el életében. Színházat így nem lehet csinálni. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a színház feltétlenül a művészi korrupció terepe. Ennél többre becsülöm a közönséget. Sokszor azonban a színházcsinálók a vélt közönségnek készítenek előadásokat, saját ízléstelenségüket, igénytelenségüket és ürességüket a közönség nyakába akarják varrni. Az ilyen színháztól végletesen irtózom. Ugyanakkor az is tény, hogy a színházban a testi jelenlét, ha minden összejön, olyan közvetlenül tud katartikus lenni, amire egy olvasmány soha nem képes. Szóval nem vagyok hagyományos értelembe vett színházi szerző. Nem lébecolok a próbákon. Nem vonz a kulisszák mögötti élet. Túl időigényes és extrovertált, s ez szembemegy az írói működéssel, ami alapvetően befelé való mozgás. A színpadi szöveg érdekel. Hogyan lehet párbeszédekkel jellemet építeni, cselekményt görgetni. Milyen típusú szövegek tudnak a párbeszédeken túl színpadi jelenlétet kiharcolni maguknak.

Demény Péter: Miért szerette Szabó Magdát?

Egy ösztöndíj révén ismertem meg. Nem akart velem találkozni, nem akarta, hogy megköszönjem. Amikor egy író-olvasótalálkozón leszólítottam, azt mondta: Nem érdekel ki vagy, az érdekel, hogy mit írsz, és továbbment (tudott spontán ilyen bombasztikus mondatokat lökni). Később mégis összebarátkoztunk. Bírtam az okosságát, a humorát, a rosszindulatát. Különleges ember volt. Korábban soha nem olvastam tőle semmit. Olyan krecliben voltak az ő könyvei, amit én nem terveztem kinyitni. De ebben a helyzetben úgy éreztem, meg kell ismernem. Végigolvastam, és nem bántam meg. Olyan, mint bármelyik jó minőségű, jelentős író életműve bárhol a világon. Tele kimagasló darabokkal, mint az Őz vagy a Katalin utca, s persze a nem csúcsteljesítmények is nagyon jó könyvek. Ja, és sehol nem érződik rajta a kor és a hely provincializmusa. Különb volt, mint általában a kortárs magyar irodalom.

Izgatja, hogy minek (költőnek, próza- vagy drámaírónak) tartják? Vagy csöppet sem?

Nem, ez nem izgat. Régebben voltak ilyen furcsa esetek, hogy megkérdezték, hogy nem zavar-e hogy van egy ugyanilyen nevű drámaíró is. Azt hiszem, azóta összeértek a különböző énjeim.

Kupecz Iván: El szokta olvasni az Önről szóló kritikákat? Elgondolkodott már azon, hogy a kritika olyan nagyágyúi, mint Radnóti Sándor, Kulcsár Szabó Ernő hallgatnak a műveiről? Mit gondol, miért? Paul Valéry azt mondta: Minden író annyit fog érni, amennyit kritikusként (saját kritikusaként) ért. Ha saját magáról kritikát kellene írnia, mi lenne az első és utolsó mondata? S egyáltalán: mi a véleménye az irodalomkritikáról?

Fú, ez jó sok kérdés. De akkor sorra veszem. Ha eljut hozzám, akkor elolvasom a kritikákat, sőt, ami ennél fontosabb, az írásokat még a végső stádium előtt meg szoktam mutatni másoknak, s meghallgatom, hogy mit mondanak, s mindent végiggondolok, azt a véleményt is, amivel nem értek egyet. Az tény, hogy vannak könyveim, amelyekről alig vagy egyáltalán nem született mértékadó kritika, s hogy nem vagyok a kritikusok kedvence, de ezen sajnos én nem tudok változtatni. Valery felvetése szerintem teljesen másról szól. Arról a furcsa helyzetről, hogy az írónak magának kell lennie a mű létrehozójának és minőségellenőrének is. Ha valakiben ez a belső kritikai hang nem működik, s nem tudja eldönteni a milliónyi kínálkozó mondat közül melyik az, amelyik legpontosabban jeleníti meg a valóságot, ha nem képes lefaragni a szövegről a felesleget (ahogy Michelangeló mondta, hogy nem nagy szám a szobrászat, csak a felesleget kell lefaragni a kőről), nem működik egy belső ízlés, akkor elbukik, mert ezt a munkát helyette senki nem tudja elvégezni.

Az irodalomkritika, hogy milyen? A hetvenes években épp a kérdésben említett irodalmárok munkái révén átalakult az irodalomkritika. Az impresszionisztikus sóderolást felváltotta a szakszerű elemzés. Ez annakidején, emlékszem, mennyire üdítő volt. Néha az ember alig várta, hogy egy-egy kedvenc könyvéről olvasson valamit, hogy mit gondol róla pl. (hogy egy harmadik nevet is behozzak) Balassa Péter. Ma nincs ilyen kitüntetett szerepe a kritikának. Kevéssé orientál, kevéssé meri felvállalni a véleményét, s ráadásul nagyon sokszor csak a kritikus szakmai olvasmányélményeiről számol be. Az meg olyan, hogy kit érdekel, hogy egy kritikus hány elméleti könyvet olvasott, és melyikeket. Ez magátólérthetőség. Ha kritikát olvasok, leginkább jó stílusban megírt elemzést és értelmezést várok, bátran felvállalt véleménnyel. Ezzel ritkán találkozom. Talán ezért is van, hogy a kritika hatalmi ereje szerintem sokkal kisebb, mint a rendszerváltás előtt.

Tamasapp Dénes: Hogy érezte magát Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön, a Pulzart fesztivál alatt? Megmaradt valami emlékezetes onnan?

Ez az induló fesztivál nagyon figyelmesen és gondosan lett megszervezve. A létrehozókban volt gondolat és akarat, hogy valami érvényeset adjanak a közönségnek, s ez szerintem sikerült is. S persze olyan a közönség, hogy le a kalappal. Nem azért jöttek, hogy kipipálják, hogy látták színpadon a Dés Lászlót vagy a Lajkó Félixet. Emlékezetes? Megnéztem a helyet, ahol Dózsa György született Dálnokon. Kaszáskertnek hívta a konkrét helyet az útikönyv. Persze a faluban ezen a néven senki nem ismerte. Mert nem olyan volt, amilyennek előre elképzeltem, hogy egy kert tele kiegyenesített kaszákkal, hanem a kerítésben voltak az oszlopok ilyen kovácsoltvas műkaszák, amiről egy parasztnak persze nem jutna eszébe egy igazi kasza. Szóval elmentem megnézni, mégiscsak a Dózsa György utcában nőttem fel Vámosmikolán. Amúgy szeretek Erdélybe utazni, s mindig el is mormolom magamnak, hogy nekem adjátok vissza a hegyeket, ne Wass Albertnek.

Heitner Barbara: Kipróbálta már a bungee jumpingot? Milyen fizikai munkával kapcsolódik ki?

Nem, pedig van bennem vonzódás, meg az is érdekelne, hogy kapnék-e esés közben szívrohamot, vagy szétszakadna-e a hátgerincem. A fizikai munkával meg úgy vagyok, hogy a mosogatástól a szekrénykészítésen át a vakolásig bármit bevállalok. Általában mindent meg is tudok csinálni, igaz nem lehet letagadni, hogy én csináltam. De például az idő a vakolás terén nekem dolgozott. Divatba jött az egyenetlen felület, hát én már évtizedekkel ezelőtt divatosan vakoltam.

Tóth Bernadett: Szokott-e még gyümölcsszedésre járni? Tovább adta-e a gyümölcsszedés hagyományát gyermekeinek?

A gyerekkoromat málna és ribizliföldeken töltöttem, kapálni, metszeni, szedni. Akkor még az éhes orosz gyomrokba kamionszám lehetett a magyar gyümölcsöt önteni. A rendszerváltás legyalulta ezt a szektort, legalábbis a mi környékünkön. Apám utolsó ültetvénye, egy sokhektáros meggyes is már vagy tizenöt éve kiszárad. Egy betegség, és sorra elpusztultak a fák. Úgyhogy apámmal együtt ez az egész már csak emlék.

Tóthibi: Jelenleg mit ír, és mikorra várható újabb könyve?

Hogy konkrétan mit, azt inkább hagyjuk. Mindig írok valamit. Szeretek írni, s ahogy egyre szűkösebbnek látszik az előttem álló idő, annál jobban tolakodnak elő megírásra váró fenegyerekek. De nem fogom mindet megírni, mert nem minddel vagyok jó viszonyban. Amúgy évek óta az a tervem, hogy egy évet kihagyok, s csak magamnak írok, ha épp írok, de méginkább szeretném ezidő alatt a figyelmi horizontomat tágítani, elhagyni a bejárt utakat, ismeretlen zsombékokban bóklászni. De valahogy soha nem akar összejönni ez az év. Talán nem is fog, a figyelem mélyítésétől és tágításától akkor sem tágíthatok.
A megjelenések: a Xanadu jön ki hamarosan, ez lesz az első az Európánál a régi könyveim közül. Aztán jövő áprilisban az új novella-sorozat, ami párdarabja a Bogyósnak. Ez utóbbi szinte teljesen készen van, tulajdonképpen ezt előbb megírtam, mint a Mélygarázst. A regény véletlen jött, s nem akartam tovább magamnál tartani, nehogy a főhős a mélygarázs helyett az én belső világomat robbantsa fel.

 

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.