Pallas Páholy, Pallas Páholy, így töprengett a helyszínlelő a ferencvárosi utcácskákon keringőzve, a négyeshatos reláció irányában tájékozódva. Voltam-e már ott, ezt a kardinális kérdést tette fel magának. Amikor a küszöbhöz ért, emlékezetéből végül életre kelt egy halvány nyom; mintha Tandorinak a kilencvenes évek elején ismét kiadott ún. sárga könyve  bemutatójára itt került volna sor, de ekkor feltehetőleg még nem Pallas Páholy néven futott a helyiség. Tehát Pallas Páholy; furcsa képződmény; az enteriőr akárha a nyolcvanas évek koloniálját idézné; zöld plüss ülőkék, masszív barna karfák, anyaghiányról nem panaszkodnak a Pallas bútorai.

Fotók: Szebeni András

Csaplár könyve sajátos esemény a magyar világban; erős és bátor gesztus az írótól A magyarok címmel közrebocsátani egy esszékötetet, amely arra tesz kísérletet, hogy az unásig begyakorolt kódok alapján végigmondott történetet újragondolja, különös tekintettel az elmúlt húsz évből levonható konzekvenciákra. Ha valóban civilizált keretek között élnénk, például volnának kulturális, beszélgetős műsorok a médiumokban, A magyarok izgalmas és épületes eszmecserékre adna okot. Mivel azonban egyre szűkítettebb civilizációs keretek között élünk, a médiumokból pedig kiszivattyúzták a kulturális műsorokat; körültekintő, több oldali meghívottakkal, a hagyomány különböző aspektusait képviselőkkel nem folynak viták, a magyar lakosság tetemes része nem szembesülhet a közösség aktuális szétszakítottságát, lehetséges kohézióját illető kérdésekkel, mondhatnánk kímélő, szellemi diétára fogták, de pontatlanságban nem vagyunk elmarasztalhatók, ha a kiéheztetésre gondolunk. Bizony, fogyasztókat idomítanak itt mindenkiből; lakó- és nemzetgyűléseken osztogatják a napi betevőt. Ekképp A magyarokról és kapcsán rendezett diskurzuson is mérsékeltebb volt az érdeklődés. Csaplár alapvetően civil, nehezen kezelhető és beilleszthető, könyve is ilyen; zavarba ejtő, provokatív, szuverén.

Ahogyan a Kőrössi P. József felvetéseire adott szerzői válaszokból kiderült, Csaplár ugyanazzal a „munkamódszerrel” írta A magyarokat, ugyanaz tartotta feszültség alatt, mint az epikai műfajok esetében; mondatról mondatra csigázta fel a fantáziáját a rá leselkedő meglepetés; mi lesz a következő lépés, mi a következő gondolat, amely lendületben tartja  szövegét. Esszét írt, történeti matériával dolgozott, tehát a fentiek árnyalandók: valamelyest szélesebb horizontú elképzelésre volt szüksége, vagyis néhány általa megkerülhetetlen mű pespektívájából rajzolta körbe, agnoszkálta tárgyát. De könyvének alakulástörténetéhez hozzátartozik az is, hogy a Hitler lánya című regénye közben kezdtek el gyűlni a cédulái, akkor bukkantak fel olyan anyagok, amelyek idővel egyre határozottabb irányba mutattak; megírni a magyarok történetét, mindenekelőtt azzal az igénnyel, amely – a műfajnak megfelelően – bizonyos szubjektív feltevések érvényét a kiválasztott témán méri meg.

Csaplár számára Spengler korszakos műve, A Nyugat alkonya vált megkerülhetetlenné, amely analogikus alapokon, közismerten a természet ciklikusságát alkalmazza a történelemre, e gondolatból A magyarok írója a természetbe ágyazottság, a természet rendjének az emberi históriát meghatározó ereje vált fontossá, az evolúciós folyamatok (és nem az evolucionizmus!) és az ismétlődés struktúrája ragadta meg alkotói képzeletét. A magyar történelemben már idejekorán főmotívumává előlépett törésvonalak áthagyományozódása, a szimbolikus formák szerepe foglalkoztatta, e kettő hálójában fókuszált az okokra, és talált rá néhány olyan pontra, amelyben a nagy társadalmi, tradicionális együtthatók és a személyes sorsok, algoritmusok összefutnak. Példakánt említette a könyvben hangsúlyosan ábrázolt jelenetet, amelyben a kollégiumi lakótársak bizonyos része egy alakommal kollégájuk szobájába annak engedélye nélkül és jelenlétének hiányában is behatol. Az akció „szóvivője” később komoly lendületű és elszántságú pályát fut be, míg az ellenzők alulmaradnak a küzdelmekben. Mik azok az örökítő anyagok, amelyek hordozzák az alaktani akcelerációt? Ez Csaplár egyik kiemelt kérdése. Mi történik akkor, miféle „mémek” közvetítenek, folytatta A magyarok szerzője – és saját élményével illusztrált -, amikor a busz közönsége az egyik utas halála miatt leszállni kényszerül, másik járaton kénytelen folytatni útját, ám a másik járművön az abban a pozícióban lévő székre, melyen a haláleset bekövetkezett, nem csak ők nem ülnek le, hanem a későbbi felszállók sem, azok tehát, akik mit sem sejtettek a tragikus eseményről.

A törésvonalak osztotta tér szerkezete miként reprodukálja önmagát, kérdez tovább szenvedélyesen Csaplár. Mert nézzük meg, konkretizál, itt van az LMP; senki nem tud, és nem is akar vele kezdeni semmit, illetve dehogynem; minden oldal a formáció önállóságának a felszámolására tör. A hagyományosan beilleszthetetlen, ez, ami elfogadhatatlan; a működés, amely a politikai szervezetek létét legitimálja, korrigál, minduntalan kész helyre állítani a kiszámítható rendszert.

„Telt, múlt az idő”, idéz Körösi egy Csaplárnál visszatérő fordulatot. Igen, ez a hang, a civil beszéd a karakterisztikus tónusa A magyaroknak: telt, múlt; mialatt épült a „titkosszolgálati kapitalizmus”, mialatt a nemzet fogalma, az arról történő lehetséges gondolkodás átkerült az egyik oldalra, mert a másik nyelve nagyokat botlott, ha neki kellett megszólalnia, telt, múlt, ’56 és ’48, a reformkor és a reformisták fölött is, de, mily különös, szimbólumrendszerük, ethoszuk, jóllehet döbbenetes értelmezési elágazások, útvesztők és lövészárkok szövevényében, mégis megmaradt.

Igen, Csaplár e korszakok mellett tör lándzsát, főként a reformkor bizonyítja, hogy nem szükségszerű, determinisztikus és érinthetetlen a magyar história.

Végül Kőrössi P. a Le Monde-ban megjelent Kertész-interjúból idézett; mennyi összecsengés van Csaplár könyvének látásmódja és az említett szöveg között, mire Csaplár az egybeeséseket nem tagadta, ám a Kertész-féle végzetes interpretációt magától távol állónak ítélte.

Könyvem mostani konzekvenciái fogják annak sorsát igazolni, zárta keserű-ironikusan Csaplár az estet; ugyanúgy áldozatul esik majd a törésvonalak logikájának, ahogyan annyi más.

A helyszí/l/elő csak annyit tehet hozzá: elnémuló tartományunk jelentős nyelvemlékei között a valamikori jövőben megszülető szerencsésebb nemzedék A magyarokat is számon tartja majd.

Jánossy Lajos