hirdetés

Hazai ízek ma – Húszan a húszéves Skizóról

2017. július 5.

A Hévíz folyóirat szerkesztői arra kértek húsz ismert művészt, szerkesztőt, kritikust, hogy röviden foglalja össze mai véleményét Hazai Attila Budapesti skizo című, 20 éve megjelent regényéről, a „Hazai-ügyről", egyáltalán: Hazai írásművészetéről, életművéről. Az összeállítás a Hévíz 2017/3. számában jelent meg.

hirdetés

Hazai ízek ma – Húszan a húszéves Skizóról

Idén húszéves Hazai Attila Budapesti skizo című regénye, mely megjelenése idején erős és végletes érzelmeket, véleményeket váltott ki a kritikusokból, az olvasókból és az írótársakból egyaránt. Nemcsak megosztó alkotás volt, de még „ügy" is lett belőle: a „Hazai-ügy" (akik nem emlékeznek a pengeváltásokra – vagy még nem éltek akkor –, azok lapozzák fel a Magyar Narancs 98/24-es számát, tulajdonképpen a meccs minden főszereplőjének véleményét megtalálják benne: Vita a Budapesti skizóról: A Hazai-ügy).

Fotók: Pohárnok Gergely

Mi, a Hévíz folyóirat szerkesztői arra kértünk húsz ismert művészt, szerkesztőt, kritikust, hogy röviden foglalja össze mai véleményét a regényről, az „ügyről", egyáltalán: Hazai írásművészetéről, életművéről.

Hazai Attila öt éve halt meg (idén még csak ötvenéves lenne), azóta díjat neveztek el róla, halála után a rangos Magvető kiadó szerzője lett, összművészeti esteket rendeznek az emlékére, életművéről nemrégiben monográfia jelent meg (Szabó Gábor: Jelenlét nyomokban – Hazai Attila-olvasó).

Tehát kanonizálták? Vagy mégsem? Maradandó életművet hagyott hátra? Mivel verte ki a biztosítékot az irodalmi életben húsz éve? Tényleg mérföldkő a magyar prózában a Budapesti skizo? Vagy csak egy amatőr fércműve, ahogy annak idején többen állították? Van-e Hazainak humora? Ha igen, mitől működik ez a humor? Mit parodizál? Érződik-e Hazai hatása a mai magyar prózán? Vannak-e követői? Vagy egy „magányos cowboy" volt, akinek nem lehet folytatása? Hol van ma a helye Hazai műveinek? Kinek volt igaza húsz éve: a földbe döngölőknek vagy a rajongóknak?

Ez csak néhány kérdés, ami hirtelen felvetődött bennünk a Budapesti skizo kapcsán. De természetesen minden vélemény, gondolat, eszmefuttatás érdekelt bennünket, ami kapcsolódik Hazaihoz vagy a BS-hoz.

Artner Sisso (1967 – szociológus, szerkesztő, újságíró)
A Budapesti skizót nem csak olvastam, hanem éltem és műveltem. Fékezett habzással ma is. A Hazaival együtt is műveltem, az FMK-ban egy asztalnál ülve, valamelyik dühöngő irodalmi lágerben beszélgetve, vagy a Tilos az Á-ban hallgatva a Pepsi Érzés nevű kétszemélyes zenekarát. A dalszövegei és tulajdonképpen a lassú szóbelisége is ugyanolyan volt, akárcsak a tárgyalt kötet mondatszövése, amelyről '98-ban az apalapomban (Magyar Narancs) heves vita folyt. Igazából csak akkor olvastam el a már vagy fél éve az asztalomon heverő szöveget, amit ő maga adott. Kénytelen voltam, mert ritkán tanúja az ember a kortársa azonnali kanonizálásának, vagy róla a keresztvíz leszedésének, meg az erről való végtelenül szórakoztató, vagy éppen dögunalmas férfi-szócséplésnek. A moderált kerekasztal-beszélgetést újraolvasva úgy éreztem most, hogy az is egy Hazai-regény fejezete. Baromi unalmasnak tűnt akkor, mégis hangosan lehet röhögni rajta, ha az ember félhangosan elkezdi felolvasni magának. Hazai Attila túlságosan kívül volt az ilyen vitákon, bár a sznobizmusa bevallottan csábította az „irodalmi körök témájának lenni" életmód felé. Ahogy egyébként szerintem legtöbbször mindenen kívül volt, messziről szemlélte maga körül a nagyvárosi akváriumot. Miközben mégis olyan nagyon szerette volna, ha elfogadják és szeretik. Nem volt ezzel egyedül, de aztán mégis visszavonhatatlanul egyedül maradt. Elviselhetetlen a gondolat, hogy mennyire.
Számomra most létezik igazán a Hazai-ügy. Lecsupaszította magát. A Budapesti skizo se a mondattannal, se a humánummal nem számolt le. Iszonyú érzékenyen és pontosan rögzítette az akkor és az abban az állapotban megélhető pillanatokat. „Csak azt tudnám felidézni, hogy miért jöttem le az utcára, mert a nagy koncentrálástól teljesen kitörölte az agyam." Egy ilyen helyzetből induló, fanatikus utcai kalandból ma rekonstruálható az akkori Budapest, az új fogyasztói társadalom szokásai, vagy az ország mentális állapota akár. Nem körülményes, csak türelmes. Volt egy ilyen csapat annak idején, zenészek, fotósok, írók, akik elkapták egymástól ezt a tempót, ezt a kórt és feltűnőek voltak vele. Egyszer megkérdeztem az Attilától, hogy direkt csinálja-e ezt, hogy ilyen lassan beszél például, mire iszonyú komolyan és elnyújtva válaszolta, hogy „neee csinááld máár, hiszeen neeem is vagyoook lassssú". Nevettem, ő meg nem, csak nézett, mint egy mongúz. Nem tudtam, komolyan mondja-e vagy csak szórakoztatni akar. Egyszerűen meg akart fosztani a biztos ponttól magával kapcsolatban mindenkit. A prózájában is ez az izgalmas, hogy nincsenek benne kapaszkodók, és pont ezért érdekes, hogy mitől működik.

Bartók Imre (1985 – író, az első Hazai Attila Irodalmi Díjas)
Többféle választ adhatunk arra a kérdésre, hogy vajon miből származik az a provokatív potenciál, amely Hazai Attila írásművészetét, illetve annak fogadtatását a kezdetektől – olybá tűnik – a mai napig kíséri. A számomra leginkább meggyőzőnek tűnő magyarázat a következő.
Hely hiányában rá vagyok kényszerülve az elnagyolt megfogalmazásokra: a magyar irodalomra jellemző egyfajta realizmusfixáció, és ezzel összefüggésben a humanista szerepzavar. Mindennek felfejtése, irodalomtörténeti és/vagy szociológiai magyarázata rendkívül sokrétű kérdés. Úgy tűnik azonban, hogy a „szövegirodalom" fémjelezte fordulat, ha kitérőt is jelentett ezen a szinte már zavarba ejtően lineárisnak tetsző úton, lényegileg nem változtatott rajta. Mindez természetesen nem jelenti, hogy a „realizmus" mellett ne lettek volna más prózapoétikai ajánlatok – Hajnóczy, Hajas stb. –, ezeket azonban a mindenkori kanonizációs gépezet vagy a perifériára száműzte, vagy egy számukra kiutalt rezervátumba utalta.
Hazai Attila a gyanúm szerint azért jelent sokak számára feldolgozhatatlan problémát a magyar irodalom kontextusában, mert látszólag markánsan a realista hagyományba helyezi magát – szereplői kisemberek, eseményei hétköznapiak, netán anekdotikusan abszurdak stb. –, de mindezt olyan fokú iróniával, sőt talán inkább cinizmussal teszi, hogy valójában alapjaiban kérdez rá ennek a poétikának – így közvetve a sajátjának is – az érvényességére. Sosem lehet eldönteni, hogy az épek között játssza a bolondot, avagy a bolondok házába önként bevonult, józan szellem. Azon kívül, ha van a magyar irodalomban érvényes válasz Bartleby „Inkább nem" gesztusára, akkor az jó eséllyel a Hazai-karakterek céltalan túlmozgásában, vagy épp semmittevésében keresendő.
Botrányról persze ma már kár beszélni; a „realizmus" gumifogalmának kórosan reflektálatlan használatát tekintve azonban a Hazai-kérdés továbbra is megoldatlannak tűnik. Nem igazán látni, hogy húsz év alatt sokat változott volna a helyzet.

Bárdos Deák Ágnes (1956, díva)
Az olvasó számára a „kánon" nem létezik.
Az olvasó ebből a szempontból romlatlan, végső soron: szabad. Amit olvas, azt vagy tudja (szereti) olvasni – vagy nem. Vagy bevonzza a nyelv, legyen az ismerős vagy ismeretlen, vagy, hiába bármely agyafúrt történet, az olvasó nem fárad, hogy a végére járjon.
A nyelv többet tud, ravaszabb az olvasónál: szakít, ha bír, ha tud – hazugsággal, sztereotípiával, önáltatással.
A nyelv egyféle intellektuális bozótvágó lehet: Attila könyveinek, írásainak nyelve ilyen.
A hatalom – őrködjön a status quo felett „kánon" vagy cenzúra képében – permanensen bekebelezni vágyja a nyelvet, s ezáltal leuralni, megbéklyózni a nyelvet teremtő képzeletet!
A hatalom/kánon a saját „ízlésére" akarja formálni a befogadást, megakadályozandó a személyes interpretációkhoz való hozzáférést.
A Hazai-könyvek nyelvben feltárulkozó, érzékelésen túli valóságában lelepleződnek az értelmezést leuraló interperszonális és egyéb hatalmi stratégiák, struktúrák.
Ha szabadságra vágysz az olvasásban (is), de önismereti problémáid vannak, kezdd sztereotípia-függőséged felmérésével: üsd fel Hazai Attila egyik könyvét! Bármelyiket, bárhol, bátran!
A világ, ami Attila nyelvén szólal meg, lehet, hogy a te világod.
Ki itt belépsz, lehet, hogy megijedsz magadtól – de szembenézés nélkül esélyed sincs, hogy kiszabadulj az önáltatás elmét és lelket béklyózó hálójából!

Bazsányi Sándor (1969 – irodalomtörténész, kritikus, esztéta)
Úgynevezett Hazai-ügy talán azért keletkezhetett a kilencvenes évek második felére immár három kötettel (és két játékfilmmel) rendelkező szerző körül, mert még akkoriban nagyon erősen működött az akkoriban még nagyon erősnek tűnő irodalmi szubkultúrát összetartó vagy összetartani látszó néhány meggyőződés. Az irodalom természetét illetően. Erről egyébként nagyon pontosan beszélt húsz éve a Hazai-vitában megszólaló Németh Gábor, aki humánumfogalomnak és mondatmetafizikának nevezte azt a két előfeltevést, amelyeket mintha pimaszul megpiszkált volna Hazai prózája. És valóban: Mészöly, Lengyel, Nádas, Krasznahorkai, Esterházy és sok más mondatpoétikus kanonizált teljesítményeivel szemben vagy inkább mellett óhatatlanul felforgatónak tűnt Hazai azért jóval jámborabb, már-már a gügyeségig jámbor prózája, amelyben – eltekintve az alkalmi brutáliáktól – többnyire az egyik keresztnévvel jelölt szereplő mondja a másik keresztnévvel jelölt szereplőnek, hogy ez vagy az van ezzel vagy azzal. Persze lehetett valamiféle rafinált, ironikus hajlamú és iskolázottságú elbeszélőt sejteni a háttérben, és ezzel a poétikai mesterfogással valamiképpen beleágyazni a Hazai-prózát a Balassa Péter által a nyolcvanas években új prózának elkeresztelt fősodor egyfajta belső ellenzéki alsodrába. De ugyanúgy meg lehetett maradni, ha valakinek úgy volt kedve, a pőreségében érzékelhető előtérben is.
Leginkább talán a korszakos környezetbe ágyazott háttér miatt lett ügy a Hazai-prózából. És hogy ez a háttér létezett-e vagy sem, vagy hogy mennyire létezett, erről bőven lehetne vitatkozni. Az viszont szinte biztos, hogy ma már nem létezik. Nincs esély reaktív prózára. Nincs humanizmus, nincs mondatmetafizika. (Hogy ez baj-e vagy sem, ki-ki döntse el saját maga.) Vagy ha mégis van, akkor sincs lényeges hatása vagy komoly jelentősége.

Bödőcs Tibor (1982 – humorista)
Ha költő lennék, talán verssel felelnék a körkérdésre. De mivel humorista vagyok, a válaszom egy Hazai-paródia. A címe: Feri megfejti, de nem biztos. Íme:
Feri elővett a Pall Mallos dobozból egy szál Marlborót, és rágyújtott. Évek óta nem szánkózott, de ez most eszébe se jutott. Jutka plüssállatokat rendezgetett a kanapén a nappaliban. Nem beszéltek egymással mostanában amiatt a homályos aranyhörcsög-ügy miatt. Régen hajnalig tudtak dumálni. Mindenről. Akármiről. Például, hogy az Eskimo jobb-e vagy a Schöller? Jutka a pleisztocén korszak kutatásának üdvöskéjeként indult. Ehhez képest most használt ruhákat árult a Blahán. Feri nem indult semminek. Volt. Létezett. Néha a felhőket nézte. Máskor nem. Jutka kijött a konyhába. Szó nélkül szájába vette Ferit. A kommunikációjuk azonban ettől sem tért vissza a régi kerékvágásba. Talán, ha egy másik, napfényesebb éghajlaton adatott volna élnünk – gondolta Feri. Elképzelte Jutkát fűszoknyás beduin asszonykának. A sivatagban élnek. Nem nagy igényekkel, valamint ehhez mért lehetőségekkel. Némi víz, egy kevéske kecskehús. Boldogság.
– Tudod, mi a mi bajunk, Jutka? Ez a kiszámíthatatlanság. Az, hogy az országunk a 45°45' és a 48°35' északi szélességek között fekszik, nagyjából középen az Egyenlítő és az Északi-sark között, a szoláris éghajlati felosztás szerint a mérsékelt övben, és az éghajlatunk nagyon változékony. A változékonyság egyik fő oka az, hogy éghajlatunkra a kiegyenlítettebb hőmérsékletjárású, csapadékos óceáni, a szélsőséges hőmérsékletű, kevés csapadékú kontinentális, illetve a nyáron száraz, télen csapadékos mediterrán éghajlat egyaránt hatással van, ezen klímatípusok közül bármelyik hosszabb-rövidebb időre uralkodóvá válhat. Az országon belül az időjárásban ezért jelentős különbségek fordulhatnak elő az ország viszonylag kis területe és sík felszíne ellenére. Tudod?
– Lehet, de szerintem az is simán elképzelhető, hogy egyszerűen nem illünk össze, Feri.
Kapd be a faszomat, Jutka, gondolta Feri, de nem mondta ki, mert kezdődött a Petőfi rádióban a vízállásjelentés, és Ferinek mindig merevedése támadt attól, mikor a bemondó azt mondta: „hajóvonták találkozása tilos".

Dérczy Péter (1951 – irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő)
Talán elfogult vagyok ebben a kérdésben.
De talán mégsem, magam se tudom, noha ott szerepel a regény utolsó lapjának hátoldalán – sok más név között – az én nevem is. Például, ezt sose tudtam eldönteni, vajon Attila ezt komolyan gondolta-e, vagy a névsor egy része, benne különös tekintettel az én „megszólításomra", inkább irónia. Mert valójában nem volt közöm ehhez a szöveghez, miközben persze az a lap, a kétheti Magyar Napló, melyben akkoriban dolgoztam, sokat segített abban, hogy Hazai Attilára fölfigyeljenek olvasók, irodalmárok egyaránt; megszámoltam, 1991 és 1993 között, Németh Gábor redaktor úrnak köszönhetően, hét novellája jelent meg ott, köztük az emblematikus, az irodalmi közéletet is borzoló (Hazai recepcióját egyébként súlyosan, rossz irányba deformáló), szerintem örök antológiadarab, az A pulóver című 1992-ben.
Egy szöveg életében húsz év talán nem olyan sok, legalábbis ennyi idő nem fogja alapvetően befolyásolni a hozzá való viszonyt, de persze rálátást, szélesebb perspektívát a „tájképben" már mindenképpen megenged. Csáth Géza – Hazai egyik példaképe – számára jóval több mint fél évszázad kellett, hogy a szövegei – minden korábbi erőfeszítés ellenére – végre „megújuljanak" és új, a magyar irodalomban meghatározó, befolyásoló erővel alakítsanak ki a befogadóval viszonyt. A Budapesti skizo szerintem valamiféle köztes állapotban van ma: az nyilvánvaló volt már 1997-ben is, hogy egy tehetséges fiatalember elszánt nagy vállalkozása, aki amúgy alapvetően kitűnő novellista. Minden más könyve prózaszerkezetei is erre a kisformára utalnak, maga a Skizo is ilyen, nem beszélve az egészen kiváló betétnovelláról (Szekeres fejfájása). A szöveg mindeközben klasszicizálódott is, úgy értem, a provokatív felhangjai mintha eltűntek volna (és ezt így látom néhány, abban az időben nagyon durvának ható novellája esetében is). Jobban felerősödött a szöveg nyelvhasználati humora, néha helyzetkomikuma, ami részben ellensúlyozza a lepusztított köznyelv beemelését a szövegalkotásba. Ez a „rendkívül redukált nyelvi jelenlét" ma is a legizgalmasabb problémája Hazai beszédmódjának, hiszen ez szinte minden művén végigvonul valamilyen módon. A legtöbbször eldönthetetlenné válik ugyanis, hogy a pusztasággá tett nyelv, nyelvi kommunikáció komolyan értendő-e és jelentése van-e, vagy éppen ellenkezőleg, folyamatosan iróniára és gúnyra utal kifordítva a jelentést; vagy pedig valóban beszédmódbeli sutaság, szerzői nyelvi erőtlenség, igénytelenség. Mindegyik megoldásra számtalan példa hozható. Az eldöntetlenség, eldönthetetlenség általában jót tesz egy szövegnek, jelentéskörét bővíti, miközben az egyszerűsített példázatosságot csökkenti. Hazai láthatóan ez utóbbira törekedett, s ez utólag, húsz év után sokkal jobban érződik. Mint ahogy az is, hogy a látszólag cinikus, nihilisztikus szövegfelszín alatt egy védtelen, magányos, szeretetre vágyó narrátor fuldoklik, aki tudja, hogy nincs megváltás. Innét nézve a Skizóban leplezett érzelmek, kifigurázott tragikus felhangok is erősebben szólalnak meg – persze ezen a ponton már nem tudok szabadulni attól se, hogy mi történt később Hazaival, és ez, akármit teszünk is, megváltoztatja a könyv olvasását is. Nem tudom, hogy „ködlovaggá" válik-e és elfelejtik majd a Skizóval együtt vagy sem, de hozzám ma, húsz év múltán sokkal közelebb került.

Fehér Renátó (1989 – költő, kritikus)
Hazai Attila általam ismert szövegeinek mindegyike időkapszula. Jelentés egy sikerre kárhoztatott, de lepauzézott korszakról: Zűrzavar, Nineties a neved! Eredetinek lenni a csont nélküli adaptálások, a koppintások világtörténelmi évtizedében. Amikor bármi választható, tehát alig valami. Kínrímek, lila zakók. Az ezredforduló settenkedő árnyékában. Kétezerben fogunk még élni? Eredetinek lenni az eredetiség gőgje és görcse, az önfelszámolás dicsőségének romantikus pózai nélkül. A kilencvenes évek tehát ennek a szédületnek a korszaka, ez a vertigo a Hazai-próza anyanyelve, közege, működés- és létmódja, erre fekszik fel, stagediving a Diákszigeten. Búcsúbuli és reboot egyszerre. Áldás és átok. Az önfeledtség démonai és a felelősség keltette agresszió ugyanazokon a Xanax-poros idegpályákon. Az örökhétfők kéksége után a hétvégi virradatokba beleomló néhány utolsó péntek éjjel. Friday, I'm in love. Nyári hajnal, kilencszázkilencvenegy.

Margócsy István (1949 – irodalomtörténész, kritikus)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hazai Attila – kedves fiú volt, gyarló és esendő, mint mindannyian, tehetségtelen volt, mint oly sokan, de érdekeset akart: megírni úgy az életet, ahogy megélte: unalmasan és érdektelenül. A művei megjelentek, akik nagyon unatkoztak (sokan), így szóltak: de jó! – mások (többen) úgy szóltak: unalmas, mint az élet. Ügy nem volt, kis vita kerekedett: se nem jóízű – hisz mű híján nem volt miről vitatkozni, se nem rosszízű – hiszen semmi ellenszenves nem volt az írásokban. Szegény író aztán meghalt, s akár szép dolog, akár nem, illendően el is felejtették. Ám eljött az idő, a nagy rendszerváltás-felülbírálás korszaka, s adódtak olyan irodalmárok, akik úgy vélték: ha már nem sikerült a rendszerváltás politikailag, akkor ki kell jelenteni, hogy az elmúlt évszázad irodalma is befuccsolt (haj, de jó kérdés: az irodalom mozgásának ezek szerint lenne iránya? vagy legalábbis kellene, hogy legyen?). Ha pedig negyedszázad befutott irodalmával le kell számolni (ismét itt a kérdés: miért is? csak rossz művek születtek volna hosszú évtizedeken át?), akkor kell szerezni egy elfeledett nagy írót, akit bizonyára e negyedszázad irodalmi kanonizációjának ördögi manipulációja ítélt feledésre, s az ő nevében aztán meg lehet hirdetni a szép jövőt, a szép új irodalmat. Húzzuk hát elő Hazai Attilát, akinek ugyan nincsen érdemleges recepciója (sebaj, majd most lesz!), s dobjuk sutba negyedszázad minden ilyen-olyan törekvését. Hát, egy konzervatív irodalmár, mint amilyen én vagyok, akinek nincs ideológiája, nincsenek esztétikai elő-írásai, legfeljebb ízlése van, csudálkozva fogom nézni azt az irodalmat, ami szegény Hazai Attila köpönyegéből fogna kibújni – de sok sikert az ilyen irodalomnak nemigen tudnék s akarnék jósolni.

Maros András (1971 – író)
Ha nincs felcímkézett fiók, amibe egy szöveget gondolkodás nélkül be lehetne csúsztatni, mondván, odavaló, akkor általában valami izgalmassal van dolgunk. Hazai Attila esetében teljesen fölösleges fiókokat keresgélni, de külföldi rokonok után sem érdemes kutatni (Carver minimalizmusa? Elliséhez hasonló kiüresedett figurák?), úgysem sikerülne definiálnunk, de még körülírnunk sem, mit írt Hazai. Amikor pályakezdő íróként először olvastam a Skizót (közvetlenül a megjelenése után – aztán persze az előző két könyvét is gyorsan elolvastam), egy nagy átverésre gondoltam. Azt hittem, Attila szórakozik az olvasóival: direkt elbizonytalanítja őket a folyamatos eldöntetlenséggel, hogy komolyan gondolja-e, amit gondol és ír, vagy sem. Ha igen, ha nem, én végigröhögtem a könyvet. Lenyűgözött az a merész szenvtelenség, amivel a nyelvhez viszonyult. Hogy azonos szerkezetű mondatokat ismételgetett oldalakon át. „Mondta Feri", „mondta Ervin", „mondta Jenci", „mondta Krisztina". Ilyet lehet? Neki igen. Mert a stílus, a nyelv támogatja, erősíti az ürességet, amiben a figurái mozognak (vagy épp nem mozognak, mert nincs cselekmény). Olykor brutális témákat érintett, de ezek ugyanolyan naiv közönnyel vannak ábrázolva, mint az érdektelen figurák tengődései. Annak ellenére, hogy húsz éve olvastam, jó néhány jelenetre a legapróbb részletekig emlékszem, ezeket rendszeresen fel is szoktam idézni más Hazai-rajongó barátaim társaságában. (Kedvencem a Feri zenéjéhez elképzelt „költséges klip" szinopszisa...)

Mészáros Gábor (1990 – kritikus, szerkesztő)
Végigröhögöm a regényt, de nem tudom megmondani, miért (amiért újranézem A Nagy Lebowskit). Hazai elbeszélője kóstolgat, közönyös és laza, nem tudom, hogy maximalista vagy nihilista, mert Hazainál olyan vékony szál választja el a két, végletes etikai motivációt.
Nem releváns számomra BZA kritikája, miszerint Hazait és elbeszélőjét nem foglalkoztatják, nem terhelik elbeszélői problémák. A feszültség és a humor épp abból ered, hogy elbeszélő és szerző távolságot tart, s mindvégig kérdés marad, hogy mekkora távolságot. Hazai Attila kísérlete elüt a korabeli prózanyelvi nem-jó magyar stilisztikától, a radikálisabbtól is, Hazai kikacsintás nélkül szól azok nyelvén, akikről ír. Mint szerző több ügyben is a vásárra viszi a bőrét, roncsolt, inkorrekt nyelvet ad beszélője szájába, olyan témához nyúl etikai reflexió nélkül, mely ma alighanem több olvasót talál (találna), mint megjelenése idején. Ma nem kavar botrányt, mert természetes, hogy minden weird, s ilyen értelemben nem válik külön mainstream és kísérleti. Nincsen etalon, így a provokáció nem rendszeren kívüli elem, nem bontja meg az állandóságot, mert nem létezik.
Ahogy a hatvanas években hatott a beat, úgy a kilencvenes években az acid. Magyarországon mérsékeltebben, underground színtéren. Hazai egyszerre veszi komolyan és nevet ezen a zenei, vizuális, érzéki, attitűdbeli hatáson. Nem gondolom, hogy azt szórakoztatja Hazai prózája, aki egyazon generáció, vagy egy szubkultúrából jön vele (nehéz volna így nézni), de kétségtelenül olyan humor Hazaié, amivel vagy együtt nevet az olvasó, vagy sarokba vágja miatta a könyvet. Garaczi Mintha élnélje szervesebben illeszkedett a hagyományba, Hazai BS-ja kevéssé. Így alakult. A lényeg, hogy benne van, ami a provokatív, marginálissá vált szövegek sava-borsa, életereje: folytatható, újragondolandó.

Nagy Gabriella (1964 – író, szerkesztő)
Hazai Attilát olvasni olyan volt 1990-ben, mint egy harmadik típusú találkozás. Az egész Hazai-jelenség földönkívülinek tűnt. Sehova se illett abban a koordinátarendszerben, amelyben meghatároztuk magunk és az irodalmat, kevéssé volt fellelhető, mondhatni nem tartózkodott benne. Éppen ezért értelemmel, ízléssel, a rendelkezésünkre álló esztétikai kategóriákkal eldönthetetlen volt, hogy jó-e vagy rossz, egyáltalán mi az, amit Hazai csinál. Ült köztünk ez az ember, nevetgélt, sőt kuncogott kajánul, naivan (álnaivan?) felvázolt egy, a legvadabb fantáziával is követhetetlen, mindentől elrugaszkodott világképet, magyarázta irracionális felfedezéseit a nyelvről, karakterekről, és mi azt kérdeztük elnéző mosollyal, miért beszél ekkora marhaságokat ez az egyébként kedves és szimpatikus fiú, mi az, hogy „A lelki és szellemi lét megfeszül" meg hogy „Mint egy penge, belehasít a tudás határtalan birodalmába". Együgyű, defektes kicsit, totál beállt, vagy mi van? Nem, egyáltalán nem voltak az írásai letaglózóak, elsöprőek, önmagukért szavatoló műremekek, de Hazai annyira pontosan tudta, mit akar, olyan elszántan és következetesen ragaszkodott agyszüleményeihez, olyan korán megvolt a fülre felismerhető Hazai-mondat, az egyre terebélyesebbé épülő, öntörvényű világ, hogy meggyőzött. Ez a társasági közlekedés, a nyelv, az irodalom konzervjeit kamaszos daccal, fojtott indulattal, mégis szelíden fel- és szétrúgó, az összes idegszálával tárgyában jelenlévő, mondataival együtt lélegző író az egyik legeredetibb, ki nem bontott tehetsége volt generációja irodalmának.

Németh Gábor (1956 – író, szerkesztő)
Kanonizálták? Vagy mégsem?
Azon vagyunk, ezerrel. Szerencsére lehetetlen.
Maradandó életművet hagyott hátra szerinted?
Eddig mindenesetre megmaradt. Jósolhatatlan ügy. Kézirat nem ég el, alapvetően az örökkévalóságban hiszek, de a respektus láthatóan nem-folytonos függvény. Mészölyről is el lehetett felejtkezni. Aztán eszünkbe jut, ha megint van (lesz) eszünk hozzá.
Mivel verte ki a biztosítékot az irodalmi életben 20 éve?
Ugyanazt gondolom, mint húsz éve. Az ún „humanizmus" ironikus erodálásával és a mondatfetisizmus felszámolásával.
Tényleg mérföldkő a magyar prózában a Budapesti skizo? Vagy csak egy amatőr fércműve, ahogy annak idején többen állították?
Fércnél maradóbb. Azt mindenesetre megmutatta, mi mennyi, merre hány méter.
Van-e Hazainak humora? Ha igen, mitől működik ez a humor?
Frenetikus. Tökéletesen komolytalan a tragédia evidenciáján túl. Mint Buster Keaton – mozdulatlan arccal fergeteges vicceket csinálni, ehhez rettenetesen értett.
Érződik-e Hazai hatása a mai magyar prózán? Vannak-e követői? Vagy egy „magányos cowboy" volt, akinek nem lehet folytatása?
Csak annyira, mint Limonádé Joe. Abszurd volna, ha bárki követni próbálná, nem is nagyon látszik ilyesmi szándék. Inkább robbanás volt, szép, nagy helyet hagyott maga után, mindenféle váratlanság elférne a bombatölcsérben. Bár már látnám.
Hol van ma a helye Hazai műveinek?
A magas polcon, hogy mindig elérjen.
Kinek volt igaza 20 éve: a földbe döngölőknek vagy a rajongóknak?
Szerintem nekem, szmájli.

Péczely Dóra (1968 – szerkesztő, kritikus)
A gimnáziumot lehajtott fejjel csináltam végig. Olvastam a pad alatt, ez igen kényelmetlen testhelyzet négy éven át, a nyakcsigolyák megsínylik. A nyolcvanas években vagyunk egy vidéki kisvárosban, az otthoni komoly klasszikus könyvtárból lehet válogatni, de mivel nincs nagyon kivel az olvasottakról beszélgetni, Szerb Antal a könyvtárosom. Délutánonként leveleket írok fővárosi gimnáziumba járó barátaimnak. Ők adják a kezembe Allen Ginsberg verseit tizenhat évesen. Az Írók boltjába csak évekkel később jutok el, és kortárs magyar versesköteteket viszek haza magammal. A budapesti élethez Szegeden és Szombathelyen keresztül vezet az út. Az a világ, ami aztán „fönt" megnyílik, egy új univerzum. Akiket addig csak olvastam, megelevenednek, legyenek akár irodalomtörténészek, akár írók. A Művész moziban törzsvendég vagyok. Rám csaj még nem volt ilyen hatással. Hát, rám sem film. Valahogy minden jelen lesz. A hétköznapok, a hétvégék és a művészeti tapasztalat egy időre szinkronba kerül, az egyikből ki, a másikba be, és mind otthonos. De ez nem az az otthon, ahol felteszed az asztalra a lábad, és bámulod a tévét. Vagy ha igen, akkor sem úgy, akkor a tévéből is valami más folyik. Valami kegyetlenül értelmezendő. És mindent átitat a fűszag. A Budapesti skizo egyik jelenete egy Nagycirkusz-beli partyn játszódik. Ahol persze ott pörögtem a porondon a megtalált világot jelentő extilosos partiarcok között, és Attilával is összefutottam. A dübörgő jungle-ritmust túlharsogva csak annyit mondott azzal a híres mosolyával: Lefogytál, jól áll neked. Tisztára, mint egy Hazai-mondat.

Soros Feri (1972 – Kanadában élő író, újságíró)
Hazai Attilát volt szerencsém ismerni, még a kilencvenes években mellém lépett a Szimplában, vagy valami másik pesti szórakozóhelyen, én megkérdeztem, mivel foglalkozik, azt felelte, azzal, amivel mindenki más: az élete abból áll, hogy letagadja, elködösíti és magának se vallja be, hogy voltaképpen nem csinál semmit. Érdekelni kezdett a figura, íróilag, úgy értem. Olyan volt, mint egy növény. A mosolya is, mint egy virág mosolya. Minimalista, lassú virágmosoly. Egyébként szerette és nagyra tartotta a növényeket. Egyszer azt mondta nekem: „Növénynek lenni végletesen letisztult és valószínűleg nagyon egészséges létmódot takar. Egészséges többek között azért, mert a növények kívül-belül többnyire rém tiszták, általában nem fogyasztanak nehezebb, zsírosabb ételeket. Ezért talán az sem baj, hogy a legtöbbjük sajnos nagyon keveset mozog." Később megismerkedtem Hazai prózájával. A véleményem az, hogy ez a fajta irodalom a Great Stone Face és egy cinikus kaktusz házasságából született. Ha lesz folytatása e művészetnek, akkor minden bizonnyal a növények művészetében zajlik majd e folytatás.

Szabó Gábor (1964 – irodalomtörténész, kritikus, a bevezetőben említett Hazai-monográfia szerzője)
Ahogy most látom, Hazai szövegei úgy váltak a kortárs irodalmi szubkultúra klasszikusaivá, hogy nagyjából mindenki tud róluk, ám nagyjából senki sem olvassa őket. Még életében valamiféle legenda szövődött a személye köré, ami átsugárzott a prózavilágára, kultikus fénybe vonta a szövegeit, amelyekről egész egyszerűen „illett" tudni. Írásai egyébként roppant önreflexivitással – hol önironikusan, hol pedig az önfelszámolás komorabb hangfekvésében – számot is vetnek az ismertségnek ezzel a sajátságos formájával; többek közt épp a BS oldalain találhatunk ezzel kapcsolatban nagyon izgalmas passzusokat. A regény egyébként valószínűleg nem a szerző legjobb műve, inkább a kisprózákban kidolgozott nyelvi-poétikai újítások összegzési kísérlete, ám amivel kapcsolatban mégis a legnagyobb félreértés volt azt képzelni, hogy csupán Ellis ismert regényének valamiféle sikertelen hazai(s) adaptációja lenne. Hazai épp olyan ironikusan figurázta ki a minimalista szövegeljárásokat, ahogyan a posztmodern közhelyeket, sőt saját alkotói helyzetét is. Egyrészt talán ebben ragadható meg a Hazai-értelmezést övező zavar egyik oka: az irodalmi tér kódrendszerének szinte teljes körűen parodisztikus felforgatása ugyanis igencsak megnehezíti az ideológiavezérelt értelmezések bejáratott eljárásait, s a jelentés megragadása helyett a jelenlét érzékelését rögzítő fogalmi készlet kidolgozására sarkall. A másik okot abban látom, hogy Hazai totálisan roncsolt nyelviségű prózája akkor lépett be az irodalmi színtérre, amikor a mainstream irodalom éppen saját mondatfétiseinek csiszolgatásával, esetleg decens problematizálásával volt elfoglalva. Ez a közeg csak megerősítette azt az egyébként is kézenfekvőnek tűnő lehetőséget – és ennek alaphangját BZA nagyon elegáns, ámde teljesen téves kritikája adta meg –, hogy tudniillik valami naiv dilettantizmussal állnánk itt szemben. Nemrégiben megjelent Hazai-monográfiámban viszonylag részletesen igyekszem bemutatni azokat a nyelvi játékokat, nagyon is tudatosan alkalmazott trükköket, amelyek segítségével ez a „dilettáns" hangzás megkomponálódik. Csak az tud pontosan visszaénekelni egy fals hangot, aki tökéletes hallással rendelkezik: Hazai hajszálpontos mellélövései szerintem a prózanyelv tökéletes ismeretéről tanúskodnak. A kortársi kanonizációt tovább nehezíti az irodalmi és a társadalmi-politikai közeg változása. A „rokokó kilencvenes évek" pezsgéséhez képest most inkább olyan „ügyek" felvállalását végzik a szövegek, amelyek e visszarendeződő ideológiai térben emancipációra szorulnak, a kísérletező kedv mintha megcsappanni látszódna. Bár Bencsik Orsolya Több életének elbeszélője, a maga lapos, látszólag reflektálatlan, ám szerzőileg nagyon is tudatosan megalkotott bölcselkedéseivel akár a feriség női változataként is látható.

Szegő János (1982 – szerkesztő, kritikus)
1500 karakterben válaszolni az izgalmas kérdéscsokorra, arra ingerel, hogy egyetlen mondatot írjak, Hazai-félét sajnos nem tudok, olyat ő se tudott mindig, amolyan emblémásat, bélyegeset, amivel feladta a leckét, aztán ezt az egészet, ami benne pulzál minden sorában, minden rá jellemzően elmesélt történetében, a nyelvi kamera, amit látszólag odabasztak a sarokba, a Budapesti skizóban is, és ha már hasadás, akkor itt van Farkas Zsolt és Margócsy István akkori disputája, na, azt hiszem, ezt a szót Attila nem írta volna le sose, és az is most tűnik fel, hogy Attila lett ő is mindenkinek, kicsit mint JA, de ez félrevisz, mert annyit akarok csak írni, hogy ott az ügy kapcsán megkülönböztetik a regény szociologizáló és textuális vetületét: azóta eltelt 20 év, ami akkor szociologizálás volt, a korrajz mint graffiti, az mára társadalomtörténet lett, egy mindig éhes város, Budapest akkori erjedése, ahogyan lassan végigmegy a gyorsmondat, ami akkor textuális volt, az most is textuális; most is van nyelve, megnyalom, érzem, hogy érdes, olyan másmilyen, Hazai máshogy látta az egészet, máshogy mesélte el a történetet, elbeszélt és el beszélt, arról, hogy nincs alvás, amiről mindig beugrik hozzá a kritikavita, Bónus-track; és ha már számok így a végén, azt érzem, ez tényleg egy páratlan regény és ennyi „rossz" mondatot nem lehet másnak leírni csak egy jó írónak, kicsit mint a Kertész, de az fix, hogy nem lesz Hazai Intézet, illetve ha van, akkor az nagyon másmilyen és nonstop: mondom nincs alvás.

Totth Benedek (1977 – író, műfordító)
Azért az elég durva lehet, amikor Ady-idézetekkel felvértezett kritikusok rontanak rád, és próbálják három bekezdésben megsemmisíteni az új regényedet. (A kritikus ne végezzen félmunkát: az írót is a művel együtt.) De persze az se jó, ha Bret Easton Ellis-mániás hülyegyerekek kezébe kerül a regényed, csak mert leesett nekik, hogy a címe rajongásod aktuális tárgyára utal. (Budapesti psycho.) Mert ezek az elborult fanatikusok tíz oldal után félreteszik a könyvedet. (Őszintén: a sarokba vágják.) Mert nem ezt várták. Mert ez nem az. (Már miért kellene, hogy az legyen? – kérdezem magamtól így utólag.) És onnan nehéz visszajönni. Mondjuk újabb húsz év.
Amikor először a kezembe került a Budapesti skizo, nem adtam neki esélyt. Dühös lettem, de nem azon háborodtam fel, amin az irodalomkritika. (Őszintén: azt sem tudtam, hogy az létezik.) Nem fogtam, hogy mik a tétek, mivel harcol itt ádáz módon egy nagyon dühös szerző. A Budapesti psychóra számítottam, és cserben lettem hagyva. A találkozás részleteire nem emlékszem, de valószínűleg az első dugásig se jutottam el a könyvben, mert akkor biztosan tovább olvastam volna. (Nem vicc, ez nem Sárbogárdi Jolán. Papíron ritkán kefélnek így. Magyar papíron, mondjuk biztos.)
Hazai nem úgy radikális, ahogy Ellis. Ez most már világos. (Nem csak úgy lehet valami radikális, ahogy Ellis, ez is evidens, ha nem vagy szerelmes.) Talán, ha előbb hangzik el Feri szájából, hogy mindenki kapja be a faszát. Vagy többször. Nagyobb nyomatékkal. Dühösebben. Pedig biztos, hogy őszinte gesztus volt. Még ha képletesen értette is, hogy mindenki kapja be a faszát. (Szeretett így játszani a nyelvvel.)
A Budapesti skizo napra pontosan a huszadik születésnapomon jelent meg. A negyvenedikhez közeledve talán megértettem pár dolgot. Például, hogy nem csak az élet tud kurva bonyolult lenni, hanem az irodalom is. (Van, akinek ez előbb leesik.)

Turi Tímea (1984 – költő, szerkesztő)
Hazai Attilához 2006-ban jártam prózaírói szemináriumra a szigligeti JAK-táborba. Prózaírói szemináriumra, pláne Szigligetre, igen nagy tervekkel szokott érkezni az ember: valódi tudásvággyal, héroszoknak hitt írók közé. Aztán jó esetben a táborban megtanulja, hogy az írók mégsem héroszok. De Hazai szemináriuma nem emiatt volt emlékezetes a számomra. Persze pár dolgot már olvastam tőle, láttam a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmet, és biztos voltam benne, hogy sokat fogok tudni tőle tanulni, mert akinek van stílusa, annak már mindene megvan, és mert aki úgy ír, ahogy ő, az biztos szeret szöszölni a mondatokkal, amiről azért már akkor is tudtam, hogy a munka alapja. Ahogy teltek a napok, egyre nagyobb bizalommal fordultunk Attilához, aki csak ült, és figyelt, és mosolygott. Biztosak voltunk benne, hogy készül valamire. Mi meg, a szeminaristák, csak olvastuk és olvastuk fel a szövegeinket. Utolsó napon, amikor azt gondoltuk, hogy a nagy várakozás eredményt hoz, ő csak megint elmosolyodott, és annyit mondott, hogy igazából ő nem fog tudni mondani semmit, a szövegeink tükrök, mindegyikben megpillanthatjuk egymást.
Nem ismertem nála ösztönösebb demokratát. Teljesen mindegy, hogy amit írt, követhető-e vagy sem, mert lenyűgöző, hogy ő tényleg ebben a szellemben írt: nincs az az írói szerep, az az elbeszélői tekintet, ami jogosítványt adhat a kívülállásra, amitől több lennél a szereplőidnél, amitől kivételes lenne az irodalmi mondat a többi mondat közül.
És még annyit is mondott, hogy higgyük el neki, jobb korán kelni, mint későn, mert akkor több tennivaló belefér a napba, és kellemesebb este a pihenés. Ez volt az egyetlen tanácsa, de ezt is csak úgy, barátilag.

Valuska László (1981 – kritikus, szerkesztő, kulturális újságíró)
Pár évvel vagyunk az Amerikai Psycho megjelenése után, bemutatták a Trainspottingot és a Ponyvaregényt a mozikban, már meghalt Kurt Cobain is, amikor 1997-ben megjelent a Budapesti skizo. A kritikák, talán érthetően, képtelenek voltak elhelyezni a posztpéterek korszakában Hazai Attila prózáját, mivel nem a mondatban létezett, hanem karakterben és történetben, a nyelvet nyersen és koszosan használta. Semmi meglepő nincs abban, hogy a minimalizmusba menekült akkor, amikor Esterházy, Nádas, Kertész vagy Krasznahorkai a tökéletes mondatokat keresték.
Hazai a szövegei és interjúi alapján punk volt, ösztönösen rendszerellenes magánzó, aki egy szubkultúra aktív tagja és megfigyelője volt, pedig a résztvevő megfigyelésnek megvannak a maga problémái a terepen. Újraolvasva a könyvét nem csupán egy tilosos-narancsos generáció regényét írta meg a Budapesti skizóban, hanem általánosságban ábrázolja a rendszerváltás utáni késő húszasok, korai harmincasok életét. Bizony, az enyémet is.
Minden generációnak van Ferije, akihez képest a többségnek lehet valamilyen identitása, miközben vágyott kíváncsisággal próbálják megfejteni a titkát. Feri apolitikus, kívülálló, folyton ironizáló, pont ezért radikális, őszinte és reménytelen. Regénye majdnem neorealista, mert ki mondja meg, milyen a valóság, ha mindenki be van tépve? A Hazai-féle szmókerrealizmus valóságos, életszerű helyzetekben mutat ismerős szereplőket, dialógusokat, poénokat és problémákat, miközben a finoman könnyed, lebegő, elemelt elbeszélői mód izgalmas távolságot is tart.
A speed és a fű tempójára zakatoló elbeszélés húsz évvel a megjelenése után is élő, füstös és sebezhető. A valóság elfolyt éjszakákból, elcsúszott nappalokból áll, sebzett emberek mondanak rossz mondatokat béna helyeken, majd lesznek végtelenül boldogok vagy magányosak ugyanazon a napon, miközben többet gondolnak a szexre, mint a szerelemre és fejből idéznek oldalakat random regényekből. Szóval a valóság még ma is pont olyan, mint egy Hazai-regény.

Visy Beatrix (1974, irodalomtörténész, kritikus)
Ma nem lenne (ekkora) Hazai-ügy. Már ha a húsz évvel ezelőtti megszólalásokat és vitát annak lehet tartani. „Ügyet" az irodalmi élet és a kritikusok felpörgése csinált belőle: egy részüknél a Budapesti skizo kiverte a biztosítékot, és ennek erős hangot adtak, mások pedig védelmükbe vették és pajzsul használták Hazai kanonikus-kanonizálódó irodalommal és beszédmóddal szemben mozgó prózáját. Az akkori pengeváltás sokkal inkább tűnik az ügyeletes megmondóemberek (meta)vitájának és a hatalmi pozíciókról szóló kritikusdiskurzusnak – ki, mit és hogyan emelhet be vagy taszíthat ki az akkor elfogadható, méltányolható irodalom kereteibe/ből –, mint érdembeli beszédnek a regényről. (Kivétel talán a Narancsbeli finálé.) Ám az eset lényegében mégis visszavezet a kortárs irodalom irányainak, legitimizálható megszólalásmódjainak, formáinak kérdéséhez, és az sem véletlen, hogy épp Hazai Attila alakja és prózája kapcsán lógtak ennyit a szeren.
Hazai műve(i) két dologra tettek magasról, ami elérte mindkét pólus ingerküszöbét, egyrészt nélkülözi azt a moralizáló, értékrendeket mint alá-fölérendeltségi viszonyrendszert ábrázoló attitűdöt, ami a mindig is a kanonizált, kanonizálódó magyar irodalom sajátja. (Ezért fontos, hogy művei – látszólag – nem szándékosan mentek szembe, mert az már morális pozíció lenne.) Másrészt, az előbbitől nem függetlenül, figyelmen kívül hagyta, felszámolta az erősen formált, „szépirodalmi" prózanyelvet. Kár, hogy nem tudta ezeket még jobban csinálni, mert e fontos alapállás – az utóélet, a Hazai-díj ezért fontos – és a zseniális, humoros, erős részek, pillanatok mellett a regény mégis egyenetlen, időnként túlírt, és nem minden pillanatban tudott meggyőzni a speedes tudatállapot vagy a szex ilyenségéről, még ha ezt a széttartó szöveget és narrációt könnyen lehetne a skizo állapot „hiteles" vetületének is tartani.
A Budapesti skizo egy felpörgetett irodalmi pillanat, aki mert, ráfeküdhetett az anyagra és élvezhette azt (aki félt tőle, hangosan sikíthatott ellene). A szer közvetlen hatása elmúlt, az élmény emléke, zsigeri lenyomatai azonban élénken élnek.

Megjelent a Hévíz folyóirat 2017/3. számában.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.