Az idei szemeszterre műfajt váltó, prózai művek, elsősorban regények helyett esszékkel-disputákkal foglalkozó Előhívás igazi dimenziója, élvezetes értelme az elmúlt két beszélgetés során vált érzékelhetővé. A modern magyar irodalom és kultúra legizgalmasabb, legtanulságosabb esszéi, esszévitái, intellektuális csörtéi, visszatérő dilemmái és szorongásai olyan kapcsolódási pontokat, szellemi merőlegeseket és filológiai párhuzamokat adnak ki, amire talán nem is gondolnánk elsőre. Barkóba-formában: mi a közös Hevesi Andrásban és Mészöly Miklósban? Ki köti őket össze? A modern európai irodalom és szellemtörténet egyik legellentmondásosabb alakja a kollaboráns Céline, illetve főműve az Utazás az éjszaka mélyére, melyet Hevesi fordított le először magyarra, 1934-ben.

fotók: Valuska Gábor

 

 

Hevesi András neve igen keveseknek mond valamit, azoknak elsősorban, akik olvasták a Párizsi esőt, vagy másik még elfeledettebb regényét, az Irént. Nekik viszont sokat mond, olyan „titkos befutó” ő, aki minden bizonnyal sohase fog befutni, akinek ritkán (egyre ritkábban) kiadott könyvei az idők végezetéig néma H-ként lapulnak majd az antikváriumok mélyén. Vannak elsüllyedt írók, akiknél némi bűntudattal arra emlékszünk és emlékeztetjük magunkat, hogy elfelejtjük őket. Hevesi nem ilyen. Emlékezete olyik néma, mint a Szabadság tér egy téli hajnalon. Ide, a Lipótváros ornamens közepébe született 1902-ben Hevesi András, és innen indult el, hogy a kissé pipogya, gyámoltalan fiatalember 1940-ben a francia hadsereg önkénteseként haljon hősi halált a németek ellen. A szülőtérről szóló esszéprózájának ez az utolsó bekezdése: „Valamikor a haláltól féltem és attól remegtem, hogy a szekrényből gyilkosok vagy őrültek lépnek elő. Ez a szorongás még most is ott lappang a torkomban. Tudom, hogy nekem nem érdekem a lázadás és minden új rend csak engem söpörhet el. És ahogy együgyü és szentimentális nők a földrengés vagy tűzvész pillanatában legelőször a macskájukat vagy a fiókjukban őrizett hajfürtöt akarják biztonságban látni, én is egy sereg haszontalan lim-lomot próbálok megmenteni az elmúlástól. Mint megannyi hervadt virágot, amely senkinek sem kell, tovább akarom adni komoly, puritán nemzedékek számára az öntudat haszontalan játékait, egy világnak javító célzat nélküli céltalan ábrázolását, csak azért, mert - egyelőre - még létezik.”

A tavalyi harmadik Előhívás-esten Hevesi András A boulevard című esszéje volt a középpontban. A szöveget az a Németh Gábor választotta, aki már többször is hitet tett a kismesternek titulált-lesajnált írók újraolvasása mellett. A beszélgetés során a portréfestés helyett inkább a szöveg rétegeire fókuszáltak. Így például arra a műfaji keverékre, ahogyan az esszében a vallomásos próza és az intellektuális értekezés találkozik. Hevesi, anélkül, hogy ez bármilyen gondot is jelentene számára, egy ekkor még alig létező tudományterület, a művelődésszociológia utcájába sétál be a bulvár-jelenség társadalmi-történeti, társadalomtörténeti elemzésével. Ilyen mondatok találhatók a Nyugat hasábjain megjelent esszében: „A boulevard-t a hivatalos művészettől olyan távolság választotta el, mint ma a tízfilléres ponyvaregényt Proust-tól. A tragédia- vagy jellemvígjáték-írónak semmi oka és lehetősége sem volt arrra, hogy engedjen az alantas ízlésű tömeg csábításának, részben azért, mert a tragédia jobb üzlet volt, részben azért, mert a görög-római auctorokon iskolázott, Boileau-n nevelkedett hivatalos író amúgy sem lett volna képes katonákhoz és pesztonkákhoz intézett együgyű dadogásra. A boulevard, mindazok számára, akik nem voltak otthon rajta, mindvégig megmaradt sajgó sebnek, gondosan titkolt kudarc jelképének. Kofák és utcagyerekek öröméből amerikai gyorsasággal vált elfogadott, majd utóbb hivatalos irodalommá.” Hevesi a távolság metaforájával azt a gazdasági és szociális mozzanatot emeli ki, ami a bulvárból kulturális sugárutat csinált: „Kifejlődött a boulevard két fontos gazdasági szerve és szellemi környezete, a közönségszínház és a napisajtó.”

Az esszé történeti érzékenységét Vári György méltatta, akárcsak azt a józan kritikai hangot is, ahogyan Hevesi képes varázstalanítani azt a mítoszt, ami Párizst ragyogja és gagyogja körül a magyar magas kultúrában. A görcsös emancipálás és emancipálódás helyett (ennyiben Szabó Dezső ugarugató attitűdje is eszünkbe juthat) más jelentőséget tulajdonít a modernizmus metropoliszának: „Nyugat forradalmát sokan még ma is nemzetköziséggel vádolják, pedig nyilvánvaló, hogy elsősorban nemzeti és faji visszahatás volt a kilencvenes évek kozmopolitizmusára. Ady Endre Párisa már nem idegen díszlet, hanem tragikus kontraszt-élmény, a magyar soros illusztrációja, Gárdonyi szelid rokokó-parasztja mitológikus szörnyeteggé dagad, az író visszakapja messiási szerepét. A tehetségek dezertálják a magyar boulevard-t, amely hovatovább már csak színházi riporterek vadászterülete, ügynökök paradicsoma lesz.”

Talán ebből a pár idézetből is kivehető, hogy az előhívók, vérmérsékletük és alkatuk szerint, több irányba is bonyolíthattak interaktív hívásokat. Reményi József Tamás a történeti kontextusban kalandozott, és a bulvár különböző alakváltozatait, utcafrontjait vetette össze, eljutva a külvárosokban kiállított szakállas nőktől a mai kereskedelmi televíziók valóságbörtön műsoraiig. Ehhez a kérdéshez Vári György baloldalról annyit tett hozzá, hogy a bulvár nem csak atomizál egy társadalmat, hanem közösséget is teremthet, ugyanakkor egy millió ember párhuzamos és pattogatott kukorica-zörgéstől hangos magánya, menthetetlen elválasztottsága, minden csak nem közösség, és közösségi élmény. Sokaság, lélek nélkül. Érdemes ehhez megnézni a Hevesi-szöveg utolsó bekezdését a liberális kedély melankóliájával és a kritikai tudat lenyűgöző pontosságával: „A korszerűség, amely valamikor a boulevard-on virágzott, ma cellaéletet él, az író visszatérhet az időtlenség birodalmába, ahonnan rövid vendégszereplésre kilépett, hogy részt kérjen a század örömeiből. A boulevard-t, ezt a sokszor lapos, sokszor híg, mégis vonzó környezetet, ma a vörös, barna és fekete extázis egyformán halállal fenyegeti. A liberalizmussal egyszerre született és úgy látszik, egyszerre hal meg. Ne önmagáért sirassuk, hanem azokért az eszmékért, amelyek megengedték, hogy legyen.”

A többiekhez képest, akik a szöveg szociológiai eredőire összpontosítottak, az ellenpont a pontosvesszők legpontosabb magyar írója és olvasója, Németh Gábor volt. Elsősorban a személyesség diszkrét és természetes jelenlétét a stílus visszafogottságát és iróniáját hangosította fel. Vári György empatikus észrevétele, Hevesi és Németh Gábor alkati rokonságáról, a szövegépítés aprólékos műveletének éthoszáról, igazán találó volt. Akárcsak a végig figyelmes moderátor Jánossy Lajos, aki a magától is gördülékeny beszélgetést jó tempóban vezette.