Tavaly jelent meg Kertész Imre K. dosszié című könyve németül a Rowohlt Verlagnál (Dossier K.), Kristin Schwamm fordításában. A német sajtó kritikusainak véleményformáló megállapításaiból állítottunk össze egy csokorra valót.
A Zeit kritikusa, Iris Radisch az utóbbi idők két legjelentősebb önéletrajzi írása, Günter Grass és Joachim Fest könyve mellé sorolja Kertész művét. Ám a magyar író művét, annak lecsupaszított, illúziótlan és eszköztelen nyíltsága messze az utóbbiak kisuvickolt szövegei fölé emeli. Radisch szerint Kertész autobiográfiája azért „nagyszerű és mélyen szántó”, mert a „Ki lettem, ki vagyok én” kérdésre a szerző mintegy válaszul az életet, mint az egzisztenciális elszigetelődés történetét a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és az abszurd háromszögébe állítja. Az önsajnáló komorság helyett a „szuverén gondolatok” és a „az egyszeri egzisztencia megtapasztalásának öröme” jellemzik a K. dossziét. És ebben rejlik a könyv csodája is, ahogyan szerzője alig máshoz hasonlíthatóan az elmúlt évszázad csődjét a saját radikális szemszögéből látja és láttatja, abban a konklúzióban, hogy a szabadság kizárólag a kíméletlen szembenézés és a védtelen élet fényében ragadható meg.
A Süddeutsche Zeitung munkatársa, Franziska Augenstein mindenkinek ajánlja a K. dossziét, akiket a Kudarc és a Sorstalanság megindított. Imponáló Kertész életének további részleteivel találkozni, állítja, amelyek a szükségszerűségek és a véletlenek hálójába vetett egzisztencia történetének további adalékai. A kötet formája is a recenzens ízlése szerint való. Augstein a kötelező olvasmányok körébe utalná Kertész művét, mert az, többek között bemutatja, hogyan készül egy interjú. Ugyan öninterjúról van szó, a szövegben konkrét kérdések fogalmazódnak meg az íróra és annak művére vonatkozóan.
A Tageszeitungban Christoph Schröder örömmel fedezi fel ismét Kertész félreismerhetetlen „éles logikáját”. A szöveg az önéletrajz és a fikció határán rendezkedik be, egyszerre autobiográfia, ugyanakkor az intertextuális tükrözések és fikciók játéka. A párbeszédes forma ellenére Kertész könyve nem könnyű olvasmány, hiszen alapkérdése az Auschwitz utáni élet lehetőségére, szükségszerűségére irányul. Annak ellenére, hogy a kritikus némi hiúságot is felfedez a sorok között, a K. dosszié feltétlen erényének tartja, hogy izgalmas belátást nyújt a szerző „műhelytitkaiba” is.
A Frankfurter Rundschauban Ina Hartwig szinte el van ragadtatva Kertész „okos és könyörtelen önéletírásától”. A K. dosszié egyrészt segíti a Kertész műveiben való tájékozódást, másrészt a könyv az író életének foglalataként is olvasható. Kertész szokatlan forma mellett döntött, amikor a kérdezz-felelek játék keretei között írta meg művét. Ráadásul beszélgetőpartneréül egy keresztény fiatalembert választott. Hartwig a párbeszédes szerkezetben mind a platóni dialógusok, mind a sztálinista kihallgatások, de mindenekelőtt Kafka Perének akcentusait felfedezni véli. Megítélése szerint a könyv élet és mű, fikció és valóság egymásra vonatkoztatásának története. A Frankfurter cikkírója meghökkenve veszi tudomásul, hogy Kertész biografikus tézissel támasztja alá Adorno elméletét, miszerint minden egyedi történet giccs, és az ember önmagában sorstalan.
A Neue Zürcher Zeitung kényes ízlésű kritikusa, Andreas Breitstein. aki az ismert német Nobel-díjas könyvét penetráns moralizálásban és minden „hagymahéj eltávolítását előre kalkuláló” hatásvadászatban marasztalta el, Kertész könyvét abból a szempontból ünnepli, hogy bizonyítékát látja benne, igenis lehet egészen más jellegű, hiteles önéletírással előrukkolni. Szerinte a történelem bugyrait megjárt magyar író a platóni dialógusokra emlékeztető formában képes volt saját sorsára rákérdezni, kétkedő iróniával a legmélyebbre hatolni, az emberi vereség egyik páratlan „dokumentumát” megalkotni.
Hozzászólás