„Milyen az ilyen”

Zámbó Jimmy

 

Az a Dzsoni nevű alak rontotta meg Lajos bácsit. Míg ő nem költözött a Rozmaring utcába, Lajos bácsi tohonya volt és enervált, másfelől – a felesége nézőpontjából – viszont végre rendes ember. Nyugdíjas korára. Dömötör Lajos nyugalmazott inszeminátor vasárnaponként karonfogva sétált templomba a feleségével – rendes ember ő, akárki meglássa. Becsületes férj, akit szeret a felesége. Akinek minden megbocsátatott. Mert, ahogy a lágy magyarnóta mondja, a jó asszony ilyen. Mindent megbocsát. A nem is olyan távoli múltban Lajos bácsi kívánós férfi volt, a nem teljesen alaptalan szóbeszéd összehozta a szomszéd Ilonkával. A tehenészetben a köpülős Erzsivel. A gyárból a bérszámfejtős Klárival, aki pösze volt erősen, és a kisbolt mögötti gazosból, ha Lajos bácsi arra sétált, az hallatszott, hogy „cináld, cináld, jól cinálod!”. Lajos bácsiban mára megült a lendület, manapság csak otthon rosszalkodik, ha egyáltalán.

Dömötör Lajos műbika nem vetette meg az italt sem, pálinkából napi fél és egy liter között ivott, azt suttogták a tehenészetben, akadtak nehéz pillanatok, mikor elkélt a segítség, hogy tehén-e az ott várakozó állat vagy bika… Lajos bácsi már nem igazodott el a zavarosban. De mostanában csak ebéd előtt hajt le egy kupicával, az étvágy kedvéért.

Elszaladt húsz szilaj esztendő, és a nyugdíj első napján Lajos bácsi megkövette nejét, és Annuska három dohogós nap után megbocsátott. Lajos bácsi unta már nagyon a kanosszát, három nap alatt Krisztus is föltámadott, nemhogy, de a harmadik nap végére, Annuska sütött engesztelő pogácsát. 

A nyugdíj második havában romlott el minden megint. A traktorozást Annuska kínos hobbinak találta, a kisboltban rajta röhögött a kollektíva, eddig a szoknyák, most meg ez.

A Dzsoni nevű férfi Írországból jött, és Lajos bácsinak mindjárt komája lett. Egy árva szót sem értett abból, mit beszél, és ez jól esett. Dzsoni sohasem sértette meg, és mindent megmutatott, amit ő tudott az életről. Cserébe Lajos bácsi sem volt fukar. Bőkezűen pazarolták a tapasztalatokat. A nagy barátságnak akkor ment híre, mikor Lajos bácsi és Dzsoni először ment „tájra” a traktorral. „GPS”-t szereltek a kormány mellé, a levitézlett, Vörös Csillag márkájú járművön ragyogott a krómozott fedélzeti számítógép. A ketyere monitorján apró térkép volt, amin egy vörös gölődin araszolt, mutatva, hogy Lajos bácsi éppen a Laposon jár. A műszer közölte is ezt, igaz, angolul, de jól érthetően. „Disz iz dö Lapos”. A kompjúter javasolt kurtább útvonalat is, ha kellett, ha nem, a műhold összeköttetés ki tudta számolni, merre a rövidebb. Igaz, arról nem volt értesítve a műhold, merre van sár, és hogy a kijelölt dűlőt már tavalyelőtt beszántották, de ebből egyszer sem volt probléma. Lajos bácsi vezetett, és ő nem értette, mit beszél a masina, és azt sem, mit kiabál Dzsoni, csak a tájolás végén köszönte meg nekik a szíves beszélgetést, a GPS-t meg is simogatta, és kedvesen megdorgálta, hogy amíg le nem szívja az akkumlátort, jóban lesznek.

            Annuska felhúzta az orrát. Duplán is. Még a faluban sem nyugodtak le a háborgó kedélyek, és Dömötörné Annuskán még mindig nevettek a kisboltban, Lajos bácsi és Dzsoni cimborája a kompjúter vezérelte Vörös Csillaggal elmentek a Szeszfőzdébe.

Nem ment könnyen, mert ez alkalommal Dzsoni vezetett, és követte az utasításokat. Keresztülhajtottak három virágágyáson, Manyikáék még szárán maradt kukoricáján, de a gép végül nem hazudott, az épület segge felöl meg lett a szeszfőzde. Lajos bácsi és Dzsoni lepakolták a cefrét, és már öntötték volna a rézüstbe, mikor az öreg szeszfőzdés szagot fogott. Hogy Dömötör Lajos nem csak tájol mostanában, de Tekilát főzet az asszony télikertjéből – nem maradt véleményezés nélkül. Lajos bácsi a nemzetközi trendekre hivatkozott, a kaktusz-cefre nemes ital, előtte kell egy nyalás só, utána meg egy harapás citrom, és úgy. A szeszfőzdés másfajta nyalást ajánlott, dühöngött, hogy azt a tüskés trugyit nem öntik bele a kisüstbe. Lajos bácsi azzal érvelt, hogy az Unióba Mexikó is bele fog tartozni, előbb vagy utóbb, ráadásul a nejének nem okozhatnak csalódást, még a GPS is fáj neki, de ez több a soknál, egy álló hete zokog a ledarált kaktuszok miatt. A szeszfőzdés hitetlenkedett, de a kíváncsiskodók nyomására mégis kifőzték Dömötör Lajos cefréjét. A kaktusz gyöngén adta, Dzsoni egy kiló tengeri sója, meg a nejlonszatyor citrom sok lett. Még ott, a fokmérős asztalnál nekiálltak kóstolni.

Lajos bácsi másnap alig mert előjönni a hálószobából. Kegyelemben nem is reménykedett. Erősen megdöbbent, mikor Annuska néni mosolyogva fogadta. Nem értette, miért, de inkább hallgatott, ha úgy, hát úgy. Átment volna a szomszédba, de ír barátja kapuját zárva találta. Hiába csöngetett, nem jött ki senki. Keserű másnapossággal sétált haza. Annuska néni azt kérdezte, igaz-e még a tegnapi okosság. Lajos bácsinak nem rémlett, hogy a nejével az éjjel még találkozott volna, arra sem emlékezett, hogyan értek haza, ezért csak bután nézett. A neje megfordította a véres hurkát a tepsiben, és Lajos bácsi hanglejtését utánozva belekezdett. Hogy a régi és az új dolgok hasonszőrűek. Hogy nincs új a nap alatt. És hogy Vörös Csillag magától hazatalált a szeszfőzdéből, mint régen a jó lovak. Nem tájolás ez, meg kvad izé, meg motorosság, nem hobbi ez, hanem hagyomány. Aztán, hogy Dzsonit miért  hagyták el félúton, csak a műszer tudná megmondani…           

 

AZ EREDETI ÖRKÉNY-EGYPERCES:

 

Örkény István: Folklór

1. Viccelődünk

Egy fekete autó közeleg a megyeszékhely felől. Megáll. Egy fekete ruhás férfi kiszáll, és odamegy a borsótáblához.
- No, hogy vagyunk, hogy vagyunk? - szóé oda viccesen a parasztoknak.
- Jól vagyunk, jól vagyunk - válaszolják viccesen a parasztok.

'(Sárvári folklór. Vas megye, 1957)'

 

2. A termelés zavartalanul folyik

- Halló, gépterem?
- Skultéti, jelentkezem.
- Mennyi, Skultéti?
- Harminchárom.
- Mi harminchárom?
- Mi mennyi, főmérnök úr?
- Az, ami harminchárom.
- Nem annyinak kellett volna lennie?
- Mindegy, Skultéti, csak csinálja tovább.

'(Nehézipari folklór, 1978)'”