Az út, illetve az úton levés motívumával – szó szerinti vagy átvitt értelemben egyaránt – számtalanszor találkozhatunk a gondolkodás és irodalom (keleti és nyugati) történetében. Így van ez Cormac McCarthy, a kortárs amerikai irodalom kiemelkedő alakjának műveiben is – legalábbis ami a magyar fordításban hozzáférhető köteteit illeti –, hiszen azokban is fontos szerepet kap a megtett út, a térbeli elmozdulás kérdése, elég csak az olyan, egymástól nagyban eltérő jellegű, ám egyaránt kitűnő regényekre utalnunk, mint a Véres délkörök vagy a Vad lovak. Lényeges különbség azonban, hogy ezekben az imént említett regényekben az amerikai tér és történelem kulisszái közt zajlanak a történések, addig Az út (The Road, 2006) című regény – mely 2007-ben Pulitzer-díjat kapott, s melynek magyar fordítása Totth Benedek munkája – egy posztapokaliptikus világ földi poklában jeleníti meg az utazók alakját. Az útról (mely már a negyedik a magyar fordításban is olvasható McCarthy-regények sorában) elmondhatjuk, hogy az író legtömörebb, pontosabban a nyelvileg leginkább lecsiszolt, letisztult prózai alkotása (melyben a szerző a Véres délkörökhöz hasonló módon nem használ vesszőt).

A regényben elbeszélt történet két ember, apa és fia útját mutatja be a végső pusztulás után, allegorikusan azonban az ember, az emberiség lehetséges kilátásait vizsgálja. Biztosan nem véletlen, hogy a kietlen és kopár, elpusztított és kifosztott természeti és épített környezetben a tenger felé tartó két vándor felszerelésének lényeges elemei egy pisztoly, egy bevásárlókocsi és egy darabjaira hullott térkép. A regény világát áthatja a csend, a hideg, a sötétség, a mindent betemető hamu, az örökös éhség és rettegés, a halálfélelem s az ettől elválaszthatatlan halálvágy. Az apa és fiú történetben alapvetően az apa tanítja a fiút, de kölcsönös egymásrautaltságukban nem is annyira meglepő, hogy a fiú is számos felismerésre készteti a tapasztaltabb felet. Példának okáért a felelősség kérdésében, mivel a szűk és ezért önös, csupán a családra szorítkozó szereteten túllépő egyetemesebb felelősségtudat és szolidaritás értékeit a fiú testesíti meg. Az életért való küzdelem közegében, az érthető bizalmatlanság közepette mindez az egyetemes könyörület kérdésére világít rá. A történetben kiemelt szerepet kap egy pisztoly, mely az önvédelem és az öngyilkosság lehetséges eszköze egyszerre, így tehát a szabad önrendelkezést teszi lehetővé elviekben. A regényben egy hajón talált jelzőpisztoly olyan további kérdésekhez vezet el, mint a van-e kinek jelezni egyáltalán, lehetséges-e jelet hagyni, s van-e kitől segítséget kérni, akár konkrétan, akár általában. A bekövetkezett vég után vannak ugyan túlélők, magányosan, vagy nyomorult állapotban fogságban tartva, s kiszolgáltatva a bandákba verődött, áldozatkora vadászó erőszaktevőknek. A könyv világán belül érvényesülő felosztás szerint ezek a bandák testesítik meg a rossznak azt a fokát, ahol semmiféle erkölcsi rend nem létezik, s ahol az emberevés sem minősül tabunak. Ezek a rémületes szörnyetegek a posztapokaliptikus környezet, azaz a rend nélküli világ következményeinek, de akár lehetséges okozóinak is tűnhetnek.

A regény Isten szüntelen keresése és a titkok faggatása is egyebek közt. „Mi egy nem létező Isten prófétái vagyunk.” (170.) – mondja egy öregember az apának, aki a kérdéssel kapcsolatosan másutt egy csillagok alatt töltött éjszakát idéz fel a múltból. „Amikor visszament a tűzhöz és letérdelt és hátrasimította az alvó nő haját és azt suttogta ha ő lenne Isten pontosan ugyanilyennek teremtette volna a világot.” (219.) Teremtés és regénykonstrukció összefüggésével kapcsolatosan az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy McCarthy is meglehetősen szabadon rendelkezik hőseivel, példaként utalhatunk arra a helyzetre, amikor is szinte egymás szomszédságában, mintegy egymást tükrözve jelenik meg a fiú játékkamionja, s azután egy „valóságos” kamion. (63.)

A regény szereplőivel összefüggésben kétféle tapasztalatról, ezáltal kétféle világról is beszélhetünk, hiszen a letűnt, immár kommunikálhatatlan világ csupán az apa számára ismert.

„A gyerek néha arról a világról kérdezgette ami számára még emlékként sem létezett soha. Sokat törte a fejét hogy ilyenkor mit feleljen. A múlt nem létezik. Milyen múltat akarsz?”

(55.) A múlthoz hasonlóan a jövő perspektívái sem érzékelhetőek. „Az azután nincs többé. Ami most van az már az azután. Minden olyan szépség amit a szívünkbe akarunk zárni a fájdalomból sarjad. Szomorúságból és hamuból születik.” (55–56.) A regény nem pusztán a letűnt világ sorsát vizsgálja, de a nyelv és a dolgok viszonyára, illetőleg a történetek elbeszélhetőségére vonatkozó számos utalást is tartalmaz, s ez egyfajta önreflexióként is értelmezhető. „A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. Színek. Madárnevek. Ehető dolgok nevei. Végül minden igaznak vélt dolog neve. Törékenyebbek mint valaha gondolta volna. Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságától. Felemészti magát mint minden ami megpróbálja megtartani a hőt. Hogy idővel örökre kihunyjon.” (89.)

A dialógusok sok esetben csupán odaszúrt szavakból állnak, de ezt elhangzásuk körülményei is indokolttá teszik, hiszen ki várhatna tetszetős körmondatokat az „átokföldjén”, a vég után? A szűkszavúsággal összefüggésben is találhatunk egy meglehetősen önreflexív megállapítást. „Szűkszavúnak kell lenni. Mert valósággá válik amit az emlékezetünkben megváltoztatunk akár ismerjük ezt a valóságot akár nem.” (131.) A regény mondatainak viszonylagos rövidsége, továbbá az egyes szövegrészek fragmentumszerűsége mintha a két vándor léthelyzetének pillanatnyiságát, egymásra következő napjaik szaggatottságát volnának hivatva megjeleníteni. Hogy a regény nyelvezete a legszükségesebbre szorítkozik, ugyanakkor mégis érzékletes és hasonlatokban gazdag tud lenni, mindez csupán látszólagos ellentmondásnak tűnik. A mesterien megformált regény ugyanakkor számos valódi ellentétet tartalmaz, hiszen abban a legtöbb elem oppozíciók rendjében jelenik meg: a jók („a tűz hordozói”) és a rosszak, valódi és hamis töltények, tükörképek és valódi alakok, fiatalok és öregek, élők és holtak, a múlt és a jelen szembenállása.

McCarthy posztapokaliptikus víziója egy olyan létállapotot szemléltet, melyben a katasztrófát túlélők egy kiégett, kopár, minden emberi értéktől és jelentéstől megfosztott világban pusztán a túlélés érdekében máról holnapra, folytonos riadalomban és rettegésben kénytelenek élni. Valahogy úgy, ahogy az őseredeti emberi állapotot sötéten elgondoló filozófiai forgatókönyvek képzelték, igaz ezek a régmúltra irányultak, a regény pedig egy pontosan meg nem határozott jövő képét rajzolja meg. Természet és kultúra kérdésében, azaz az érvényes szabályok, csak az emberi megegyezés által érvényes rend, valamint az emberi magárahagyatottság összefüggésében éppen ezért egyáltalán nem véletlen, hogy a tengerhez érve a regényben az apa – Defoe Robinson Crusoe-ját idéző módon – egy hajóról szerez felszerelést maguknak. Nem mellékes szempont, hogy a hajó feliratában („Pájaro de Esperanza. Tenerife”) a remény kifejezése is szerepel. (223.) A regény, miközben felveti az emberi történelem lehetséges kimenetelére vonatkozó kérdést, olyan további alapvető kérdésekkel is szembesíti az olvasót, mint amilyenek a „mi az ember?”, „mi az emberi élet értelme?”, vagy a „mik az élet fennmaradásának eshetőségei?”.

Az út, mely kíméletlenül sötét világával, valamint nyelvi letisztultságával kápráztat el, filozófiai mélységű és ugyanakkor költői erejű próza, felkavaró és megrendítő olvasmány. A történet vége nyitott, mely a kilátástalan helyzetben is a bizalom és a remény eshetőségét jelzi, ahogyan az apa fiához intézett szavai mutatják. „Nem tudhatod mi vár rád az úton. Eddig mindig szerencsénk volt. Ezután is szerencséd lesz. Majd meglátod. Csak menj. Minden rendben lesz.” (277.) Akár átmeneti célba érésként, s egy mégoly esetleges rend helyreállásaként is értelmezhetnénk a fiúnak egy addig ismeretlen, ráadásul strukturálisan épnek mutatkozó család általi befogadását. Azonban mindez eldönthetetlen marad, mivel továbbra is érvényesnek és indokoltnak tűnik egy, az apa által tett megállapítás: „Nincsen olyan próféta a föld hosszú krónikájában kinek ne adóznánk tisztelettel ezen a napon. Bármily formában fogalmazták meg mondandójukat nem tévedtek.” (277.) A kétséges és bizonytalan helyzetben, bármiféle tartós kapaszkodó nélkül, végül mi marad tehát? „Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk.” (130.)

Cormac McCarthy: Az út, Fordította: Totth Benedek, Magvető, 2010, 288 oldal, 2990 Ft.
 

Szűcs Balázs Péter