hirdetés

Holdsétálók

2015. január 30.

Michelle Sterling, amerikai írónő jelenleg a József Attila Kör és az Akademie Solitude Stuttgart ösztöndíjasaként három hónapos rezidencia programon vesz részt Budapesten. Prózáját László Szabolcs fordításában olvashatják.

hirdetés

Még mindig nem értjük egészen pontosan, hogy miért minket választottak. Csupán annyit tudunk, hogy a megyénket kivágták a földből, becsomagolták légmentes tartályokba — egy ikerháznak a fele itt, egy lakókocsi hátulja ott, össze-vissza keveredtek az autók, a benzinkutak, a takarékos méretű salsa-mártásos üvegek meg az extra hot-dogok —, és aztán meglepő pontossággal ismét összerakták egy óriási átlátszó buborékban a Holdon. Hamarosan mi is megérkeztünk, és ügyetlenül fel s alá járkáltunk, amíg megöntötték a betont — egy zsákutca került ide is meg amoda is —, majd végül megengedték, hogy belépjünk szerény otthonaink visszaillesztett díszletébe, hogy ismét kézbe vegyük a benzinpumpa fogantyúját, és hogy a falióra folytassa lassú ketyegését. Visszaálltunk a központi standard időre, amit azóta is tartunk. Talán a lakosság mérete volt a döntő. Mert megfelelően kicsi az áttelepítéshez, de azért elég nagy a növekedéshez. Talán egy sorsjátéktól függött, és sorsoláskor a mi megyénket húzták ki a bingolabdákat forgató gömbből. Talán mégis létezik Isten. Amikor pedig erre gondoltunk, úgy képzeltük el, hogy Isten a Napon él, hiszen az most már közelebb volt hozzánk.

Semmit nem termeltünk itt a buborékban. Ellátó szállítmányok érkeztek minden héten, és egy bevásárlókocsi mennyiségű élelmiszert osztottak ki minden háztartáshoz: Mountain Dew, Hungry Man, Pop Tarts, Wonderbread. Hamarosan az élelmiszer lett az elsődleges pénznem. Egy kisméretű Cool Ranch Doritos csomaggal már kaphatott az ember valakitől egy kézimunkát vagy egy füves cigit. Vedeltük a Big Gulps üdítőt és a friss gyümölcslé íze után áhítoztunk, de jobb választék híján csak a lázadást szító zöldségest tudtuk megrohamozni, aki egy Mister Softee fagylaltos kocsiban rótta az utcákat. A vidám zene szaggatottan elnyúlt, a tempója egy lehangolódó zenedobozra emlékeztetett. Mindannyian a kocsi mögé csődültünk, hogy elkapjuk az utcára dobott almákat és karfiolfejeket. Mindenikre szórólap volt ragasztva, ami a fennálló vezetőség elleni tüntetésre bíztatott, amiért minket erőszakkal az Új Újvilág gyarmatosítóivá akarnak tenni. Az egyik szórólapon a Föld és a Hold egymáshoz volt láncolva. Molotov koktélokat akartuk készíteni, de azt már nem tudtuk, hogy hova lehetne őket dobni.

*

A buborék mennyezetére komor, közép-nyugati időjárást vetítettek, hogy égboltra hasonlítson. Fákat is hoztak, hogy növeljék az oxigénszintet, és hidroponikus módszerrel nagy víztartályokba helyezték el őket az utak mentén. Astroturf gyepszőnyeget adtak a kertjeinkbe; kioktattak, hogy a Sunny Delight üdítőben nagy mennyiségű C-vitamin található; és arra köteleztek, hogy lányainknak műanyag jácintcsokrokat adjunk az érettségi bankett alkalmával. A tekintélyesebb villákban még üvegház is volt, porcelántartókból kihajló pálmafákkal, amelyeknek koronája körül egzotikus madarak röpködtek. Egyszer egy papagáj kiszabadult az egyik üvegházból és egész nap a buborékban röpdösött össze-vissza.

Nehéz volt az alkalmazkodás. A bekerítettség fogalmával különösen a tinédzserek barátkoztak nehezen, amikor néha vidám autóvezetés közben a buborék széléhez értek és kibámultak a szürke kráterekkel borított pusztaságra. A Krispy Kreme büfé ablakára aztán valaki felírta, hogy „platitude” — mi pedig azon csodálkoztunk, hogy ilyen szót tanítanak az állami iskolában. Majd egy híres talkshow sztárja látogatott meg minket, és „Élet a buborékban” címmel egyhetes műsort forgatott nálunk. Fókuszcsoportos beszélgetéseket szervezett a helyi háziasszonyoknak, akik nem akarták felfedni kilétüket, ezért földönkívüli maszkokat húztak a fejükre, és úgy beszéltek a naprendszerben előforduló háztartáson belüli erőszakról. A tévésztár aztán a buborék széléhez állt és üdvözölte nézőit: „Isten hozott a Holdon!” A kamera pedig végigpásztázta a bevásárlóközpontot, és csak a műsor nézése közben vettük észre, hogy a parkolóba digitálisan odacsempésztek néhány holdsziklát. Befejezésül a sztár lenyírt egy sáv Astroturf gyepszőnyeget és elment.

A műsornak köszönhetően őrületes érdeklődés irányult felénk. Kis idő múlva egy másik talkshow műsorvezetője interjút készített a polgármesterünkkel műholdas közvetítésen keresztül. Ami azt illeti, nem volt semmilyen hivatalos kormányzati testületünk, csak pár kinevezett tisztviselőnk, akik inkább jelképes szereppel rendelkeztek, és nem gyakorlati hatalommal. Mi egyféle előőrsöt képeztünk — egy élő és lélegző igénybejelentést a Holdra, ami sokkal hatásosabb, mint egy leszúrt zászló. A műsorvezető megkérdezte a polgármestert, hogy körünkben vannak-e jelei az elégedetlenségnek. A polgármester megnyugtatta, hogy mi mind boldogan elvagyunk, mint hal a vízben. De nekünk nem tetszett ez a nyilatkozat, mert sokan nem is láttunk folyóvizet, és most már nem is foguk. Akkor miért nem inkább: boldogan elvagyunk, mint banánkrém a Twinkies piskótában, ajánlotta valaki. Olyat ugyanis mindennap láttunk.

Válogatott hírességek, diplomaták és politikusok kezdtek látogatni, és ezért építettek nekik egy Hiltont a buborék közepébe. Mi lettünk hamarosan a legvonzóbb utazási célpont az ilyen-olyan sajtószenzációk lebonyolítására, mert sokkal jobb ürügyet kínáltunk, mint egy ruandai öntözési rendszer beruházása vagy a különböző etnikumú csecsemők örökbefogadása. Ezek a hírességek magukkal hozták kiskutyájukat, jeges üdítőket ittak a bevásárlóközpontunkban, befizettek a városházi túrára és fotókat készíttettek az ilyen alkalmakra előállított különböző űrhajós ruhákban. Valójában mi nem viseltünk űrhajós ruhát. Mi Levist és Nike-t viseltünk.

Végül aztán Michael Jackson hologramja főmeghívottként fellépett a „Holdrock” koncerten. Miután holdsétált egy kicsit a színpadon, alakja tucatnyi identikus holdsétáló alakká vált szét, és mind ugyanolyan arany flitteres űrhajós ruhát viseltek. A közönségből valaki felugrott a színpadra és hadonászni kezdett a karjaival, mert meg akarta érinteni az egyik alakot. Ám egyik MJ sem vétette el a lépést. Ámulva néztük, amint az a sok láb egyszerre siklik hátra, és a megrándult térdek mégsem előre mozdulnak el.

MJ fellépése után hozzánk is eljutott a hír, hogy tüntetéseket rendeztek Washingtonban, és az emberek követelték a kivándorláshoz való jogot. Ekkor határozat született, hogy a kormány által jóváhagyott és kísérettel ellátott személyeken kívül senki nem léphet be a buborékba, illetve nem hagyhatja el azt. A sajtószenzációk megszűntek. Immár nem kaptuk meg felvételeken a tévéprogramokat és a híreket, vagy a múlt heti újságok másolatát. Ezek helyett helyi csatornát indítottak: az egyik műsor a Pizza Hutban kirobbant kajaháborúról szólt, a másik pedig bemutatta, ahogyan az elemisták természettudományi órán elkészítették a holdfelszíni domborzat makettjét.

*

A 7-Eleven üzlet parkolójában találták meg azt az autót, amelynek a hátsó ülésén végzett magával a Collins testvérpár. Ajkukon krétaporszerű nyom maradt a bevett nyugtatóktól. A következő héten Raymond Orrt egy úszómedencéből kellett kihalászni. Csak egy póló volt rajta meg egy pár túra zokni, a búcsúüzenetet pedig a belső combjára írta fel markerrel. Erre egy sereg langyos mosolyú és dossziékkal felfegyverkezett mentálhigiéniai szakértő özönlötte el a gimnáziumot. Hétköznapi kérdéseket tettek fel az üresség és a sivárság témakörében, a gyerekek feleleteikben pedig kráterekről adtak leírásokat. Röviddel ezután minden háztartás kapott ajándékba egy saját Michael Jackson hologramot. Hogy legyen egy kis társaságunk, mondták.

Mivel mást nem is igazán tudott, csak táncolni, ezért a legtöbben a nappaliban tartottuk Michael Jacksont, és időnkét be-bekapcsoltuk egy kis vacsora utáni szórakozás nevében. Egyesek inkább a hálószobában tartották, és úgy gondoltak rá, mint egyfajta takaróra, egy holografikus paplanra, amit olyankor lehet előhívni, amikor az éjszaka különösen hosszúnak tűnik. Páran megpróbáltunk egyszerre vonaglani vele, de a legtöbben csak elégedetten bámulták, amint a híres táncmozdulatát szó szerint valóra váltja. Az öngyilkossági bökkenő hamarosan elmúlt, és mindannyian megnyugodva tanultuk meg a Holdsétálóktól, hogy miként maradjunk lábunkkal a talajon.

*

A sziréna csak kétszer búgott fel amióta áttelepítettek. Először az elnök érkezését jelezte, és nekünk a Hilton előtt kellett felsorakoznunk, kezünkben kis zászlócskákkal. Az elnök hozzánk intézett beszédében emlékeztetett állampolgári kötelességeinkre, és biztosított bennünket, hogy mi vagyunk az Intergalaktikus Küzdelem középpontjában. Ez egy új elnök volt, fiatal és tüzes, bozontos feje csak úgy sugárzott a hatalomtól. Közös ritmusra lengettük a kis zászlóinkat. Ő visszaintegetett.

Amikor másodszor hallottuk a szirénát, egy hang társult hozzá, és arra utasított, hogy a buborék északi részében gyülekezzünk. Mi összegyűltünk, és egy tömbben álltunk. Aznap vihar homályosította el a kövekkel beborított tájat, a felszálló majd lezúduló porfelhők kavargásában. Mi várakoztunk, és bámultunk kifele. A vihar lassan elcsendesedett, és száz lépésnyire tőlünk látni véltük egy hatalmas tárgy bizonytalan körvonalait. Mi még soha nem láttunk semmit a buborékon kívül. Földönkívüliek lennének? Ekkor a tárgy elindult felénk, valamilyen járműnek sejtettük, majd rájöttünk, hogy a Mister Softee fagylaltos kocsi az. Az elülső ajtó kinyílt, és egy sápadt kar lógott ki belülről. Nem tudtunk, hogy miként szabadult ki a kocsi a buborékból, vagy hogy ki volt benne, de azt már megértettük, hogy nekünk miért kellett ezt látni. Emlékeztető volt ez arra, hogy miért is vagyunk még mindig itt.

Fordította: László Szabolcs

Michelle Sterling a József Attila Kör és az Akademie Solitude Stuttgart jelenlegi ösztöndíjasa 2015. februárjáig tölti három hónapos rezidencia programját a Közép-Európai Egyetemen (CEU), Budapesten. Írásait többek között a VICE, The Baffler, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Bellevue Literary Review közölte, prózáit három nyelvre fordították le. Mesterfokozatot szerzett a Bostoni Egyetemen és kreatív írást oktat a Hongkongi Egyetemen. Az Akademie Schloss Solitude stuttgarti a Virginia Center, a Vermont Studio és a Baff Művészeti Központ ösztöndíjait nyerte el. Bostonban és Hongkongban él.

Fordította: László Szabolcs
Fotó: Bach Máté

 

Michelle Sterling

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.