A szike nem túl  éles, de nem is bánják, az anya bőrét szét lehet roncsolni. Az apa hátha erre gerjed, és a recés forradásra áll fel a farka majd legközelebb. Dühből, hogy ezt a gyereket ki nem vágjátok, te megszülöd, én ott leszek, és fel fogjuk nevelni. Akkor az anya megint teherbe esik, lesz mit kiforgatni belőle újra. Mert azoknak legjobb a bőrük. A porhanyós magzatnak, amit rendelésre vágnak ki, hogy aztán luxus sütőben süssék meg. Magzatnak nem neveznék, na nem a lelkiismeret miatt, könnyebb nem lesz tőle, hisz nehéz sosem volt, inkább mert még lélegezni sem tud, tele takonnyal minden nyílása. Az orvos a torkába nyúlva kikaparná, itt ezzel nem törődnek, a kaparás az ő joguk. Kisül az is, miskulanciásodik. Összesűrűsödik, mint a terhes nők vére, a rettegés ezt váltja ki, miközben úgy kell összekapdosni őket az útról, mert tudják, szaglásznak utánuk, bújkálni próbálnak. Hiába takarják el pokróc mögé, mínusz 20-ra fogják, nem kérdés, hogy hasasok, az orvvadászoknak külön látásuk alakult ki erre. Nem menekülhetsz, üzletről beszélünk, Kulinária, a babák aranyat érnek.

Résnyire nyílik a szája, átemeli a villára szúrt, pár centis combot, a csontról sem kell lefejteni a húst foggal, magától omlik. A lágyrészeket alig forgatja a nyelv, porhanyós a csont, hétszer olyan hosszú, mint ahány hónapos, már életben maradna, ha jönne. 100 grammnyi anyag, óraketyegésként hallható szívhang, belső mozgás a fémre szúrva, ha túlenné, legfeljebb könnyít magán, kihányja. Az íz a lényeg.

Helyi idő szerint hajnali három, új év kezdődik, Párizsban csak három óra múlva lesz éjfél, Teheránban most van, Tokióban hajnali öt. Épp megindulnak a fájások, új évezredbe lép át az ember. Se függöny, se steril eszközök, csak izzadság és kín, ennyi a közös minden vajúdásban. Túl kell élni valahogy, az ember ilyen, túlél, aztán eufória önti el, elfelejti, hogy bele akart halni, annyira fájt. Válassz másik életet, ez dübörög a fülben, de az eltolódó idő nem ment meg, ebben a világban kell élni, ebben a testben. Amit megint hasító görcs feszít meg, a gáttól egészen a szívig, méltatlanul állati lesz, nem hall, nem lát, csak fáj.

Az ember fáj. Fájnak az apró kezek, az ujjak percei, a csigagyerek-puha körmök, mint  a csirkecsontról, lehúzható lenne a porc, a csontról lepattanva ínyenc falat. Fájnak a szemüreg kocsonyás golyói, mert ezek a szemek sosem tanulnak meg látni, se hajnalt, se napfelkeltét. Inkább vakulna bele a fénybe. A csuklójánál fognám, úgy vezetném át a zebrán, a túloldalra, ha akar, menjen. A testnyílásait megmutatnám, merre körözzön, míg mossa, hol szappanozzon. Érezze a mozgás monotóniájában a biztonságot, felejtse el, hónapokig küzdött, hogy megtanuljon cipőfűzőt kötni. Hogy tiszta lesz, hogy talán a napi rutinnal megállítható a szuvasodás, kikaparhatóak a szoros fogsor közé szorult húsdarabok, rostok,inak és porcok, ezt adjam át.

Óránként éhenhal egy gyerek. Közben mások terhes nőkből vágnak ki apró gyerektesteket, mert annak a legjobb a bőre. A dögkút ehhez képest Kánaán, a patkányok által kirágott herék enyhített eljárás, kedvező ítélet, az emberi kegyetlenség nem ismer határokat. Vagy csak kötözz le, és szúrj a testembe egy bambuszt, locsold. A bambusz gyorsan nő, átfúrja magát a testen. Csepegtess a koponyámra vizet, hadd imádkozzak, hamarabb őrülök bele, mint ahogy szétmarja és elkocsonyásítja az agyam. A kerékbe törés semmi. A faszba húzott, és széttört pipetta semmi. Egyszer az életben nézz szembe azzal, mit tettél, kinek voltál egy cseppje, kinek növő bambusza, mit hazudtál össze magadról, neki. Aztán adj hálát, hogy mégis szerethető vagy, hogy bármilyen a világ, te tudsz nevetni, van, aki mellett felébredsz, hogy amíg a világ világ, képtelen vagy nem szeretni, és bár elszárad a cserepes virág a mikrón, te locsolod, mert pontosan tudod, évelő.