hirdetés

Hogy is állok a Branddal?

Utószó a Brand című Ibsen-drámához

2006. április 3.
Hanne Orstavik írása az Ibsen-emlékév kapcsán készült tizenkét írás egyike. Az elkövetkező hónapokban a sorozat valamennyi darabját közöljük. Az írások nyomtatásban a Magyar Lettre Internationale ezévi számaiban jelennek meg.
hirdetés

          Hogy is állok a Branddal? Évek óta leköt ez az Ibsen dráma. Amikor hatalmába kerít a nyugtalanság és képtelen vagyok nyugodtan ülni és olvasni, fogom magam és a Brandot tartalmazó hangoskönyvvel nekivágok az erdőnek. Van néhány hangoskönyvem, de ilyenkor a Brandon kívül más szóba sem jöhet. Előfordult már néhányszor. Csak megyek, megyek és figyelek a szövegre.
 
Oh, hogy sóvárgom a fényt,
A napsütést, az enyheséget,
a béke templomát, az élet
gazdag nyarának melegét!
( Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása)
 
          Csupán a darab végén mondja ki ezt a néhány sort a főhős. Bár csendben, legbelül végig ez zakatol benne. Brand a jót szeretné megtapasztalni a világban, és maga is a jóra törekszik. Számára az a jó, ami igaz.
 
Hit és élet nektek két külön dolog
Az életről nem sokat tartotok
 
          Brand szeretné hitét és mindazt, amiért szerinte küzdeni érdemes, összehangolni az életével. De hogyan dönthetjük el, mi az igaz? Amikor maga is részese a történésnek? Mint amikor vihar tombol a fjord felett, és az egyik partról asszony érkezik, hogy a pap segítségét kérje. Elmondja Brandnak, mennyit éheztek, a legkisebb sokat sírt, mikor neki elapadt a teje, a férje nem bírta tovább hallgatni a gyereksírást, és agyoncsapta szegényt. Majd végezni akart magával is. Most ott fekszik a kunyhóban, nem fog üdvözülni, sem élni, sem halni nem mer. Azért jött el az asszony a papért, mert mégiscsak haldoklik, szeretné, ha bűnbocsánatot nyerne, hogy békében térhessen meg. Ám a fjord mellett vezető utat földcsuszamlás zárja el, és a szörnyű viharban egy hajós sem merészkedik ki a vízre. Nem teszik kockára életüket. Az asszony sem mer csónakba szállni, hogy visszamenjen haldokló férjéhez, gyermekeiért aggódik, hiszen ha ő is meghal, azok árván maradnak.
          Brand nem tétovázik, beszáll a csónakba, és Istenre bízza annak irányítását, mert igaz az, amit Isten cselekszik. Bármi legyen az. Ez áll a Bibliában is. Tegyük Isten kezébe sorsunkat. Brand is így cselekszik. Istenre bízza életét, és Isten megtartja. Átvezeti csónakját a fjordon.
          Értjük az asszony, az anya döntését is, aki a nem ül be a csónakba, értjük miért nem teszi meg. Nem feledkezhet meg a többi gyerekről.
 
De a két másik már,
kik ott ültek, kerekre
tágult szemmel, remegve
fönt a kemencepadkán,
őket, akik csak néztek –
 
          A csónak célhoz ért. Minden rendben ment. Ezúttal igen. Brandnak sikerült beszélnie a férfival, és meghallgatta félelmeit. De helyes volt-e így?
          Hogyan éljük úgy az életünk, hogy egyszerre legyen igaz és jó, amit teszünk?
          Hogyan?
          Ibsen drámáját olvasva újra és újra felmerülnek bennem ezek a kérdések. Például a bíró szemszögéből vizsgálva. Ismerős számomra a helyzet, hogyne lenne ismerős. A felelősség elhárítása, a megbocsátható kifogások. Ügyesen óvjuk területünket. Én sem teszek másképp. Éppen erről van szó. Én vagyok Brand. De én vagyok az ispán is. És én vagyok az asszony, a szobában meghúzódó gyermekek anyja. És a gyerekek is én vagyok. Én vagyok az Einar oldalán nevetgélő Ágnes, amint a hegyen át a fjord felé veszik útjukat. És éppen annyira vagyok az az Ágnes, aki szembefordul Branddal annak megátalkodottsága miatt.
          Mindegyikük jelen van bennem. Érzem, kivel tudok azonosulni, kivel nem. Ismerős számomra a harc, amelyet Brandnak kell vívnia. Ezért olvasom és hallgatom újra és újra a darabot, hogy részese legyek, hogy részese legyek a küzdelemnek, hogy nyitva maradjon számomra. Hiszen a viszály nem oldódik meg, itt van, jelen van életünkben, társadalmunkban. Örökké. Ki vagyok én? Ki szeretnék lenni? Hogyan éljek, létezzek együtt másokkal? Hogyan?
          Felfigyeltem már arra, hogy a darab olvasásakor nem az Isten-problematika érdekel. Bár az Istennel kapcsolatos kérdések mindenütt jelen vannak a szövegben. Hol találjuk Istent? Ki ez az Isten? Létezik egyáltalán? A szöveg alapján, ami létezik, azok mi vagyunk. Te és én. Mi létezünk minden esetre. És a cselekedeteink. Mit teszünk egymással? És magunkkal?
          Vonz a Brand körüli rejtély. Brand az ember. A kemény és hajlíthatatlan. Az, ami hatalmassá és pusztítóvá teszi egyszerre. Az, ami arra  készteti, hogy visszautasítsa haldokló anyja kérését, és nem megy el hozzá. Nem tud elmenni. Egyszerűen nem. Haldokló fiát megmenthetné azzal, ha másik faluba költözik vele, ha a sötétből, a nedves hidegből napfényes helyre viszi. Végül nem teszi meg. A gyermek nem éli túl. Megtehetné, és meg is teszi majdnem. Majdnem. Minden egyes alkalommal, amikor olvasom a szöveget, felkiált bennem valami: Igen, Brand, vidd, vidd onnan! Azután mégis arra készteti valami, hogy ne tegye meg. De mi ez a valami? Miért nem teszi meg? Honnan ez a keménység? Honnan ered? És talán a leglényegesebb: képes-e megváltozni?
          Meg tud-e változni benne ez a kőkemény, merev szigorúság? Nem arra várunk végig a darab olvasásakor, hogy megváltozzon?
          És még valami: Megváltozhat úgy, hogy ne vesszen el? Ne vesszen el az, amiben hisz, amiért kiáll? Kénytelen lemondani mindezekről azért, hogy együtt élhessen másokkal?
 
Halj meg! Nem kellesz a világnak!
 
          Ám Brand dacol:
 
Már egy is fényt hozhat nekik!
 
          Ellentmondásos helyzet. Élni, őszintén cselekedni. Ez a dolga. Nem azért, mert szeretné, hanem azért, mert így kell tennie. Valami arra készteti, hogy így tegyen.
          A Brand olvasásakor nem tűnik fel ez a szükségszerűség, ez a benne égő tűz, bár nem állok a szöveghez távolságtartó, autoriter módon. Egyszerűen így hat, hideg és kemény a többiekhez való viszonyában, a hétköznapokban, a valóságban. A Brand a hitért folytatott küzdelmet írja le, fontos annak, aki hisz. Hisz és hisz. Mert kell. Brand hisz valamiben, és kész küzdeni érte. Amikor a végén a következőket mondja:
 
Jézus, hiába hívlak,
magadhoz nem szorítasz!
 
          Tudom, hogy igazat mond. Tudom, hogy Brand fényre, napra és szelídségre vágyott. És  őszintén küzdött érte. Szerette volna, hogy az igazból áradó fény táplálja tüzét, hogy az jó és ne pusztító legyen. Másként alakult. Talán nem hallgattatott meg? Esetleg nem sikerült neki? Hiszen lett volna lehetősége, de nem élt vele. Miért? Miért nem költöztek egy másik faluba, miért nem mentette meg Brand a gyereket?
 
          Mert Jézus soha nem szorította magához? Mit jelent ez a kérdés?
          Brandnak ott volt Ágnes. Ágnes meghallgatta, és kitartott mellette. Ringatta, cirógatta, vigasztalta, mellette volt. Mégsem sikerült neki kielégíteni Brand vágyait. Mindez nem volt elegendő. Brand kiáltása a pusztából jön, ahol teljesen egyedül van. Senki nem látogatja meg. Isten sem.
          Nem kerül sor Isten mibenlétének megfogalmazására. Végig Brandról van szó, harcáról, a benne dúló viharokról. Brand kiáltása válaszra vár azok után, hogy elfogadták, mellette voltak, és nem kérdezték milyen. A kiáltást meghallani, megérteni és megadni rá a választ, talán csak egy embernél hatalmasabb erő képes. Talán elhallatszik olyan messzire a hangja. Hogyan éljen azután? Ha nem érkezik onnan válasz?
          Brandnak nem kevés dolog adatott meg az életben.
 
Akkor rajtaveszt,
s földi életét veszni hagyja.
Dúskálni fog: dúsgazdag anyja
minden kincsét magára hagyja,
jó felesége van, gyerek,
akiért élni érdemes:
ölébe hull a boldog élet.
 
    érvel a bíró.
 
Másként elvesztem önmagam.
 
–        fogalmazza meg Brand a bensejét kitöltő alapproblémát. És az enyémet is. Nem
mutathatja gyengeség jelét. Hogy döntsön? Nem tehet mást, mint hogy nemet mondjon haldokló anyja hívására, mely betegágyához szólítja őt, és elmegy a faluból is, miközben fia haldoklik. Nem cselekedhet másként, bár szeretné. Jó cselekedetekre vágyik. Jó és igaz cselekedetekre. Amit tesz igaz, de kemény, bántó. És nem származik belőle jó.
          Brand nem nyílik meg. Makacsul ragaszkodik döntéseihez. Hogy ne vesszen el. És senki, de senki, még Isten sem, az Ágnesben élő Isten, az Istenben létező Ágnes, a gyermekében, anyjában létező Isten, senki nem képes felmelegíteni, hozzáférni, hogy megolvassza a fagyot, hogy Brand megmeneküljön. Hiszen csak akkor juthat el hozzá bárki, ha megnyitja a lelkét. De hogyan?
          A darab végén, egészen a végén, Brand elsírja magát. Sírása olyan, akár egy hasadék, amelyen keresztül eljuthatnak hozzá, eljuthat hozzá a változás, hogy kiszabaduljon. Először az utolsó előtti oldalon sírja el magát, majd elragadja a hóvihar. Elkésett. Gerd fel is teszi a kérdést: miért nem volt képes hamarabb sírni?
          Ilyenkor belelátok, belelátok elkeseredésébe, újra érzek mindent. Érzem újra magamban, de nem tudom rá a választ, nincs megoldás. Ezért megyek ki az erdőbe, és hallgatom a Brandot. Nem azért, hogy rendezzem a dolgaimat, hogy összerakjak valamit, hogy megértsem és megoldjam a problémát, és azután félre tegyem. Nem, ellenkezőleg. Szeretek benne lenni, a folyamatban. A kiáltásban, Brand kiáltásában, és vele kiáltani.
 
(Fordította Szöllősi Adrienne)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.