hirdetés

(...)

hirdetés

Utolsó találkozásunk alkalmával Péter asztalán a sok könyv között láttam egyet, amelyet valószínűleg még nem kezdett el olvasni, csak kikészítette magának. Sejtettem, miért érdekli. Hans Ulrich Gumbrecht munkája volt, melynek címe egyszerre ironikusan és megrendülten utal romantikus címadási szokásokra: A nagy romanisták életéről és haláláról. A könyv borítóján a szerző látható, amint egy tömött könyvespolc előtt ülve öltönyben, nyakkendőben magyaráz, előad valakinek, bal kezét a szék karfájára támasztva két ujja között cigarettát tart, jobb kezével mintha a levegőben igyekezne megragadni füstszerű tárgyát. Vontatottan, fájdalmasan beszélgettünk Péterrel, sok csenddel. Kedvelt foteljében ült, lesoványodott lábait felhúzta maga alá, mögötte nyitva volt az ablak, sütött a nap a Gellérthegy utca háztetőire. Az ablak alatt a fal szürke volt, a festék tenyérnyi darabokra repedt szét. Arról beszélt, hogy nincsen más, csak a természet, a napfény, a betegsége, a fájdalom, a fájó test, és hogy nincsen isteni könyörület, isteni méltányosság, ha van isten, ez túl van a lehetőségein, talán csak együttszenvedésre képes, minden egyéb "keresztény hazugság". Néztem őt, és úgy láttam, hogy az arca rejtélyes módon visszafiatalodott. A szoba viszont, amely a rengeteg könyvvel, az íróasztallal, a heverővel ezekben az utolsó időkben végképp hozzátartozott Péter testéhez, mintegy második kiterjedése volt, most megdöbbentett, holott sokat jártam benne, és korábban semmi ilyesmit nem éreztem: a szoba patinája elhasználtságnak, szürkeségnek hatott, és hirtelen szűkebb lett a tér, és Péter is közelebb ült, mint szokott.
     Néztem őt, a könyv borítóján pedig Gumbrecht professzor képét, aki mint hangsúlyozza, öt német történetet ír a modern német romanisztika atyamestereiről. Egyikükről, Erich Auerbachról megjegyzi: "Tekintettel azoknak a témáknak és problémáknak a sokaságára, amelyek a történeti megértés történelemkoncepcióját és módszerét megnyitották, felmerül a kérdés, miért összpontosított Auerbach egész életében mindenekelőtt »a hétköznapi valóságok legkomolyabb ábrázolására«. Ezenkívül nem világos, hogyan viszonyulnak a hétköznapi valóságok a »sors«, a »dráma«, vagy a »tragédia« fogalmához, amit Auerbach folyton használt, amikor a szigorú szövegelemzésről áttért az emberi lét filozófiai reflexióira." 
     Péter nem használta ezeket a fogalmakat, mégis odaérthetőek voltak szótárába. Tekintettel egyfelől és szorosabban a családtörténeti megértés, az apa-fiú viszonyok problémáira, másfelől és szélesebben kulturális helyzetének művelődéstörténeti hátterére, az ő esetében is az volt az egyik legfontosabb kérdés, mi közvetít a mindennapi reáliák és a sorsára hagyott, sorsára hagyatkozó ember narratívája között. Péter a legutolsó napokban, amelyekről nem tudta, hogy a legutolsók lesznek, izgatott és ideges volt, részben a csontfájdalom, részben a fájdalomcsillapító hatására. Ekkorra szétfoszlott az a meditatív figyelem, amellyel betegségének első időszakában figyelte az élete ellen forduló testi működés folyamatát. Készült rá, de nem volt módjában megírni, amit ekkor érzett meg: a természet közvetít, a természet feltárhatatlan emlékezete, a test, amely az utolsó napokra szörnyű fájdalomgéppé változott. Amikor ott ültünk egymás mellett abban a hirtelen szűkössé vált szobában, Péter egy évvel őelőtte elhunyt édesapám szavát ismételte, egy elfelejtett nyelv hirtelen visszatérő szavát: SIRALOM.
     
     

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.