Halálában nem volt semmi különleges, hacsak az nem, hogy ő is ugyanúgy halt meg, ahogyan az szokásos: bement a kórházba, néhány hétig feküdt az egyik kórteremben, aztán meghalt. Kollégái korrekt módon látogatták, végül is visszavárták. Az élete, úgy látszik, már nem. H. évtizedeket élt le úgy, hogy talán fel se tűnt saját magának. Felébredt, bement a patinás vidéki folyóirat szerkesztőségébe, aztán hazament. Szorgalmasan írt, nagyokat kirándult. Utána már csak olvasgatott, sétált. Végül a pályaudvar melletti parkban ült és hallgatott. A patinás vidéki folyóiratokat ebben az időben már az jellemezte, hogy többen írnak bele, mint ahányan olvassák, de ez nem akadályozta H.-t abban, hogy az első időkben kifejezetten örömmel végezze a munkáját.

A tízes évek elején költözött felesége után vidékre. Az első években a főváros után a klasszikus kisváros megannyi jellegzetessége H.-t egy irodalmi szöveggyűjteményre emlékeztette. „Ilyen lehet Sárszeg is” - írta egy levélben, és ki tudja, talán még ő maga sem tudta, hogy vajon saját magát kivel azonosította ebben az összefüggésben? Halála után régi barátja, aki egyetemi tanár lett, az egyik országos terjesztésű hetilapba, ahol évtizedekkel ezelőtt H. is publikált, nekrológot írt róla, méghozzá szellemes címmel: A néma H.

A megemlékezés így kezdődött: „Régi barátom halálában nem volt semmi különleges, hacsak az nem, hogy ő is ugyanúgy halt meg, ahogyan az ebben az országban évtizedek, de talán évszázadok óta szokásos és természetes: H. a saját két lábán sétált be a klinikára, pusztán, hogy kivizsgáltassa magát, aztán mire felocsúdott volna, már az egyik osztályon találta magát, ahol néhány hétig illedelmesen és türelmesen feküdt kórtársai közt, hagyta, hogy vizsgálják, kezeljék, végül elhalálozott.” A nekrológíró hajlamos volt a locsogásra, H. a szerkesztő valószínűleg rövidebbre húzta volna a bevezetést, így talán a mondat eredeti iróniája is szikárabban ütött volna.

Hetek múlva foglalta el helyét H. utódja a szerkesztőségben. Fiatalember volt, a város egyetemére járt, látásból ismerte is H.-t, aki néhány éven át óraadó tanár volt a bölcsészkaron. A szerkesztőségi titkárnő igyekezett kellően praktikusan végezni a kegyeleti műveleteket. H. könyveit, feljegyzéseit egy kupacba rendezte, és félre rakta. A fiatalember az első napján leginkább az ablakkal, a függönnyel, a gurulós irodai székkel, a kávéfőzővel, a saját telefonvonallal és ehhez hasonló dolgokkal foglalkozott. A következő napokban elkezdte átnézni a folyóügyeket, szöveget kért a legfiatalabb nemzedék ígéretes tehetségeitől. Ahogy az lenni szokott, benne is megszületett a reménybeli Osvát. A fiatalembernek eszébe se jutott, hogy elődje, a néhány hete diszkréten eltávozott H. is, ígéretes tehetségnek volt számon tartva bizonyos körökben néhány évig. Utána lett ígéretes tehetségből, tehetséges, majd jó tollú, később már csak ügyes, utána sokáig felkészült, ebből lett a megbízható, más fordításban korrekt, hogy aztán ha nagyritkán szóba került a bizonyos körökben, akkor ott egy empatikusan gőgös sóhaj kíséretében végül szegénynek minősítsék.

Két hét után átnézte H. hagyatékát. Nagyrészt papírok voltak benne, elrontott fénymásolatok hátsó oldalai, jegyzetlapok, vázlatok. Néhány neurotikus rajzszerűség, színházi bérlet, vonatjegy. H. mániás gyűjtő volt, aki küzdött is kényszere ellen, de ha időnként megszállta a teljes gravitációs bizonytalanság, akkor újra és újra muszáj volt mindent gyűjteni: villamosjegyet, kupakot, számlát, kavicsot, gesztenyét. A fiatalember pragmatikus volt, és nem akart H. régi dolgaival fél óránál tovább foglalkozni. Egy nagy nejlonzacskóba tette az egészet. A többit a takarítóra bízta, és a felszabadult sarokba irodalomtudományos könyveket pakolt. A nemzetközi szakirodalomra pillantva, már a címek is megnyugtatták: Az értelmezés technológiája, Kontextus és retorika, A posztmodern után, Az olvasásfordulat. A takarító az egészet kidobta.

Ez a naplórészlet is a szemétkút feneketlen mélyén végezte.

„Most már nem írok egy ideje, hanem az írásról írok. Mármint hogy magamnak. Nem hiszem, hogy lesz egy Max Brod, aki majd ezt elolvassa. Akkor meg minek? Nem tudom, de miért is ne. Ha éppen jól esik. Mint amikor felém gurul egy labda a parkban és visszarúgom. Egyetlen mozdulat, de rögtön tudom, hogy mi benne az összefüggés. Szóval, akkor ezt most magamnak, pedig ez érdekesebb, mint az a pártucat novella, meg próza, amit életemben írtam. Sokáig erőltettem az írást, a mondatokat hol mesterkéltre-művire fabrikáltam, hol alaktalan, szétfolyó szövegpacákat voltam kénytelen visszaolvasni. Miközben kényszeresen történetekben gondolkodtam, meg szerkezetben és hatásban, el is felejtettem, hogy miért akartam először írni életemben. Hogy biztonságban érezve magam, valamit változtassak a saját világomban. Vagy életemben? Nem tudom.

Figyeltem magamat, figyeltem a körülöttem lévő embereket, aztán amikor eltűntek mellőlem az emberek, akkor megint magamat figyeltem, és azt, hogy mi az, ami eltűnt belőlem is. Megnevezni akartam, és elválasztani. Ezeket a megfigyeléseket kellett volna megírni. Pontosan, tisztán, de mégis érzéki hajlékonysággal rögzíteni. Az emberi érintkezések ügyetlen koreográfiáját. A létezés hepehupáit. Azokat a réseket és létfolyósokat felnagyítani, ahol már nem beszélünk, de még tudjuk, hogy miért hallgatunk.

Olyan sokáig zsonglőrködtem a hosszúmondatokkal, azok kecses szépségével, ingázásával, dallamával, abban bízva, hogy a hosszúmondatban aprólékosan, részletgazdag módon kinyílik, vagy feltárul az igazság, a valóság analitikája; és oly sokára vettem észre, hogy a hosszúmondat és a sok beszéd elleplez, a lényeget széttördeli, és megrészegülve saját akusztikus szépségétől öntetszelgően imbolyog. Mint ez is itt. Minden egyes szó, minden egyes alkalommal mást jelent. És hogy ehhez a másjelentéshez képest, a csend és a hallgatás olyan mint egy abszolút jel a matematikában. (Na, ez már megint Ottlik.)

Olyan prózát kellene írni, ami a létezők közvetlen közelébe lopakodik, akárha követné az illetőt: egyszerre látja az érzéki valóságot az ő szemével, de látja, azt is, hogy mindig van egy külső, nagyobb keret és keretösszefüggés. A gondolatok mélyéről kiszivattyúzni a lerakódott érzéseket. Meg akarjuk úszni ezt az emberi mocsárt, és ez által fulladunk bele. Igen, ezekről kellene írni, például a boldog párokról, akik abban bíznak fiatalon, hogy egész közös életükben hallgathatnak és hagyatkozhatnak arra, hogyha a másik szemébe néznek, akkor egymással beszélnek, meg aztán ennek a tekintetnek a megtöréséről, szétfolyásáról, és arról az újralétesülő bizonyosságról, ahogyan az idős emberek pillantásában a rezignált realizmus megkocsonyásodik. Ezt a tekintetet fedeztem fel a minap a tükörben is. Ez a világnézés engem már elválaszt a világtól, de azt érzem meg is véd: nekem ez a világ már nem tud ártani. Hiszem legalábbis most, amekkora önhitt barom vagyok.

Annyiszor próbáltam vaktérképeket rajzolni az emberi kapcsolatok látható dimenziójáról, ahelyett, hogy más szögből, váratlanul és fordítva pillantottam volna rá az emberi atlaszokra. Ha így teszünk az addig ismerős térvalóságban minden egyes bizonyosság megkérdőjeleződik. Így lesz esély arra, hogy megtaláljam, hol vesztem el.”

H. utolsó folyóiratokban és antológiákban publikált novelláinak nem volt csattanója, csak vége. Mint amikor elfogy az út.
 

Szegő János