hirdetés

Heltai naplója

2015. november 4.

Mi is tehát ez a darab? Részletek Heltai kiadatlan háborús naplójából, Heltai-versek, kuplék – utóbbiak a napló elő- és erőterében. A szövegeket azzal a pontossággal, poentírozással, irodalmi és színpadi érzékkel szerkesztette, ragasztotta össze Bálint András, ahogyan ezt megszoktuk tőle. – Schiller Erzsébet írása Bálint András Heltai-estjéről.

hirdetés

Radnóti Naplójából, majd sok évvel később Radnótiné Naplójából először Bálint Andrástól, az ő válogatásában hallhattunk és – mivel egyedülállóan hitelesen állt a szövegek mögé – láthattunk is hosszabb részleteket. Csodálatos, revelatív estek voltak, de varázsukat nem csak az adta, hogy tiltott vagy legalábbis egzotikus gyümölcsbe haraphattunk.

Fotók: Dömölky Dániel

Most is valami hasonló történt a Radnóti Színházban. Heltai Jenőnek a nagyközönség számára ismeretlen, kiadatlan naplóján alapuló Heltai-estet írt – igen, bátran mondható: írt – és adott elő Bálint András. A tizenharmadik önálló irodalmi estje. A színházból eljövőben azt gondoltam, hogy ez a legjobb. Aztán elkezdtem töprengeni, hogy milyen rangsort állítanék fel. Talán annak idején, mikor több hónapon át beszélgettünk Bálint Andrással az estjeiről – így született, mivel főként ezekről az estekről szólt a Jó társaságban című könyvünk –, szóval, akkoriban eszembe sem jutott rangsorolni. Talán mert egyértelmű volt, hogy mindegyik estje megtalálta a maga korszakát. Nemcsak a színész életkorát, hanem a korszakot, amelyben hangot kaptak a különböző szerzők Bálint-féle hangjai.

Itt és ma ez, a Heltai naplója a legjobb. Nem azért, mintha közvetlenül, valami konkrétan a közéletet foglalkoztató kérdéseket kiabálnának át a mába. Nem, ennél finomabb szerkezetű színházról van szó, a párhuzam nem a felszínen, hanem a mélyrétegekben ragadható meg inkább. (Egyetlen olyan mondat van, ami viccesen szól konkrétan Bálint Andrásról, a leköszönő színidirektorról.)


Mi is tehát ez a darab? Részletek Heltai kiadatlan háborús naplójából, Heltai-versek, kuplék – utóbbiak a napló elő- és erőterében. A szövegeket azzal a pontossággal, poentírozással, irodalmi és színpadi érzékkel szerkesztette, ragasztotta össze Bálint András, ahogyan ezt megszoktuk tőle. Pontosan tudja, mennyit képes a néző egy, azonos hangvételű megszólalásból befogadni, mikor kell váltani, hogyan kerülhet bele egy vers, egy kuplé úgy a naplójegyzetek közé, hogy abban semmi keresettség ne legyen, szervesen kapcsolódjon az előzőkhöz, magát a drámát vigye előre.
Heltai naplójában – Bálint András interpretációjából legalábbis ez hallik ki – a leginkább megkapó a legrettenetesebb körülmények között is megőrződött irónia és önirónia, az anekdotázó kedv. Háborús napló – tehát félelem, rettenet, bujkálás, zsidók, akiket meg akarnak ölni, zsidók, akiket megöltek. Effélékről van szó, és a nézőtér mosolyog, fel-felnevet, hahotázik. Mert ilyen a napló hangja – helyenként legalábbis biztosan. S mert a régebbi, könnyed versek, kuplék jó helyre kerültek be az estbe. De legfőképpen azért, mert Bálint Andrásnak volt bátorsága és mértéktartása ezt megtenni. Úgy vegyíteni a viccet a tragikussal, hogy bár nevetünk, pontosan tudjuk, pontosan érezteti velünk, miféle tragédiák bújnak meg (ugyancsak bujkálnak) Heltai iróniája mögött.


A darab visszatérő eleme az utalások sora a János vitézre. Heltai, akinek könyveit, mivel zsidó, bezúzzák, bujkálnia kell, de a János vitézt a rádió szüntelenül sugározza. Ugyanakkor az operettet, amelynek dalszövegírója Heltai volt, nem hallgathatná a zsidó Heltai, mert a rádióját le kellett volna adni. Ráadásul Heltai ironikus távolságot is tart a darabtól: folyton hangsúlyozza, mennyire utálja. Mivel a népszerű, hazafias operettet játszani akarják, leveszik a színlapról a szerzők nevét, tehát egyrészt leválasztják róla Heltait, másrészt pedig a darab – amely miatt mentességet kap bizonyos rendeletek alól – megmenti az író életét.

Kacsóh Pongrác dallamait Darvas Ferenc finom zongorajátéka idézi fel. Mivel hogy nem teljesen egyedül van a színpadon Bálint András. Egy zongora mögött ül egy idősödő zongorista, akit általában nem látunk, eltakarja ugyanis maga a zongora. A zene sokszor megszólal, hol egyedül énekel a deklamált versek alatt, hol kíséri a kuplékat. A zongorista néha feláll, figyelőn, résztvevően támaszkodik zongorájára: oldja a főszereplő magányosságát.


De ki a főszereplő? Heltai lenne? Kit alakít Bálint András? Estjei többségének változó talánya ez. Első látásra: Heltait, persze, még az első megjelenésekor szivarozik is, és végig első személyben beszél. Igen, csakhogy ez az ember a színpadon egyszerre írja és olvassa saját magát, idéz magától, átéli a pillanatot, aztán kicsit távol is kerül magától. Nem érdemes pontos, egyértelmű választ adni a ki kicsodára, de az biztos, hogy Heltai Jenő és Bálint András – az író szövegei, a színész hangja és gesztusai – rendkívül jól állnak egymásnak. Ahogyan a színpad is tökéletes teret biztosít a bujkáló, kis terekre beszorult, és csak az emlékeivel, dalaival, verseivel onnan ki-kiszökő írónak (színésznek). A színész a legteljesebb természetességgel él ebben a térben, játssza be az egész színpadot, amelynek a közepén egy dívány áll, hátul egy fogas, oldalt egy zongora, előtte egy kis asztal lámpával, papírok, újságok a földön, egy irattartó szekrénykéből is papírok lógnak ki, egy kis beugróban még könyvek – egy író szobája, a maga otthonosságával, de egyszersmind ideiglenességével. A színpad nem változik az előadás 80 percén keresztül, Heltai kényszerű költözését a háború alatt Az Est lapok összekötött kupacának elmozdítása jelzi. A rendező Deák Krisztina finom, érzékeny mozdulatai láthatatlanul vannak ott a színpadon, nem hívják fel magukra a figyelmet, hanem megejtő természetességgel hozzák létre az előadást. A darab az egyik legszebb filmes-színházi ötlettel indul, amit valaha is láttam. A sötét színpadon áll egy fehér kabátos alak, csak a kabát látszik, dereng egy kalap és felparázslik egy szivar – s a fehér kabátra mint vetítővászonra vetülnek egy háborús híradó képei. Ugyanez a darab zárásakor, már 1945. tavaszi képekkel. A történelem a testre, a testbe íródik. A bujkálás itt nem segít, nincs menekvés.
És mégis, Heltai, aki Bálint, Bálint, aki Heltai, nevet magán és nevet a világon, viccelődik, mert a humor életben tart, és mert nem tud nem viccelődni, nevet azon, hogy a világ és ő nem értik egymást, hogy szétcsúszott, irracionálissá vált az élet. Nevetséges ez, még akkor is, ha bele lehet halni. Befelé síró bohóc a színpadon és a papírjai mögött, aki nevet magán is, máson is, kifelé is, befelé is. Mi pedig nem tudjuk, min nevetünk inkább: Heltai paradoxonain, a világon, vagy magunkon. Felemelő, nevetős este volt.

HELTAI NAPLÓJA
Bálint András estje
Bemutató: Radnóti Színház, 2015. október 31.

Schiller Erzsébet

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.