A számos ok egyik legfontosabbika, legalábbis utólag erre jutottam, amiért elkezdtem mindenhová biciklivel menni, az a nehezen és talán túl későn felismert súlyos fáradékonyság volt, amit a tömegközlekedés emberi hangzavara kiváltott belőlem. Az, hogy mindenki egyfolytában beszél, rosszabb esetben kiabál, hümmög, vagy két teljesen felesleges mondat között a torkát köszörüli. Én magam is. Régebben vezetettem egy statisztikát, minden megszólalásom után kis rovátkákat húztam egy jegyzetfüzetbe, hogy az, amit épp kimondtam, érdemes volt-e a kimondásra. Az jött ki végeredményképpen, hogy összes megszólalásaim 72,4 százaléka tökéletesen szükségtelen. A biciklin általában nem beszél az ember, ott egyedül van, ha meg telefonálni próbálna, a Budapesti forgalom előbb-utóbb elintézi szépen.

A zenehallgatásról, amit korábban próbáltam a külvilág fecsegésének ellenszereként használni, éppen akkor szoktam le, amikor biciklire ültem. Nem is tudom, hogyan jött mégis tegnap, mielőtt a Római partra indultam volna régi évfolyamtársaimmal találkozni, hogy belenyúltam íróasztalom fiókjába és az innen-onnan kapott, vett, talált mp3-lejátszók közül kiemeltem egy rég nem használt, őskori, 254 (!) megabájtos darabot. Nézzük, mit hallgattam ezen utoljára, gondoltam, gondolom, bizonyos szempontból felelőtlenül.


Első hallásra talán nem tűnik kifejezetten biciklizős zenének, de a nagykörúti forgalomban mégiscsak ad valami működőképesen kiegyensúlyozatlan, súlyos ritmust a tekerésnek, még ha ez így kimondva talán úgy is hangzik, mintha lekezelném, lerángatnám (honnan, hová?) Ligeti zenéjét. De éppen ellenkezőleg, inkább a rafináltságát érzem lenyűgözőnek, azt, ahogy az idegen, szenvtelen külvilágot, a város eltompult, monoton forgalmát is képes a saját képére formálni, ráadásul nem felülírva azt, hanem valami bonyolult kölcsönhatásba, robbanásszerű szimbiózisba (még ha ez képzavar is) lépve vele.


Furrer lassabban hömpölygő, jó értelemben – ha lehet ezt a szót egyáltalán jó értelemben használni – alattomosabb zongora darabja már a külvárosban kap el. De szó szerint elkap. És mintha a bicikliút talányos vonalvezetésére reagálna, hol felgyorsul, erősebb, erőszakosabb lesz, hol eltűnik egészen egy váratlan pillanatban. Én meg közben csak tekergetem a fejem, egyrészt, mintha így precízebben a helyére tudnám rázni a zenét koponyám belsejében, másrészt pedig, mert a Rozgonyi Piroska utcát keresem, mindeddig hiába. Végül, éppen amikor megvan, akkor jön a fekete leves.


Hát ez hogy került ide? Miféle perverz hangulat kellett ehhez a válogatáshoz, nem is sikerül felidézni, mikor állíthattam össze. Hallom Art és Simon hangját, mintha a gyerekkoromból szólnának, pedig annál is jóval régebbről. Látom is az arcukat, akár ha egy vígjáték két főszereplője lennének, valahol Stan és Pan illetve Lemmon és Matthau között. A múlt század második felének minden tragikusan szép, nagyvonalú és komolyan vehetetlen naivitása ott van ebben a dalban. Nem lehet szeretni, és nem szeretni sem. Közben megérkezem a találkozó helyszínére. I have my books and my poetry to protect me, hallom még, mintha búcsúzóul. Ilyesmiket manapság már nem mondunk, még ironikusan sem, legfeljebb gondoljuk és szégyelljük, titkoljuk akár a pikkelysömört.

Hazafelé nem hallgatok zenét.