Elemeli, visszaengedi, el, vissza, rezeg a dolog, kopog a melle. Meg a környék, halcsont és bordacsont. Feláll a fütyim. Elhiszed-e, hogy aki fejét a TündérDombhoz hajtja, az nem pihenhet nyugodtan? Én nem hiszem, de azt tudom, hogy ha fejemet a kebledhez hajtom, túlságosan erősen mozog a fejem ahhoz, hogy álom jöhetne a szememre.") Ez a regény a nők regénye, jelzi ezt az is, hogy a címben szereplő tündér szó is nőnemű lényre utal ("minden amúgy is nőügy. Szerintem. Legalábbis ebben a könyvben"), és a mű központi szereplője C. szintén nő (C. szerint, aki a mű központi alakja, nem eléggé világos, melyik nagyapámról van szó, hát az egyikről. C., ez talán nem elég világos, a feleségem.")

     Máskor a hegy-völgy ellentétpár a beszélő "különös hírmondói" szituáltságának topográfiai helyeként jelenik meg: "A legkényelmesebb és a legszegényebb / valahogy mégis csak feljutottak ide, és most / erről az emelkedésről néznek le / és föl, erről a / dombocskáról néznek", vagy – ami igazán érdekes –a szexuális kontextustól elválasztva a halál metaforájaként: "Alulról nézek egy hanyatt fekvő embert, halott, kihalt hegylánc, csendes hegyvidék nagyapa, komor, nem siralmas, távoli hegyvonulat elmosódó körvonalai a völgyszorosból." Kukorelly a címadáskor gondolhatott arra, hogy a cím implikálja a siralomvölgyet is.

     A halál motívuma fontos szerkezeti eleme a TündérVölgynek: a "tolvaj" levágott feje végiggurul az egész szövegen koherenciát teremtve, összefogva a részleteket, a történeteket, amelyeknek az elbeszélő szerint nincs elejük, közepük, végük, hanem csak elejük, csak közepük, vagy csak végük van; úgy is fogalmazhatnék, hogy itt a halál nem egyszerűen csak a tematikus szinten van jelen, hanem mint formateremtő erő is: "Egy pillanattal később vettem észre annak a tegnapi férfinak a fejét. A tolvaj feje, oldalvást, a rámpa szélén, a drótkerítésnél, mint valami félregurított, piszkosszürke bőrlabda. Hoznak egy vadonatúj lasztit, a régit kirúgod a pálya szélére. Odalépett egy ember, és fölemelte a hajánál fogva."

     Ám nem csak ez az egy fej hullik le, hanem fel-felbukkannak a regényben "tolvaj" sorstársai, motivikus párhuzamai is. Ilyen a Strudlhofstiege mellett 1951 legvégén talált nő hullája, akit "levetkőztettek, megerőszakoltak, kifosztottak, és szabályosan lefejeztek", vagy a csúf Vénusz-szobor, amit rendszeresen lefejeznek "letörik a fejét, elviszik, akkor újat ragasztanak Vénusz nyakára, bírja egy ideig, aztán megint leszedik, mintha a hajdani gyilkosságot ismételgetnék."

     És valóban a szöveg terében, mintha minden a halált ismételgetné: "Én félek a haláltól, bármi szép. Nincs kokettálás, nem tetszik nekem, mert azt szeretném, hogy legyen közöm, ha nem is jut eszembe a megfelelő kevésbé patetikus szó arra, hogy mihez."

     A regény egyik legmegrendítőbb része az, ahol a beszélő egyik barátjának haláláról szól (az életrajzi hátteret ismerve tudható, hogy Hekerle Lászlóról, a fiatalon elhunyt irodalmárról van szó): "ő pedig testében hurcolta az ikertestvérét, ebbe halt bele. Egy kupac csontszilánkba … A dereka táján, mutatja, hogy hol, ököl nagyságú csomó, az ikertestvére, majd kioperálják onnan, kikanalazzák. Aztán meghalt. ő meghalt, az a kikanalazott dolog nem is élt. Én élek. Az, hogy nincs elég idő, nem maradt ideje, bizonyos dolgokat mindenképp beállított bennem, beállította az órámat. Nincs rendesen semmire idő, rendbe kell tenni a dolgokat, helyette is".

     A regény beszélője nem kérdez rá sem az életre sem a halálra: evidensnek veszi őket. A századelő klasszikus modernsége még interrogációs sémákat használt, vagyis kérdések feltevésével próbálta meg leírni a világot, jó példa erre Babits Mihály "miért nő a fű…"-je, de Szép Ernő visszatérő "miért"-jeit is említhetném.

     Babits kérdésére ("miért nő a fű…"), Kukorelly így válaszol: "miért ne". A Kukorelly-poétika ennek a kijelentésnek a jegyében és filozófiájában működik: "Utaznak befelé, Pestre, vásároltak jegyet, nem probléma, fölszállnak a hévre és kész, szabad neki, bemennek, miért ne mennének."

     Ehhez a "miért ne"-állapothoz a beszélőnek olyan világlátásra van szüksége, amely egyszerre számol az embert meghatározó környezeti, szociális, és animális-biológiai törvényekkel. E kikerülhetetlen törvények tudomásul vétele eljuttatja a prózabeli ént, ahhoz a belátáshoz, mely szerint a létezés nem más, mint működés: "leszállás, nyomakodok is, nyomakszom, így működök. Tulajdonképpen én élek.". A gépiesség ebben a térben semmi esetre sem negatív, inkább pozitív fogalom: "Üres, gépies, de nem unalmas, felhívták rá a figyelmét, csinálja. Embergép."

     A regény első Vörösmartytól kölcsönzött mottója ("Mit tudtok ti hamar halandó emberek,/ Ha lángképzelődés nem játszik veletek?") a fikcionalitás, a második Kierkegaard- mottó("Amit emlékezés itat át, az kétszeresen hat")pedig a tény -, illetve memoárirodalom problematikájára irányítja a figyelmet, arra, hogy a két fajta elbeszélésmód között milyen a viszony, és arra, hogy egyáltalán van-e értelme különbséget tenni közöttük. Olvashatjuk, hogy az apa nem talált ki soha semmit: "Soha nem talált ki, ezt is szó szerint vedd, az égvilágon semmit, a kitalálást mintha rám hagyta volna." Az apa képviselné itt a tényirodalmat (nem véletlenül kerülnek a Kukorelly-regénybe az apja emlékirataiból vett részletek), a fiú pedig a fikciót: "Nem akarom ezzel állítani, hogy én meg, bele a vakvilágba, kitalálok mindenfélét, bár tény, hogy effélék is foglalkoztatnak, mégis, egy író állítólag találjon ki néha ezt-azt. Hogy legyen ez-az. Az van, amit leírok." A recenzió elején említettem, hogy a fiú családban hallott történetei töredékesek, fragmentálisak: "Furcsán rövidre zárt monológok, alig alakuló történet, kanyarog és kész, abbamarad, nincs vége, közepe sincs, csak eleje", mert ami fontos, azt nem beszélik meg a regény beszélője előtt, ezért a fiúnak kell kitalálnia a történet többi részét:"nagymama pedig egy bizonyos módon, nem tudni, hogyan, de nem élte túl a férjét. Legyen az a változat, hogy szoptatáskor tejlázat kapott, ezért gyakran kezelték a Lipótmezőn. Erről nem beszéltünk otthon, nem téma. Nem a gyerek előtt." A tényirodalom kölcsönhatásba lép a fikcióval, így segíti-támogatja egymást a kétféle elbeszélésmód.

     A modern regény-, illetve líraelméleti munkák gyakran feltett kérdését, a "ki beszél?"-t, itt is fel kell tenni. Azt tudjuk, hogy az apa nem:"Úgy kellett kiimádkozni belőle, harapófogóval kiszedni, amik történtek vele. Konkrétan nem a történeteit, hanem a mondatait, ahhoz kellett volna harapófogó, de mutass ilyen harapófogót", de abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy a prózabeli én beszél, mert voltaképpen ki is az az én: "Én semennyit sem látok magamból. Nem látom, nincs meg, nem találom. Néhány tovább már nem alakuló, rendes vagy nem rendes magyar nyelvű mondat, ennyi látszik, ebből látszik, hogy van az Én. Mogyoró / van az Én / tetején." Inkább az látszik valószínűbbnek, hogy az apa beszél a fiún keresztül, ezért is hasonlítja az elbeszélő saját hangját egy halottéhoz: "Akinek ilyen higgadt a hangja, már igazán köze lehet az elmúláshoz", hiszen ő ad a halott apának arcot, hangot: "Aztán majd válaszolok is, én fogok saját magamnak felelni helyette is, hallottam eleget ahhoz. Hallgattam a hülyeségeit", vagy egy másik idézet, amiben a fiú hangja nem lesz elválasztható az apáétól: "Amikor születtem, harminchat éves volt. Meg még egy kevés. Valamit mondtam neki, azt hallgatja. Azóta hallgat." / A, a. / Mi az, fölemelted a hangomat?"

     A regényben az elbeszélőtől gyakran megkérdezi egyik rokona, ha írni látja, hogy prózai mű lesz, vagy lírai. A TündérVölgy olvasója letéve a könyvet biztos választ adhat erre a kérdésre: igazi lírai próza.