Hogyan javítja a katona a gramofont?
Saša Stanišić regényének részlete
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon idén április 12-től április 15-éig ismét megrendezik az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját. A litera könyvfesztivál-oldalán a szerzőkkel készült interjúkat is olvashatnak; itt műveikből közlünk részleteket: most
Saša Stanišić
nak, a fesztivál német résztvevőjének regényrészletét olvashatják.
- 2007. április 10.
Saša Stanišić 1978-ban született a bosznia-hercegovinai Višegradban. 14 évesen került Heidelbergbe. 2004 óta a Lipcsei Egyetem német nyelv- és irodalom szakos hallgatója. Számos ösztöndíjat és díjat nyert, többek között az Ingeborg Bachmann verseny közönségdíját. A Hogyan javítja a katona a gramofont (Wie der Soldat das Grammofon repariert; Luchterhand Literaturverlag, München, 2006 www.luchterhand-literaturverlag.de) Stanišić első regénye.
Amikor a kilencvenes évek polgárháborúja szétrombolja a fiatal Aleksandar boszniai otthonát, szüleivel nyugatra menekül. Nyugtalan kíváncsissággal fedezi fel a számára idegen Németországot, és makacsul meséli a múlt bolondos, tragikomikus történeteit egy nagy családról a kis Višegradban: Aleksandar a mesébe menekül, és a mese segítségével idézi fel „a régi szép időket”.
Mennyi idő alatt futja le a százat egy szívszélhűdés, mennyi a súlya egy pókéletnek, miért ír az én Szomorúm a kegyetlen folyónak, és mire képes varázslóként a Befejezetlenség főelvtársa
Slavko nagypapa megmérte a fejemet nagymama szárítókötelével, kaptam egy varázssüveget, egy hegyes varázssüveget kartonból, és Slavko nagypapa közölte: én még tulajdonképpen túl fiatal vagyok az ilyen csacskaságokhoz, te meg már túl öreg.
Kaptam egy varázssüveget sárga meg kék csillagokkal, sárga és kék csóvákat húztak maguk után, én meg egy kis holdsarlót és két háromszögű rakétát vágtam ki melléjük, az egyiket Gagarin vezette, a másikat Slavko nagypapa.
Nagypapa, a varázssüveggel sehol sem fogok mutatkozni!
Még szép!
Aznap reggel, hogy este meghalt, Slavko nagypapa egy ágból kifaragta nekem a varázspálcát, és így szólt: a süvegben és a pálcában varázserő lakozik, ha felteszed a süveget és megsuhintod a pálcát, a semleges államok leghatalmasabb képességű varázslója leszel. Sok mindent forradalmasíthatsz majd, feltéve, hogy ötleteid harmonizálnak Tito ötleteivel, és összhangban állnak a Jugoszláviai Kommunisták Szövetségének Alapszabályzatával.
A varázslatban nem hittem, de hittem a nagypapámban. Legdrágább adomány a lelemény, legnagyobb kincs a képzelet. Ezt jegyezd meg, Aleksandar, mondta nagypapa komolyan, amikor fejemre tette a süveget, ezt jegyezd meg, és álmodj egy szebb világot. Átadta a pálcát. Most már mindenben hittem.
Az embereknek szokásuk, hogy időnként nekibúsulnak halottaik miatt. Nálunk ez olyankor következik be, amikor a vasárnap, az eső, a kávé és Katarina nagymama találkoznak. Nagymama ilyenkor szürcsölget kedvenc csészéjéből, a repedt fülű fehérből, sír és emlékezik a halottakra meg mindarra a szépre és jóra, amit tettek, mielőtt közbejött a halál. Ma azért gyűltek össze nagymamánál a rokonok és barátok, mert Slavko nagypapára emlékezünk, aki két napja átmenetileg halott, addig, amíg nem találom meg a varázspálcámat és a süvegemet.
Az én családomból nem haltak még meg anya, apa és apa testvérei – Bora bácsi és Miki bácsi. Anya anyukája, Fatima nagyi még jól tartja magát, neki csak a füle és a nyelve halott – süket, mint az ágyú, és néma, mint a hóesés. Azt mondják. Nem halt még meg Gordana néni sem, ő Bora bácsi felesége és várandós. Gordana nénit, a szőke szigetet családunk sötét hajtengerében mindenki csak Tájfunnak hívja, mert a normális embereknél négyszer elevenebben él, nyolcszor gyorsabban jár, és tizennégyszer kapkodóbban beszél. Még a vécécsésze és mosdótál közötti távot is sprintelve teszi meg, és már rég kiszámolt mindent, mielőtt a pénztárosnő bepötyöghetné.
Mindenki Slavko nagypapa halála miatt gyűlt össze nagymamánál, de mindenki a Tájfun néni hasában fejlődő életről beszél. Senki sem kételkedik abban, hogy legkésőbb vasárnap, de legeslegkésőbb hétfőn világra jön a baba, hónapokkal korábban a kelleténél, de már olyan kifejletten, mint a kilencedikben. Indítványozom, hogy nevezzük a babát Speedy Gonzalesnek. Tájfun néni megrázza szőke fürtjeit: miótavagyunkmimexikóiak? Kislánylesznemegér! Emánakfogjuknevezni.
És Slavkónak, fűzi hozzá halkan Bora bácsi, Slavkónak, ha kisfiú lesz.
Ma mindenki nagyon, de nagyon szereti Slavko nagypapát, az összes feketeruhás, aki Katarina nagymamánál kávézik, és lopva a heverő felé tekinget, amelyiken Slavko nagypapa ült, amikor Carl Lewis Tokióban felállította a világcsúcsot. Nagypapa 9,86 másodperc alatt halt meg, a szíve fej fej melletti küzdelmet vívott Carl Lewisszal – a szív megállt, Carl meg csak száguldott, mint egy őrült. Nagypapa zihált, Carl pedig a magasba lendítette karját, és amerikai zászlót kanyarított a vállára.
A gyászoló vendégek pralinét és kockacukrot hoznak, konyakot és pálinkát. Nagymama
bánatát édességgel akarnák ellensúlyozni, a sajátjukat meg egy-egy kupicával. A férfi gyásznak arcvíz szaga van. Kis csoportokban áll a konyhában, és leissza magát. A női gyász ül a nappaliban nagymamával az asztal körül, neveket javasol a Tájfun néni hasában fejlődő új életnek, és arról társalog, hogy a terhesség első hónapjaiban melyik a legegészségesebb alvási póz. Amikor elhangzik nagypapa neve, az asszonyok süteményt szelnek, és kínálgatják egymást. Cukrot tesznek a kávéba, és olyan kanalakkal kavargatják, amelyek játék evőeszközre emlékeztetnek.
A nők mindig dicsérik a süteményeket.
Mileva dédnagymama és Nikola dédnagypapa nincsenek itt, mert a fiuk megy hozzájuk, Veletovóba, mert abban a faluban akarják eltemetni, ahol született. Hogy ennek mi köze egymáshoz, nem tudom. Az volna jó, ha az ember ott lehetne halott, ahol sokáig és szívesen volt élő. Apa a vásznai és ecsetei között, a pincénk alatt, amit ő „műteremnek” nevez, és ahonnan csak ritkán bújik elő. Nagymama bárhol, fő, hogy ott legyenek a szomszédaszszonyok is, és legyen kávé meg praliné. Dédnagymama és dédnagypapa a szilváskertjük alatt, Veletovóban. Anya hol volt szívesen és sokáig?
Slavko nagypapa a legjobb történetekben vagy a pártiroda alatt.
Két napot talán még kibírok nélküle, addig majd csak előkerülnek a varázsszerszámaim.
Örülök, hogy dédnagymamát és dédnagypapát hamarosan viszontláthatom. Amióta ügyelek rá, még soha nem volt édeskés szaguk, és átlagosan kábé százötven évesek. Ennek ellenére ők a legkevésbé halottak és a leginkább élők az egész családban, Tájfun nagynénit kivéve, de ő úgysem számít, mert ő nem az emberekhez tartozik, hanem a természeti csapásokhoz, és propeller van a hátsójában. Mondja néha Bora bácsi, és megcsókolja az ő természeti csapásának a hátát.
Bora bácsi ugyanannyi súlyra, mint amennyik korra a dédszüleim.
Hozzászólás