hirdetés

Hogy szeresselek, arra való a szívem

Mesék anyákról, Magvető, 2008. szerk. Boldizsár Ildikó

2009. április 5.
Egy ukrán meséből megtudjuk, miért nevezik anyai könnyeknek a százszorszépet; egy oroszból, miért nem a saját fészkébe helyezi el tojásait a kakukk; egy tatárból, hogyan lett a világon fülemüle, fecske, seregély és galamb. - Tamás Zsuzsa kritikája a Mesék anyákról című kötetről.
hirdetés

A Mesék anyákról című kötet egy felnőtteknek szóló meseválogatás-sorozat részeként jelent meg. Boldizsár Ildikó tallózott már férfiakról és nőkről szóló történeteket; ezúttal apákról és anyákról szóló mesék jelentek meg párkötetként. A mesekutató- és terapeuta a kötet előszavában nem sok jót ígér: szinte kizárólag „rossz” anyákat, árnyaltabban fogalmazva az anya-gyerek viszony ellentmondásait, negyven mesében. Mondván: a mesék nem azt vetítik elénk, ami rendben működik, hanem azt, amit rendbe kell – mert rendbe lehet – hozni.

Amiként az életben is más és más típusú problémát jelent egy túlságosan szoros vagy épp egy elhanyagoló anya-gyerek kapcsolat, úgy a mesékben tipikus problémákra, s ennek következtében nemegyszer típusos szüzsékre ismerünk. Ennek ellenére a kötet jócskán tartogat meglepetéseket. Hiszen a közismert Hamupipőke vagy Hófejírke történeten kívül (de vajon hányan hívjuk Hófejírkének Hófehérkét, s mindannyiunk Hamupipőkéjének része-e a mostohanővérek szemének kivájása?), többek közt lapp és csuvas, kubai joruba és bambara, ó- és újgörög meséket is olvashatunk, és különösen izgalmas összevetni az egyes típusok különböző megjelenési formáit is. (Például. épp a Hamupipőke-típusból szerb, német és orosz változatot is találunk).

A kötet lehetőséget biztosít mese és mítosz kapcsolatán elmerengni. Nem okvetlenül a görög mitológia szintén közismert darabja kapcsán (Démétér és Perszephoné), inkább az egzotikusabbnak tetsző logikát és erkölcsiséget tükröző szövegek olvastán. Kubai joruba mesék főszereplője a falánk Csangó és anyja, Jemaja. Problémáikat hajlamosak vagyunk magunktól elhárítva olvasni. Egyrészt a hősök isteni származása (Jemaja istennő, méghozzá igencsak szeszélyes), az őket egyedivé tevő tulajdonnevek azt sugallják: mindez csak velük eshetett meg, történetük egyedi. Másrészt – mivel a kötetben többször felbukkannak – úgy érezhetjük, titkaik egy részébe a kulturális szakadék miatt nem látunk bele (hogyhogy Jemajá hozta világra Csangót, de a Kegyelmes Anya nevelte? egyáltalán ki az a Kegyelmes Anya?), konfliktusaik egy komplex mitológiai mozaik darabkáit képezik csupán.

Megválaszolatlan kérdések izgalmával és hiányérzetével hagyja magára az olvasót a kötetet nyitó Mientus-fiú története is. Vajon milyen szerepet tölt be a vadrénszarvas-fiú a lapp hiedelemvilágban? Jól érezzük-e, hogy nemcsak átvitt értelemben kalandozik „belső tájakon” (a véres vizű Mientus-folyónak tüdőhullámai, májkövei vannak)? Ha így van, feltételezzünk-e gyógyító-ráolvasó funkciót az „Apadj, apadj, Mientus-folyó” kezdetű éneknek – vagy távol járunk az igazságtól?

A kifejezetten eredetmítoszként is funkcionáló mesék nem nyugtalanítják tovább az olvasót: kerek, önmagukban is értelmezhető, lezárt történetek. Egy ukrán meséből megtudjuk, miért nevezik anyai könnyeknek a százszorszépet; egy oroszból, miért nem a saját fészkébe helyezi el tojásait a kakukk; egy tatárból, hogyan lett a világon fülemüle, fecske, seregély és galamb. Noha igazi tanításaik valójában azokban a feleletekben rejlenek, melyekből kiderül, hogy mit csinál egy anya, ha fiait háborúba viszik; mi vezetheti arra a Gondviselőt, hogy megfosszon egy asszonyt emlékeitől, anyai ösztöneitől; miért dönt rosszul az az édesanya, aki „megmenti” lányát kígyó képében létező férjétől.

Az anyákról szóló mesékben viszonylag kevés szerephez jutnak a férjek, az apák – ha mégis megjelennek, leginkább elhanyagolják asszonyaikat.

A megtalált anya (bambara) mesében a király nem szerette asszonyát; a királyné gyermeket várt, s mikor rátörtek a fájások, egy bokorban volt kénytelen megszülni ikerfiait. A fiúkat egy oroszlán táplálja, neveli, s Róma történetét ismerve legalábbis városalapító atyákat sejtünk a bennük. Ők azonban mikor felnőnek, édesanyjuk keresésére indulnak. Meg is találják, de a rend helyreállításához az apa is szükséges – igaz, a mese sem állítja, hogy a király megszeretné a korábban elűzött asszonyt, de legalább a továbbiakban nem kényszeríti méltatlan körülmények közé.

Ha a mesebeli anyának több fia van, akkor vagy ikerfiai vannak, vagy három fia van. A hármas szám a legtöbb esetben a szokásos fokozás eszköze: a tatár mesében például mindhárom fiú elindul anyja megkeresésére, de természetesen csak a harmadikként – és több bölcsességgel – próbálkozó legkisebb fiú vállalkozása vezet sikerre. Próbatételeinek szinte se szeri, se száma (ez az egyik leghosszabb mese a kötetben). De talán minden mesei próbatételnél szívszorítóbb olyan anyáról olvasni, aki három fiát veszíti el. Egy afrikai mese (Ada három fia) hősnőjét eleve bajba sodorja, hogy hármas ikrei születtek. A törzs emberei – ahogy a mese mondja: szokás szerint! – meg akarják ölni őket. Ada könyörgésére egy nap haladékot kapnak: Adának sem kell több, az éj leple alatt elmenekül fiaival, s egy messzi erdőben ver tanyát. Itt az Angonglongo-gyümölcs hatására egyik fia a másik után indul fejlődésnek: bámulatos gyorsasággal lábra állnak, halászni-vadászni indulnak. Ada nem szeretné, ha harmadik fiai is felnőne, s így könyörög:

„Az anyák a kicsi gyerekekért élnek.
A kicsi gyerekek az anyákért élnek.
A kicsi gyerekek megnőnek, az anyák megöregednek.
Bizonge, maradj kisgyerek.
Hogy neveljelek, arra való a karom,
Hogy tápláljalak, arra való a tejem,
Hogy megvédjelek, arra való a testem.

(…)

Hogy szeresselek, arra való a szívem.
Bizonge, maradj kisgyerek.”

Természetesen egy anyának előbb-utóbb el kell tudnia engedni gyermekét, s e tekintetben az anya-lánya kapcsolat sem tartogat kevesebb nehézséget, mint az anya-fiú kapcsolat, de az azonos neműségből fakadóan más buktatói vannak. Ha egy anya túlságosan összefonódik lányával, a jellegzetesen női szimbiózis jellegzetesen női elakadást eredményez. Ezt példázza A nap lánya című újgörög és az Egy asszony meg a lánya című pápua-új guineai mese. Előbbiben a tizenkét évig gyermek után sóvárgó királynét a Nap ajándékozza meg egy kislánnyal, akit újabb tizenkét év után visszavehet; utóbbiban a lányt nem apja, hanem egy szellem viszi el a szülői háztól.

Akad anya, aki sosem tudna beletörődni abba, hogy lánya egy „szellemet” szeret; a jóakarat, amely csak azt nem veszi figyelembe, mire is vágyik az, akinek jót akarunk, sok kárt okoz. Ezt példázzák az állatvőlegényekről szóló mesék. A vaddisznóvá vált fiú (erdélyi szász) meséjében a szokásos állatvőlegény-szüzsé érvényesül: a vaddisznóhoz adott királylány anyja a kezdetektől fogva ellenzi a házasságot, a nászéjszaka után kifaggatja lányát, s a hálószobatitokkal csúnyán visszaélve be is avatkozik lánya sorsába.

Hófehérke és Rózsapiros (német) meséjében épp ellenkező tendencia okoz némi aggodalmat az olvasó számára: a leányok anyja nem hogy nem korlátozza lányait, a medveként házukba látogató vőlegényt nem hogy elűzné – ő maga biztatja Hófehérkét és Rózsapirost, hogy legyenek kedvesek hozzá, s azok „mindenféle csintalanságot műveltek az ormótlan vendéggel”. A felbátorodó leánykákat a medve olykor kénytelen rendre inteni: „Hófehérke, Rózsapiros/ az udvarlót agyoncsapni tilos!” – dörmögi ilyenkor. E bumfordin bukolikus történet mégsem ér rossz véget, sőt olyannyira egyensúlyban marad minden egyes eleme, hogy a medve királyfivá változásakor kiderül, van egy öccse is, s így mindkét lánynak jut vőlegény.

Amitől féltünk Hófehérke és Rózsapiros esetében, az megtörténik A bajt okozó anya (tadzsik) című mesében. E mese anyaszereplője tán nem rossz szándékkal, de mindenképp a kellő figyelem, sőt a női ösztönök-megérzések hiányával, gondatlansággal, passzivitással, be nem avatkozással árt lányának: egy becstelen szándékkal közeledő férfi kezére játssza, lánya minden ellenkezése (majd lemondó szófogadása) ellenére.

A síron túlról segítő anyák ellenpólusa mindig a gonosz mostoha. Mindannyian ismerjük Jancsi és Juliska meséjét. Ez a mese sokak emlékezetében úgy él, hogy a gyermekeket édesapjuk gonosz mostohájuk tanácsára teszi ki az erdőbe, holott az eredeti Grimm-mese (Jánoska és Margitka, ford. Márton László) úgy szól, hogy a végképp elszegényedett szülők közösen jutnak arra a döntésre: nincs más választásuk, meg kell szabadulniuk a gyermekeiktől. A közkeletű tévedés abból fakad, hogy egyrészt nehezen nézünk szembe a kegyetlen, a gyermekeit elveszejtő édesanyával, másrészt minden gonoszságot hajlamosak vagyunk az amúgy is „gonosz” mostoha nyakába varrni. Bruno Bettelheim és az analitikus iskola szerint a mesebeli gonosz mostohák valójában azonosak az édesanyákkal: egyazon személy – az anya – két oldalát ismerhetjük meg bennük.

A Mesék anyákról gyűjteményben nem szerepel a Jancsi és Juliska, szerepel azonban annál több olyan mese, amelyben az elhunyt édesanya helyét mostohaanya veszi át, s személyében mintegy házhoz jön a halálos veszedelem. A mesebeli mostoha egy a tipikus mesebeli ellenfelek közül. Legalább annyira komolyan kell venni, mint egy tűzokádó sárkányt, akkor is, ha nem rendelkezik természetfölötti erővel. (Bár A két árva című szlovák mese mostohája egyenest egy vasorrú bába. Ő tulajdon mellét vágja le, süti meg és szolgálja fel urának vacsorára, hogy ezzel szoktassa rá az emberhúsra, s vegye rá Jankó fia levágására!).

A mostoha a megözvegyült apa új házastársa: nemegyszer saját gyermekeivel érkezik a családba, de akár egyedül, akár gyermekeivel (lusta lányaival) érkezik, feldúlja a családot. A mostohák rendre meg akarnak szabadulni a korábbi házasságból származó gyermekektől (pl. Az őzfiú című magyar népmesében, melynek cselekménye az emlegetett Grimm-meséhez hasonlóan veszi kezdetét), saját gyermekeikkel szemben azonban gondoskodó anyaként lépnek fel. A lányokat, különösképp a szép lányokat maguk és lányaik nevében is féltékenyen gyűlölik, gyötrik, dolgoztatják, a fiúkat pedig meg akarják enni.

Azokban a mesékben, amelyekben a mostohaanya megöli a fiút, s az apa erről mit sem tudván eszik a húsából (A mostoha, csuvas; A fejír madár, magyar), a lánytestvér összeszedi és elrejti a fiú csontjait. A fiú madárrá változik, és visszatér bosszút állni – legalább a mostohán, olykor az apán is. A bosszú után változik vissza fiúvá, s onnantól boldogan élnek testvérével, míg meg nem halnak.

Ha az anya nem űzi el, nem átkozza és nem is eszi meg gyermekét (sőt nevelőszülőkhöz sem adja), legkésőbb anyósként még mindig sokat árthat neki, bár a jó anya nyilván nem akar rosszat az önálló életet kezdett gyermekének sem. Említettük, a Mientus-anya menyasszonyt keres vadrénszarvas-fiának, s végül megfelelő leányt talál. De van olyan anya, aki ellenzi fia házasságát: épp egy magyar népmesében (Az ördög kilenc kérdése) olvashatunk arról az anyáról, aki képes üres tarisznyával – hamuba sült pogácsa, vagyis az életre vonatkoztatható lelki és szellemi táplálék nélkül – elengedi feleséget kereső fiát. Ennek az asszonynak még szerencséje lesz: bár fiának az ördög kérdéseire kell választ találnia, mégis sikerül rendes feleséget találnia, aki még anyósának is segít a továbbiakban. Az az anya azonban, aki már kisfiát is meg akarta ölni, és később menyének is életére tör, végül saját életével fizet (A boszorkány és a menye, bambara).

A kötet nem kisebb jelentőségű „anyós” történetével ér véget, mint a Föld-istennőével, Déméterével, akinek nem kisebb jelentőségű veje van, mint maga Hádész, az Alvilág ura – s csak kívánhatjuk, hogy mindannyiunk életében olyan tökéletes egyensúlyban legyen jelen az Alvilág sötétsége és a viruló élet, mint Perszephoné életében; döntéseinket helyeseljék az istenek.


Tamás Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.