Amellett, hogy hangköltőként vagytok ismertek, többféle művészeti ágban tevékenykedtek. Anne-James képzőművész, tucatnyi kiállítása volt, Charles készített videókat, Jean-Michel pedig zenészként is ismert. Általában elmondható, hogy nyitottak vagytok az irodalom mellett a többi művészeti ágra is. Az viszont a bibliográfiátokat megnézve szembeszökő, hogy a költői munkák mellett gyakorlatilag nem találunk prózai műveket. Ez valamelyest meglepő, hiszen több olyan költő is van, aki sikeres verseskötetek mellett, de leginkább azok után, prózai munkákat jelentetett meg. Mi ennek az oka? Számotokra a prózaírás nem jelentett kísértést? Az akcióköltészet ennyire meghatározza a művészi tevékenységeteket?

Jean-Michel Espitallier (Esp): A kérdés jó, mert bonyolult. De nem igazán ez a tétje. Számomra ezért nem is igazán megválaszolható. Nem mondhatom sem azt, hogy prózában írok, sem azt, hogy nem írok prózát. Sokféle költészet van. A költészet számomra olyan fogalom, ami nem a saját valóságomra vonatkozik. Emellett a költészet olyan fogalom is, amely rengeteg különféle művészeti gesztust, tevékenységet magában foglal. Vannak a hangköltők, van, aki prózaverset ír, mások inkább képekkel dolgoznak. Máskülönben én nem is igazán vagyok hangköltő, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan Anne-James [Chaton] az. Én szeretem a könyveket, publikáltam versesköteteket, és emellett készítettem pár hangverset is. Úgy mondanám, írással foglalkozom, de szeretem, ha a költészet más területekre is kalandozik. Dolgoztam néhány alkalommal a hangokból kiindulva, de több költeményem először papíron készült el, aztán társult hozzá a hanghatás, a ritmus, a feldolgozás. Ami a prózát illeti, számomra nem különálló esztétikai fogalom, nem önálló forma. Publikáltam egy könyvet a rock and rollról, az prózában van, de szerintem ez semmit sem mond róla.

És ha a regény szót használtam volna a próza helyett? Olyan költőkre gondoltam, mint Pierre Alferi, aki sikeres költőként kezdett prózaírásba.

Esp: A regény, no igen, az tényleg valami más, mint a költészet, de nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy az viszont nem érdekel. Annál is inkább merem ezt állítani, mert fiatalkoromban regényíró akartam lenni. A regény egyfajta folyóírás: mindig eljut egy A pontból egy B pontba. A regényben az írás eszköz, amivel feszültséget keltünk, leírunk, alakokat kreálunk, satöbbi. Ezzel szemben a költészetben a nyelv nem eszköz, hanem maga a cél.

Anne-James Chaton (Chat): Ami engem illet, én az anyaghoz kapcsolódva tudnék válaszolni a kérdésre. Az írás valami teljesen az anyagisághoz kapcsolódó tevékenység, ezért számomra, az írás anyagát annak fizikai aspektusából szemlélve, a prózaírás teljességgel lehetetlen. Kiválasztok, keretek közé szorítok, kiemelek, kijátszok, kikerülök egy anyagot, vagy valami mást csinálok vele; nem is érdekes, hogy ezt költészetnek hívjuk vagy sem, de mindenesetre számomra ez az alkotás: a próza horizontja gyakorlatilag nem is létezik. Legyen szó akár az írásról, akár a hangírásról, mindig megállít már maga az anyag.

Tehát a történetmesélés nem érdekel benneteket?

Chat: Amit én csinálok, az nem egyéb, mint különféle anyagok összegyűjtése és elrendezése. Olyan szöveganyagoké, amik ráadásul gyakran teljesen gépiesek. Újrafelhasználásról van szó, remake-ről: elrendezem az anyagokat, legyenek akár szövegesek, akár hangzók, de sohasem megyek az anyagiságuk fölötti szintre. Hogy aztán a hallgató vagy olvasó történeteket gyárt-e magának ebből, és ha igen, milyeneket, az már nem az én dolgom. Viszont igaz, hogy, noha persze éppen ezt a puszta anyagot dolgozom, alakítom át, az érdekel a puszta anyag bemutatásában, hogy rengeteg különféle történetet lehet létrehozni belőle, de lehet akár egyáltalán nem csinálni semmit. Például a Jules Verne-szöveg kapcsán elég nehéz kitalálni, hogy mi lehetett az írás módszere, noha végtelenül egyszerű eljárásról van szó. A hallgató dolga megtalálni, hogy hová vezet ez a mű, vagy miből jött létre, én csak megvalósítom a művet a performansz során. Én hangköltőként definiálom magam. Létrehozok valamit, aminek alapján a közönség történeteket mesélhet magának, de ebben nincs semmi célszerűség: nem úgy működik, hogy elhatározom, mit készítek, és abból mit értsen majd meg a hallgató. Ez nem érdekel. Elrendezem az anyagokat valamilyen módon, aztán legyen, aminek lennie kell.

Azért is kérdeztem rá, mi a véleményetek a regényről, mert a regényírás sokak számára túlélési technika is, hiszen a költészetnél általában a regény kelendőbb. A magyar költők között sokan vannak, akik a színházi darabok írását választották a túlélés módszeréül, mások regényeket írnak. El lehet ezt a választást, esetleg megalkuvást kerülni francia költőként?

Esp: Ebben a kérdésben van valami lényegi, a műfaj problematikája. Ha egy költő színházi darabot ír, attól még költő marad, nincs igazi változás. Egyébként pedig Alféri, Cadiot vagy Prigent regényeit azok veszik meg, akik költőként olvasták és sokra értékelték őket, nem a nagyközönség, tehát nem a kivételes siker garanciája a regényírás.

Chat: Én nem sok költőt ismerek, aki színdarabokat is ír. Sokkal gyakoribb, hogy a költők műveiből színházi adaptációkat készítenek. Manapság nagyon népszerűek például Valère Novarina vagy Charles [Pennequin] szövegei, de Christian Prigent verseit vagy akár az én dolgaimat is felhasználják színészek. Úgy tűnik, hogy a színházban bajban vannak, nem találnak elég és elég jó anyagot sem a regényíróknál, sem a színházi szerzőknél, ezért fordulnak a költőkhöz, a költői szövegekhez. Az utóbbi években ez nagyon gyakori a francia színházban.

Charles Pennequin (Pen): Engem ez az egész nagyon taszít. A színházi adaptációval megsemmisítik a szövegeket.

Chat: Igen, ezek általában botrányosan rossz feldolgozások. Képtelenek megérteni, hogy mi ez a tárgy, az a költői nyelv, ami nem a színház számára készült.

Pen: Túlértelmezik, túljátsszák a szöveget, elviselhetetlen.

Esp: Én visszatérnék ahhoz, amit a költészet definíciója és a prózával való szembeállítása kapcsán mondtam. Ami engem illet, mindegy, hogy mit csinálok éppen, írok, egy videóssal dolgozom, vagy létrehozok egy performanszt, mindig barkácsolok. Egyén vagyok, akkor is költő, ha kreatív írást tanítok egy gimnáziumban vagy egy börtönben. Amikor alkotok, csak költőként működöm. Nem tudom, mi a próza, hogyan határozzuk meg...

Chat: Szerintem úgy összegezhetjük a vitát, hogy azok a költők, akik regényíróvá lesznek, árulók, renegátok.

Hogyan választjátok ki a költemények alapanyagául szolgáló szövegeket? Jean-Michel és Anne-James is azt mondta, hogy gyakran dolgoz fel újra valamilyen már létező szöveget: akár irodalmi alkotást, akár hétköznapi, beszélt nyelvi dialógusokat. Mik a választás elvei, mi a logikája?

Esp: Szerintem ez a művészi fejlődés kérdése. Amikor kezdtem, formai szempontból elég klasszikus szövegeket írtam, aztán egyre jobban eltávolodtam tőlük. Sok helyről érnek hatások, az is hat rám, amit a többi költőtől látok, a film, a zene is, ez egy állandó fejlődés. Nem feltétlenül az irodalom, hanem a vicc, a humor az, ami izgat, alapjában ez érdekel. Ez a posztmodern, mindenféle hatások érnek, látok performanszokat, experimentális filmeket, zenét, ebből alkotok.

Pen: Számomra ez gyakran függ a kontextustól is. Például amikor házas voltam, a feleségem nézte a Vészhelyzet című sorozatot, és én képtelen voltam írni ebben a háttérzajban, ezért a sorozat dialógusait írtam le újra. Minthogy nagyon gyorsan beszélnek, persze tele volt lyukakkal, amit rögzítettem. De ugyanígy más hangzó szövegekkel is dolgozom, a kollégákéval vagy a hétköznapi nyelvvel. Számomra ez nem feltétlenül kiválasztás, hanem inkább azt mondanám, lélegzés a többiek nyelvén keresztül: a tétje az, hogyan lehet visszatérni az élet terébe az írással, a hang folyamatával.

Chat: Hogy végre tényleg válaszoljak a prózát illető kérdésre, igaz, hogy mindannyian olvastunk regényeket, nagy, lenyűgöző regényeket, de én például egy idő múlva belefáradtam ezekbe. Azt mondtam magamban, mindegy, mit, csak ezt ne. És amikor a saját poétikámat meg kellett határoznom, fel kellett tennem a kérdést: mi marad? Amikor eljött a pillanat, hogy úgy éreztem, már publikálhatok valamit abból, amit írok, rádöbbentem, hogy az a forma, amiben addig fürödtem, és amivel elteltem, már nem művelhető. Egy reakció, az undor egy megnyilvánulása volt az, amit csináltam, hiszen csak a pénztári blokkok maradtak mint előadható szövegek. Újra kellett alkotnom egy nyelvet, egy viszonyt a világhoz, az írás által, és csak ez a fajta írás maradt. Belefáradtam a köznapi nyelvbe, a rengeteg ismétlődésbe. Nem választás kérdése volt, hiszen csak azt lehetett mondani, ami maradt, ami még lehetséges volt. A tisztítás folyamatában eljutottam oda, hogy csak ez a végtelenül egyszerű anyag maradt. Úgy elteltem a líraisággal, a semmitmondással, hogy csak ez a lehetőség volt. Csak ezen a lecsupaszított nyelven beszélhettem és írhattam, mert ez tükrözte legpontosabban a világhoz, az irodalomhoz fűződő viszonyomat.

Mi a hangköltészet és a hangköltők kapcsolata a zenével? Például Jean-Michel Espitallier maga is rockzenész volt, általában, a performanszok során is gyakran használtok hangszereket, vagy dolgoztok együtt zenészekkel.

Chat: A hangköltészetnek semmi köze a zenéhez. Vagyis pontosabban: én magam sokat dolgoztam zenészekkel, rockot és elektronikus zenét játszottam írókkal is, de csak azért, mert mind teljesen őrültnek tartottak, amikor látták, mit csinálok. Azért, mert ugyanazokat a hangszereket és módszereket használom, mint ők, például a számítógépes zeneszerzést, de teljesen mást hozok ki belőle, mint ők. Én azért írok hangokat, mert olvastam Perecet, Beckettet, Céline-t, Baudelaire-t, és ebből a tapasztalatból írom a hangokat. Ami így létrejön, az teljesen valószerűtlen a zenészek számára. Ezért érdekli őket, ezért lehet együtt dolgozni velük. Mi, hangköltők egy irodalmi, költészeti háttér előtt írjuk a hangot. Mindannyian dolgoztunk már együtt zenészekkel, de éppen azért, mert nem vagyunk zenészek. Én összehoztam egy triót, ami korábban sohasem állt össze a színpadon, két olyan zenésszel, akik teljesen más jellegű zenei környezetből jöttek. Egy rockgitáros és egy német minimalista elektromos zenész van rajtam kívül a csapatban. Nem hiszem, hogy valaha is találkoztak volna, ha én nem hozom össze őket. Amikor rákérdeztek, hogy mi kapcsol minket össze, ilyen különböző háttérrel, akkor elég hamar megtaláltuk a közös választ: az, hogy egyikünk sem használ effektusokat. Ez a közös esztétika és alkotásmód volt a meghatározó a számunkra.

Esp: Én valóban renegát vagyok. Fiatalon sokkal többet zenéltem, mint amennyi szöveget írtam, aztán ez megváltozott.

Vannak-e olyan alakok, inspiráló források, akik meghatározták gondolkodásotokat a hangköltészetről, és az alkotói módszereiteket? Hatottak rátok a szürrealisták, a dadaisták, a pop art, esetleg Jarry, Artaud művészetelmélete?

Pen: Ez folyamatosan változik. Én Novarina, Verheggen, Prigent révén kerültem bele ebbe az egészbe, azután mások, a lettristák hatottak rám. Talán egy alkotó van, aki megkerülhetetlen a hangköltészetben és mindannyiunkra hatott, ez Bernard Heidsieck.

Chat: Ez igaz, egyetértek Charles-lal. Én magam rengeteg irányból eljuthattam volna a hangköltészethez. Minden, amit összeolvastam a 20. század elejéről, hatott rám, de az is igaz, hogy manapság az elektroakusztikus zene számomra sokkal meghatározóbb, mint az irodalmi hatások. Mégis, abban, hogy hangköltészettel kezdtem foglalkozni a döntő egy találkozás volt. Amikor részt vettem Heidsieck egy felolvasásán, ahol előadott egy hangköltészeti darabot. Ez az, amit ő akcióköltészetnek hív. Heidsiecknak igaza van, amikor a saját művészetéről azt mondja, hogy akkor létezik, csak abban az időpillanatban, amikor előadja: ott a papír, rajta a szöveg, és ott a magnószalag, és ő ezt adja nekünk. Az alkotás egyik ilyen pillanatában én is jelen voltam, és azt mondtam magamban, hogy ez az alkotás, az írás egy számomra is megfelelő formája. Pontosan az a vers, ami ebben a három dimenzióban mozog – hangok, beszédhang és a leírt szöveg.

Esp: Visszatérve ahhoz, amit Charles mondott, tényleg sokfélék és változóak a hatások. Olvastam költőket, de hatottak rám regényírók is, Céline például, aki sokat beszél a hangról. És különösen erősen hatott rám a zene. Például egyszer a vonaton ülve a King Crimsont hallgattam, Robert Fripp gitározott, egyfajta repetitív, hurkokat csináló gitárjáték volt ez, olyan, amit Steve Reich is csinál. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogyan tudnám megvalósítani ugyanezt az írásban. Őket gyakran hallgatom íróként, mert érdekel az alkotási módszerük, és én is igyekszem valami ilyet csinálni.

Pen: Ez az, ahol a hangköltészet elválik a színháztól. Nincs semmi túljátszva. Heidsiecknak például olyan hangja van, mint egy bankárnak, nem mint egy színésznek. Nincs kidolgozott előadóművészi orgánuma. Ez teszi különlegessé.

Chat: A kortárs költői szövegek nem valók a színészek szájába. Képtelenek rendesen előadni ezeket; valami nyálas, gusztustalan dolog lesz a szövegekből, ahogyan affektálnak. Itt érezheted, ahogy a szöveg ellenáll. Megpróbálják csak a lélegzés, a hangzás tartományába szorítani, de nem megy, mert az írás lényege nem ebben van. A vokális megszólaltatásban van, az szükséges hozzá, de nem a lélegzetben. A pneuma, a levegő nem elég. A beszélgetés elejéhez visszatérve azt is mondhatnánk, hogy a próza lehetne a költészet pneumája: ezért nem egyenértékűek.

Az alkotásban a francia nyelvet használjátok. Miért? Más nyelvekkel nem próbálkoztak? A performanszok során látható, hogy a közönség gyakran képes élvezni ezeket a hangzó verseket akkor is, ha nem feltétlenül érti pontosan, miről szólnak. Jelent ez valamit a művek poétikája szempontjából?

Chat: Néha, más okokból, használok más természetes nyelveket is, de általában azt mondhatom, hogy már a kezdetektől egy másik nyelvet használok a verseimben. Egy idegen nyelvet használok az anyanyelvemen belül. A hétköznapi, végtelenül normatív nyelvet, amelyben benne élünk, egy ponton megpróbáljuk idegenné tenni, és onnan elkezd új értelemmel feltöltődni, új jelentések képződnek rajta. Gondolom, ezáltal lesz hallgathatóvá, érthetővé olyasvalaki számára is, akinek más az anyanyelve, akinek tényleg idegen ez a szöveg. Nem a kommunikáció logikájában mozgunk: nem egymás megértése a cél, hanem a többértelműség olyan pontjaié, formáié, ahol többféle jelentés lehetségessé válik. Ha mindenki ugyanazt értené egy szóból, szövegből, akkor borzalmasan unatkoznánk.

Esp: Ahogy Proust mondta, a szép könyvek egyfajta idegen nyelven íródtak. Ez érvényes a mi szövegeinkre is.

Az alkotás általában egy magányos folyamat, a költő egyedül hozza létre a művét...

Chat: Nos, ebben nem értünk egyet. Az anyagok révén, amiket felhasználunk, mindannyian már a kezdet kezdetén valamilyen közösségben vagyunk. A legáltalánosabb írásformákat használom, aztán áteresztem őket egyfajta sajátos írásmódon, keretbe ágyazom őket, de a legelején teljesen közösségi vagyok. És a végén is visszafordulok a közösséghez. Egyetlen pillanatban sem érzem magam magányosnak.

De mégis, van egy olyan pont, ahol az alkotó dönti el, hogy egy mű készen van, bemutatható, elő lehet adni.

Pen: Az előadás fogalma nem illik ide. Itt nincsenek próbák, nincs minden előre megszabva. Én valami élőt próbálok csinálni, amit mindig meghatároznak a körülmények, számít a hely, az emberek, ez mind része lesz a kompozíciónak.

Esp: Az ember megalkot valamit, egy szöveget, ami a színpadon aztán egy másik megvilágításba kerül, elágazik, elkezd burjánzani, rizómaszerűen.

Chat: Ezért van, hogy néhány éve elég jó kapcsolatunk alakult ki az improvizatív zenészekkel...

Pen: Mert ők ezt felfogják.

Chat: ...igen, tehát osztozunk bizonyos írástárgyakon, anyagokon, és amikor nem a színházi előadás  logikájában dolgozunk, hanem „on stage”, tehát tényleg az a cél, hogy életet adjunk egy tárgynak, amin mindannyian osztozunk, akkor van olyan, hogy ezt sikerül összesűrítenünk, és megesik az is, hogy nem.

Pen: Az emberek, a hallgatók részesei az akciónak.

Esp: Ezért is beszél Heidsieck szívesebben akcióköltészetről és nem hangköltészetről. Egyébként a palimpszeszt fogalma is felmerül itt. Én például írtam egy szöveget, ami 2008-ban megjelent nyomtatásban. Aztán átdolgoztuk egy hangmérnökkel, majd egy basszusgitárossal és egy dobossal átalakítottuk, átformáltuk az eredeti szöveget. Az magában könnyen olvasható volt, de mi sokkal kondenzáltabbá tettük. A szöveg fejlődött, ahogyan egy új gépbe került bele. Én írtam, de utána, ahogyan egy fémlemezből az autót kikalapálják a futószalagon, teljesen átalakult. Mégis, ugyanaz maradt, ha formát változtatott is.

Kérdés, hogy a forma nem a lényege-e a műnek.

Esp: Persze az, de a forma továbbra is változik, állandó változásban marad, előadásról előadásra, így marad élő.

Chat: Ezért kell újra és újra előadni a szövegeket. Fontosak a könyvek és a cédék, de inkább a fényképhez, a pillanatfelvételhez állnak közel, nem a műhöz. A darabok akkor léteznek, amikor megvalósítják őket.

Esp: Nincs ideális pillanata a szöveg létezésének, nincs olyan, hogy készen van. A publikált változatnak nincs kiemelt státusza. Amikor a színpadon előadva megvalósul, más formát ölt, másképpen létezik, a médiumváltásnak köszönhetően.

Fotók: Valuska Gábor