hirdetés

Hegedüs Béla: Valóságos kaméleon

2018. augusztus 2.

Meg vagyok győződve róla – mi mást tehetnék –, hogy Kalmár György másfél éves keleti, közel-keleti utazása során láthatott kaméleont. Ha mást nem, hát Stephan Schultz halálában hamuszürkévé vált preparált példányát. – Hegedüs Béla írása Lendület című sorozatunkban.

hirdetés

1.

Stephan Schultz, a hallei Institutum Judaicum et Muhammedicum nevű 18. századi szervezet utazó munkatársa 1754 nyarán ptolemaisi (ez nagyjából a mai, izraeli Haifa) vendéglátóival, az angol konzullal, Mr. Usgate-tel és annak kíséretével Názáret felé lovagolt. Hajnalban indultak a 40 kilométeres útra, másnap akartak visszatérni. Az út során Schultz életében először megpillantott egy kaméleont, amiről a következőképpen számolt be a Die Leitung des höchsten nach seinem Rath auf den Reisen durch Europa, Asia und Africa című könyvének ötödik kötetében (1)  (hosszabban idézem saját fordításomban):

„Találtunk egy fán egy kaméleont, s hagytuk, hogy különböző színű kendőkre másszon rá, zöldre, pirosra, kékre és fehérre, amely színekkel, a fehéret leszámítva, külsőleg azonossá vált. Pl. ha kék kendőn feküdt, vagy azzal bebugyoláltuk, kékké lett, és így tovább a többi színnel. Viszont ha fehér kendőre helyeztük vagy azzal terítettük le, megőrizte természetes hamuszürke színét. Az állat meglehetősen nagy volt, a feje mintegy egy hüvelyk, a teste nagyjából hét, míg a farka hét vagy nyolc hüvelyk hosszú; egyébként úgy nézett ki, mint bármely hüllő vagy gyík. Csupán a hosszú lába és a tevéhez hasonlatos púpja mutatta a különbséget. Illetve az, hogy szemben a hüllőkkel, gyíkokkal, amik igen gyorsan mozognak, ez percenként egy lépést tett, ami által igen rest és lomha benyomást tesz, olyan, mintha nem lenne teljesen éber. Így könnyen meg is tudtuk fogni, és a fent nevezett próbáknak alávetni. A felső ajkán található egy kb. 6–7 hüvelyk hosszú ormány, ami oly finomságú, hogy finomabb a selyemzsinórnál is, s amelynek a végén az elefánt ormányához hasonlóan egy nagy csomó van. Ezt az ormányát igen ügyesen képes elrejteni, úgy, hogy nagyítólencsére van szükség ahhoz, hogy felcsavarodva is láthassuk. Ha viszont egy légy túl közel repül az állathoz, annak nyaka köré tekeri ormányát, magához húzza, s felfalja. Ezt saját szemünkkel láttuk. Hogy mi mást eszik, azt nem tudom, de hogy nem csupán a levegőből él, az abból is kitetszik, hogy megeszi a legyet, s a légy az nem levegő.
Egy diófa levelével fogtam meg és helyeztem egyik kendőről a másikra. Mivel az állattal ilyen jól szórakoztam, barátaim egyike sem akarta azt magáénak, még Usgate úr sem, aki pedig először vette azt észre: így nekem ajándékozták." (2)

Schultz a kaméleont tényleg megtartotta, olyannyira, hogy magával vitte haza Hallébe, és az akkori Árvaház, a mai Franckesche Stiftungen Wunderkammerjében helyezte el. 2001-ben, nagy bánatomra már nem volt meg.

A franckei intézményekhez lazán kapcsolódó Zsidó és Mohamedán Intézet fő célja az volt, hogy missziós terepmunkával alátámasztva siettesse a zsidók és mohamedánok – idővel szerintük mindenképp bekövetkező – megtérését. Tagjai héberre, jiddisre és különböző arab dialektusokra fordították az Újszövetség könyveit, s azokat címlap nélkül vitték magukkal a Schultzhoz hasonló utazó munkatársak (reisende Mitarbeiter) Keletre és a Közel-Keletre. (3)

A legjelentősebb utazó munkatárs kétségkívül a mi Stephan Schultzunk (1713–1776) volt, aki az intézet alapítójának halála után átveszi annak vezetését. Schultz Kelet-Poroszországból 1739-ben érkezett Halléba, ahol először alapos nyelvi képzésben részesült. Bejárta Európát, s mindenütt kereste a kapcsolatot a helyi zsidósággal. Célja nem a meggyőzésen alapuló direkt térítés, hanem inkább a pietista értelemben vett megtérés segítése volt. A térítés szerinte Isten dolga, az ember csak causa instrumentalis lehet a folyamatban. Osztotta a felvilágosodás és a pietizmus közös alaptételét: az irodalom és az olvasás képes megváltoztatni az embereket. Ezért bármerre járt, nagy számban vitte magával és osztotta szét a hallei kiadványokat. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás, Schultz élete végén írt, idézett monumentális munkájában sok szerencsés megmenekülésről számol be. Egyszer állítása szerint éppen Magyarországon, az Alföldön kergetik ki a zsidók egy faluból, ahol megpróbált nekik héberül prédikálni Jézusról, a megváltóról, miközben ők egyáltalán nem értettek héberül, viszont azonnal hamis prófétának tartották.

De vissza Ptolemaisba a kaméleonhoz. Stephan Schultz haldokló útitársát ápolva egészen 1755 novemberéig a Usgate család vendége maradt, s onnan csak társa halála után hajózott el. 1755 őszén ugyanabban a házban, ugyanúgy a Usgate család vendégeként ott tartózkodott a magyar Kalmár György is.



Az 1726-ban született református Kalmár György kalandos életéről már sok helyen beszámoltam. Ami fontos mostani történetünk – és a kaméleon – szempontjából, hogy 1749-es oxfordi disszertációja megjelentetése után még két évig Angliában maradt, majd egy nagy európai körúttal hazatért a Pápa melletti Tapolcafőre. Innen máig ismeretlen okokból – és máig ismeretlen anyagi forrásokkal – a Közel-Keletre, Egyiptomba, Konstantinápolyba utazott, majd onnan az elképzelhető legnagyobb, oroszországi kitérővel Königsbergen keresztül tért újra haza. Útja során mindenütt európai követek, konzulok vendége – sőt még korábban Itáliában katolikus püspökök fogadták és támogatták. (4)

Keleti útját rekonstruálva megállapíthattam, hogy Stephan Schultz és Kalmár György 1755 októberében három hetet együtt töltött Usgate angol konzul házában. S habár ez biztosan így volt, sajnos egyikőjük munkájában sem találunk erre konkrét utalást. Megjegyzendő, hogy Schultz útleírásának vége felé egyre szűkszavúbbá válik, az eseményeket már éppen hogy csak dokumentálja. Kalmár a konzul családján kívül is csupán „valamëlj kalmárok"-at említ. De ne feledjük, akkor és velük együtt ott kellett lennie Stephan Schultz akkor már bizonyosan megdöglött és preparált kaméleonjának is.

Kalmár 1770-ben megjelent latin nyelvű magyar grammatikájához csatolja nagy, saját meghatározása szerint poema universale műfajú hexameteres költeményét, a Valóságos Magyar A-B-C-t és a hozzá tartozó Post Scriptumot. Ebben a nagyjából öt és fél ezer sorban utazásai történetét, és az azok során a világról szerzett tapasztalatait kívánta megírni. Tervei szerint az abc minden betűjéhez írt volna legalább ugyanennyi verssort: hiszen a fennmaradt műve csak az A-betűhöz tartozó részt tartalmazza. Nos, ebben a már önmagában is gigantikus torzóban több oldalon keresztül foglalkozik a kaméleonnal. Nincs még egy „oktalan állat", mely ilyen kitüntetett figyelmet kapna benne, talán a gólyát mint a protestáns exemplumok állandó és gyakori szereplőjét leszámítva. De feltűnően másképp fontos számára ez az állat, mint az annak egy példányát, annak tetemét a hallei Wunderkammerbe helyező Schultz számára.

Habár Schultz megfigyelése az ormányát a saját nyaka köré tekerő kaméleonról meghökkentő, mégis érezhetően törekszik arra, hogy az érzékszervekkel elérhető – emlékezzünk a nagyítólencse említésére – legalaposabb leírást adja róla. A kaméleon ugyanis Európában egzotikumnak számított, a róla való tudás még akkoriban is nagyrészt Plinius Természetrajzán alapult. Ezért tartja fontosnak megjegyezni, hogy bizony nem csak levegővel táplálkozik – emlékezzünk: cáfolhatatlan állítása szerint a légy az nem levegő –, továbbá nem túl állatbarát kísérletekkel kitartóan bizonyítja, hogy valóban képes a színét megváltoztatni. Mostani történetünk szempontjából éppen ez a színváltoztatási képesség lesz igazán érdekes. Mint látni fogjuk, Kalmár György egészen másképp viszonyul az állat ezen képességéhez, mint Schultz.

2.

Meg vagyok győződve róla – mi mást tehetnék –, hogy Kalmár György másfél éves keleti, közel-keleti utazása során láthatott kaméleont. Ha mást nem, hát Stephan Schultz halálában hamuszürkévé vált preparált példányát. A Valóságos Magyar A-B-C-ben az 1824. sortól az 1973. sorig foglalkozik az állattal, pontosabban az állat kapcsán az alakoskodó emberek megvetésre való voltával. A mű minden oldalán a tükör felett szövegtagoló, úgynevezett argumentumok találhatók, amelyek a kaméleon-rész esetében a következők: A színes hasonló a Kháméleonhoz; A Kháméleonnal egybe vettetik a színes; Hasonlatosság a Kháméleon és a színes között; majd háromszor: Kháméleon, s színes ember. S csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy annyira megvetette az emberi színességet, alakoskodást, képmutatást, hogy a kaméleonok utáni első argumentum így hangzik: Rosszabb a töröknél a színes ember: tehát a képmutató személy még a muszlimnál is rosszabb ember.

Kalmár sorra veszi az ókori, középkori zoológia összes kaméleonnal kapcsolatos közhelyét, leginkább az annak kinézetével kapcsolatosakat, s műve koncepciója, illetve az adott nagy tartalmi rész (A színességről, vagyis tettetésről) szempontjai szerint elemzi (5). Elsőre azért tűnik furcsának az eljárása, mert máshol azt írja, hogy azért vállalkozott nagy utazásaira, hogy a világot a saját szemével alaposan megismerje. Ennek ellenére habár alapos leírását kapjuk az állatnak, Kalmár sosem hangsúlyozza a személyes megfigyelés fontosságát. Vegyünk néhány példát:

Változtatja magát a Chamaeleon állat, ugy írják,
többire majd minden, vagy akármelj színre; mi csak van:
s változik, amíhez közelebb esik, arra a színre... (6)

Itt például nem is tagadja az úgy irják kitétellel, hogy szó sincs autopsziáról, miközben az analógián alapuló világértelmezés szempontjából éppen a színváltoztató képesség az állat legfontosabb tulajdonsága. Kalmár szerint pl. ebből következik, hogy a „kettős szívű, gonosz ember" mindenben hasonlatos hozzá.

Az analógia működtetésére hozott következő példámmal azt szeretném demonstrálni, miként válik az állat egy feltételezett tulajdonságának látszólag alapos ismerete, leírása valójában bizonyos morális deficittel bíró emberek leírásává:

Vére ez állatnak nincsen; csak a két' szeme környűl,
s a szívében... (7)

Máris adott az analógia a „sok színű" képmutatókkal:

...A sok színű 's hízelkedik inkáb
szemmel; azért, mert néha megesmérhetni szaváról:
és, ha a szívében nem forrna, buzogna, leginkább
az ő gonosz véri; kettős szívű se lehetne. (8)

Egy másik megjegyzése utalhat akár személyes tapasztalatra is, hiszen, habár megemlítik más szerzők is az állat hosszú farkát, a hasonlat, amivel Kalmár ábrázolja éppen az álnoksággal szembeni elutasítását erősíti:

E' kicsiny állatról illik megrovnod azonban:
hoszszu a farka igen, s vékonyka, a vége kiváltkép':
s azt ugy szokta soros pereczessen kögybe tekerni,
mint a vípera szokta magát kerekítni tekertsbe.

S az ebből levont következtetés:

Ugy a hasadt nyelvűnek az ő szép mézge beszéde
fortsa, tekervényes gyakrabban, s hoszszú kerengő (9)

Így válik a viperához hasonlított, feltekeredett kaméleonfarok a John Locke-i értelemben vett retorikaellenesség metaforájává.

Kalmár saját bevallása szerint is imádja a magyar nyelvet, azt bármely gondolat, tudományos eredmény kifejtésére alkalmasnak tartja – ne feledjük, könyve 1770-ben, a nyelvújítás nevű korszak előtt jelent meg. Nem riad vissza a meglepő szóalkotásoktól sem, néha pedig meglévőket használ furcsa jelentésben, amihez csillapodni nem képes etimologizáló hajlama ad biztos alapot:

Mint e' kicsíny állatkának mind horgas a körme,
színte ugy a színes valamit horgász ki belőled (10)

A továbbiakban rendkívül érzékletes leírását adja annak, hogy a kaméleon képes kidülledt szemeit egymástól függetlenül mozgatni, s folyamatosan lesben áll prédára várva, hiszen sosem hunyja azt be. Az állat orráról tett leírása azonban szerintem árulkodó.

E' csuda kís állatnak az orrocskája hasonló
a disznóé hoz. S vajjon mi jut itten eszembe?
Mint röhög a disznó, s kerget, ha ríj a malaccza! (11)

A „vajjon mi jut itten eszembe" kitétel szerintem megerősíti feltételezésemet, hogy Kalmár látott kaméleont, s annak orrát a disznóéhoz tartotta hasonlónak, amiről önállóan, példát nem figyelembe véve jutott eszébe valami. Viszont az arisztotelészi-pliniuszi hagyományból következő leírása újra elbizonytalanít:

...semmit nem eszik, sem iszik; csak az egy levegővel
éldegel! Óh s minemű tudományt hozok én ki el e'böl! (12)

A moralizáló „kihozott tudományát" most elhallgatom, inkább a feltételezésemet szeretném megosztani: Kalmár látott egy kaméleont, de az nem élt, hiszen amikor az állatnak olyan tulajdonságát kéne leírnia, amely feltételezi az életfunkciókat (színváltás, evés), akkor mindig az autoritás hagyományára támaszkodik. Más esetekben művében elégséges egy kitömött példány is a megfigyelésekhez. S mint tudjuk Stephan Schultznak volt egy preparált kaméleonja. A jelek szerint Kalmár nem hitte el Schultznak, hogy az a kaméleont látta legyet enni. Schultz ezért tartja fontosnak hangsúlyozni nagy művében, hogy a légy az nem levegő! S mivel ezen összevesztek, meg sem említik egymást az utazásukról szóló későbbi írásaikban.

Tanulmányomban arra a nagyon egyszerű kérdésre kerestem a választ: vajon befolyásolta-e a kora újkori, újkori szövegfogyasztót és szövegalkotót az értelmezés és az alkotás során az, hogy amúgy mit gondolt a kaméleonról? Azt gondolom, igen.

JEGYZETEK

(1) SCHULTZ, Stephan, Der Leitung des höchsten nach seinem Rath auf den Reisen durch Europa, Asia und Africa. Fünfter und letzter Theil. Aus eigener Erfahrung beschrieben; und auf vieles Verlangen dem Druck übergeben, V/5, Halle, C. H. Hemmerde, 1775. – A teljes tanulmány rövidesen megjelenik.
(2) Uo., 189.
(3) Az intézményről és Schultzról Kalmár-monográfiámban írtam bővebben: HEGEDÜS Béla, Prodromus: Kalmár György (1726–?) világáról, Budapest, Argumentum, 2008 (Irodalomtörténeti füzetek, 164), 68 skk.
(4) Kalmár életéről és utazásairól bővebben: HEGEDÜS Béla, Prodromus..., 54–68.
(5) Kalmár esetében szinte biztosan állítható, hogy Pliniusra hagyatkozott, vö. PLINIUS, Természetrajz VII–VIII..., 263.
(6) KALMÁR György, Valóságos Magyar A-B-C = KALMÁR, Georgius, Prodromus idiomatis Scythico–Mogorico–Chuno–(seu, Hunno–)Avarici...), Pozsony, J. M. Landerer, 1770, 204–426, 274.
(7) KALMÁR György, Valóságos Magyar..., 275.
(8) KALMÁR György, Valóságos Magyar..., 275.
(9) KALMÁR György, Valóságos Magyar..., 276.
(10) KALMÁR György, Valóságos Magyar..., 277.
(11) Az utolsó sor akár közmondás is lehetne, de eddig még nem találtam nyomát. A „röhög" szó itt természetesen 'röfög' jelentésben áll. KALMÁR György, Valóságos Magyar..., 278.
(12) KALMÁR György, Valóságos Magyar..., 278.

Hegedüs Béla irodalomtörténész, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a reciti.hu főszerkesztője. Az Akadémia támogatásával 2017-ban indult a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Kutatócsoportot társult kutatója. A felvilágosodás korszakának poétikájával, eszmetörténetével, nyelvelméletével foglalkozik. 2008-ban Akadémiai Ifjúsági díjat kapott.

Hegedüs Béla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.