A helyszín-lelőnek ezúttal sem színlelni nem akaródzott, sem lelni nem akart az égegyadtavilágon semmit, és nem is volt erre kényszerítve, tehát kiváltképp szerencsésnek mondhatta magát; oda ment, ahova kedve támadt, oda, amiben, tudta, örömét leli, oda, ahol van köszönet. Nem lesz meglepetés a litera olvasóinak, nem tárul fel titok, nem derül fény rejtélyre, aggodalomra semmi ok, fejtörésnek helye nincs: kedd este a helyszínlelő a Nyitott Műhelybe tartott. Ebben a balzsamos tavaszi alkonyatban azért nem sajnált fáradtságot, azért volt oly elszánt, annyira, hogy dacolva a hömpölygő tömeggel még békávés viszonylatokat is igénybe vett, azért keveredett ki sikerrel a buszok és villamosok menetrendjéből, mert a Ráth György utcai klubban, Finta László húsokban és zöldségekben egyaránt bővelkedő bablevese mellett más is készült, készülődött. Nem kertel tovább a helyszínes: a Benedek Anna és Tamás Zsuzsa vezette Ellenlábas sorozat újabb vendégsége. A két meghívott Györe Balázs és Vajda Miklós volt. Utóbbinak Anyakép amerikai keretben (erről a Literán Bán Zoltán András írt emlékezetes méltatást) címmel tavaly jelent meg az első regénye, előbbinek „apaképei” már nem új keletűek, ám annál felejthetetlenebbek; a Halottak apja és az Apám barátja című,  témába vágó két regény az apa-fiú küzdelmet kikezdhetetlen érvényességi fokon megjelenítő munka, ahogyan a Vajda Miklósé az anya-fiú összefüggésben is az. Az előbbiek fényében már látszik, hol lóg ki az ellenláb; itt egy apa, ott egy anya. És a közös lábak: emlékezés és gyászmunka. 

Benedek Anna és Tamás Zsuzsa, akárha egy gótikus oltárképen, óvó és gondoskodó figyelemmel, szinte gyengéden föléjük hajolva keretezték a két karakteres férfialakot, akik felolvasással indítottak. Mondatok, cserepek, tört arany Vajda Miklóstól: „vad szomorúság”, „A magam ura vagyok végre.”, „Hiányzott is az anyám, meg nem is.” És Györétől: „Anyámmal együtt küzdünk apámért, amikor már nincs.”, „Meg akartam szabadulni [ti. az apa gyűjteményétől] Paul Klee sírfeliratától, (...) Marxtól, (…) Keresztes Szt. Jánostól, (…) Vörösmartytól, (…) istentől.” „Ahogy apám a fogait, ugyanígy vesztettem el én őt.” Vajda nehéz basszusban, Györe kopogós altban olvasott, mindketten megrendítőn, átélten, akárha a fülünk hallatára íródna, vallana a szöveg.

A hosszú levegő  után Tamás Zsuzsa idevezető útjának állomásaiba avatta be a jelenlévőket, egészen pontosan egy már lefedett halott látványába; ennél erőteljesebben feltehetőleg képtelenség lett volna intonálni a beszélgetést. A halálból mi vezet a szöveghez, kérdezte aztán, amire Vajda Miklós (ismeretterjesztő jelleggel megjegyzendő róla, hogy „amúgy” kiváló kritikus, fordító, literátus elme) jelezte, hogy ő nem volt ott anyja halálos ágyánál, nem kellett onnan közvetlenül elrugaszkodnia, „lendületet” inkább a számadás, a bocsánat és a bűnbánat összefüggéseiből merített. Ezzel Vajda megütötte az este egyik alaphangját, mondhatni krédóját villantotta be, merthogy az utólagos jóvátétel problémáját vetette fel.

„’Et incarnatus est’  – azóta (kiemelés az eredetiben- J.L) minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb(!) állomásaiba.”, írja Pilinszky A ’teremtő képzelet’ sorsa korunkban című esszéjében. Vajda és Györe visszatérően, ha nem is mindig ki-mondottan a feltárt és formát kapott idő, vagyis a művészet esélyeit ebben a hagyománykörben elemezték. Voltaképp az őszinteségben ragadták meg a hiteles alkotás zálogát, azt a garanciát, amely - ha és egyáltalán - elvi lehetőséget teremt a fenti dimenzióátlépésekre, a „múltbeli” cselekvésre.


Nem apám halála rázott meg, hanem az élete, mondta Györe Balázs. Érzelmi kommunikáció anyámmal nem jöhetett létre, mondta Vajda Miklós. Györe apjának története egy írói ambíciókkal incselkedő, de azokat soha be nem teljesítő, kultúra-szenvedélyű, titkos, erotikus fűtöttségű naplókat író „könyvtárügyi szakember” (Gy. B.) re- és dekonstrukciója, Vajda anyjának históriája erős történelmi háttérrel a háború utáni elszegényedés szélére sodort, nagypolgárságától megfosztott, eszpresszói felszolgáló szintjére szorított, magánál – bármely eshetőségre, mindenekelőtt a börtönre felkészülve – zsilettpengét hordó, majd családját hátra hagyva, Amerikába emigrált nőnek a re- és dekonstrukciója. Na meg annak a fiúnak, aki egy szőke medica nyomán szívparancsaira hallgatott, és maradt…

Anyám világa üres, mert én nem voltam ott, mondja Vajda. Még így sem vagyok őszinte, mondja Györe. Nem jutottam sehova, mondhatnák egyszerre. Idegen volt és maradt nekem, tehetnék hozzá. Hozzáteszik. Apám talán örülne a könyvnek, mert számára a könyv volt a legfontosabb tárgy. (Györe) Anyám élete: kalandregény. (Vajda)

Sok minden apámtól jött; ő is állandóan idézett. Milyen volna egy műalkotás, amely csak idézetekből áll?, kérdezte, futtatja tovább a szót Györe Balázs. Nem volt kisgyerekkorom, és kiállhatatlan gyerek voltam, fűzi hozzá Vajda. Abban (is) egyek, hogy bármit végeztek el: külső-belső, irodalmi és pszichológiai munkát regényeikkel, örökre az apjuknak, az anyjuknak a gyerekei maradnak, a hatás és a kötődés felszámolhatatlan, noha a cél sem ez. S hogy mi, azt nyilván sem megnevezni, sem kimondani nem lehet.

Befejezni viszont, a konvenciók szerint, az estét be kellett, amely azonban, ahogy ez a Műhelyben lenni szokott, az asztaloknál, pohár borok mellett folytatódott. Vajda Miklós és Györe Balázs is maradt még, a megidézett szellemek sora Abody Bélától Ungvári Tamásig húzódott; előbbi Vajda egyik legmeghatározóbb barátság-élménye, utóbbival szemben a Beatles-Biblia kapcsán akasztott bajszot.  

Ez volt az idei első  tavaszi Ellenlábas. A sok közül, nem kétséges, az egyik legkiemelkedőbb. Mottója: „Aki a szavakban csal, nem az életét sikkasztja el, hanem a vallomás lehetőségét…” (Pilinszky János, Párizs, 1972)