Az Itt van a város 2010-es, első évfolyamának lezáró beszélgetésén Vágvölgyi B. Andrással ült le Jánossy Lajos megfejteni Budapest rejtett dimenzióit. Vágvölgyi személyes terei mellett szóba került természetesen az '56-os Budapest is, hisz, ahogy Jánossy fogalmazott, igen kevesen tudták megmutatni ennyire éles és színes képekben azt a Budapestet, amelyről a legtöbbünknek nincsenek vagy csak nagyon homályos emlékei vannak. Vágvölgyinek  Kolorádó Kid című első nagyjátékfilmjével ez sikerült.

fotó: Valuska Gábor

 

A Kolorádó Kid forgatási és egyáltalán létrejöttének rögös útjáról már sokszor, sok helyen mesélt a közönségnek Vágvölgyi, így Jánossy nagyon helyesen inkább az emlékezetes helyzetekre és azokra a történetekre kérdezett rá, amelyek inkább azt tárják fel, hogyan is mutatkozott meg Vágvölgyi számára Budapest ‘56-os képe. Míg a legtöbben, akik eddig a beszélgetés meghívottjai voltak, fekete-fehérnek írták le a várost, és ‘56 is főleg ezzel a két árnyalattal írható le sokak számára, Vágvölgyi máshogy közelített a témához. Nem akart klausztrofób filmet csinálni, mondja, élő, vibráló jeleneteket akart, noiros hangulatot, ám úgy, hogy abban a színek és a fények játéka alásegítse, megerősítse, és ha kell, kiemelje a mondanivalót. Ezért vették le a képet több jelenetben monokrómra, ezért érezhető egyfajta lüktetés a filmben: a lóversenyes jelenetben tobzódunk a színekben, és ezzel együtt az életben, a börtönjeleneteknél viszont bezárul a kép, egyfajta halálos egyhangúság uralja el a vásznat.

Jánossy arra volt kíváncsi, hogy abban a nagyon összetett munkában, amelynek eredménye a film aprólékosan kidolgozott látványvilága, mely pontokon ütközött akadályokba Vágvölgyi, és hogyan tudta azokat mégis áthidalni. Vágvölgyi nem kertel, bevallja, a legtöbb esetben anyagi okai voltak annak, ha valami nem úgy került megvalósításra, mint ahogy azt ő eredetileg elképzelte. Nagyon sok kompromisszumot kell kötnie annak, aki szembesül azzal, hogy a filmjét csak évek alatt tudja elkészíteni. Ott volt például a film nagyjelenete, amelyet ő egyenesen egy operafináléként képzelt el, a Corvin közben játszódott volna, és egyszerre váltakoztak volna benne a műtermi és a külső jelenetek. A kamera egy szobából unottan lövöldöző férfitól fordult volna rá a Corvin közre, ám itt közbeszólt az élet és Rajk, aki bizony kanárisárgára festette a Corvin mozit. Nem volt nyolc és fél millió forintja a produkciónak arra, hogy lefedjék a mozinak azt a részét, amely benne lett volna a képben, és mellé még le is zárják az Üllői utat a forgatáshoz,  így le kellett mondania a nagyjelenet eredeti helyszínen való forgatásáról, és végül a Gogol utcai Mávag tisztviselőtelepet választották.  A másik “elvesztett helyszín” valójában egy sikertörténetté lett végül, hiszen a nyolcadik kerületi vajdának köszönhetően végül sikerült a Vágvölgyi által elképzelt módon leforgatni a jelenetet. A forgatási napok sorozatos csúszásai miatt ugyanis utolsó jelenet decemberre tolódott, amikorra a helyszínként kiválasztott Leonardo da Vinci utcában jóformán teljesen lebontották már azt a házsort, amit használni akartak. Az alvállalkozó csak négymillió forintért lett volna hajlandó várni, ám végül a nyolcadik kerületi cigányvajda közbenjárására háromszázezer forintért is hajlandó volt. A vajda kérdése, azaz, hogy “Hogy lesz meg nekem ebből a finom?”, persze adott volt, Vágvölgyi frappánsan a halhatlatlanságot ajánlotta neki cserébe. Így olvasható Száva Lajos neve is a film végén a köszönetnyilvánítások között.

Jánossy kérdésére, hogy volt-e eltakart története a városnak, Vágvölgyi húszéves korát idézi fel és annak emblematikus figuráját, a gyári szakit. Mint meséli, húszévesen kirúgták az egyetemről, ekkor került el kétkezi munkásnak és ismerte meg azt a mára elsüllyedt ipari világot, a budapesti ipart. A gyárak megszűnésével eltűnt ez a világ  is, pedig az urbánus kultúrkör jelentős része innen érkezik. Baj, de egyben a dolgok alakulásának természetes velejárója, hogy mára nincsenek melósok.

A városhoz első gondolatra talán lazábban kapcsolódik az utolsó téma, amit Jánossy feszegetni szeretne még egy kicsit jobban az este folyamán, de mégis a város és természetesen az egész ország mostani helyzetére, hangulatára hatással volt az a sajtónyelvben bekövetkezett fordulat, amely a Magyar Narancs megalapításának idejétől datálható, és amelynek Vágvölgyi is tevékeny részese volt. A húsz évvel ezelőtt bekövetkezett prózafordulat olyan változást hozott be a közbeszédben, amely mára természetesnek hat számunkra, pedig korántsem volt az. Lovas Zoltán, Vig Mónika, Vágvölgyi és még sokan mások bátran mertek nyúlni az addig poros, száraz és élettelen sajtónyelvhez. Mertek változtatni, mertek botrányosak, lazák, meglepőek lenni. Több forrás is kínálkozott számukra, amelyből táplálkozhattak: egyrészt ott volt a prózafordulat utáni magyar irodalom, elég csak Esterházyra vagy az Új Symposion által képviselt szemléletre gondolni. A sajtó fiatal és lelkes szereplői nyitottak voltak a nyugati példákra, azokra a műfajokra, amelyek szinte teljesen el voltak temetve a magyar sajtókultúrában. Elég csak, ha eszünkbe jut a képregény műfaja, amelynek bevett, nívós kiadványokban és irodalmi folyóiratokban megbecsült helye és formája csak az utóbbi tíz évben lett. Vágvölgyi Jánossy kérdése nyomán figyelmeztet arra is, hogy nem szabad elfelejteni, a Magyar Narancs érdeme az is, hogy nem csak betekintést engedett az underground zenei kultúrába vagy a szamizdatkultúrába, de szerzői révén kapcsolódási pontjai, leágazásai is voltak annak világába.