Amikor a helyszín-lelő nekilódult megint, hogy elkezdje az őszi szezont, másképpen: újabb, ha nem is magasabb osztályba lépjen, azaz füzeteit már bekötötte és zsebre vágta, köpenyét vállára vetette, azon spekulált, hogy a szeptember az abszolút kezdet voltaképp, az örökös, a visszatérő, az állandó, így és itt kezdődik az élet, nem január sötét és néptelen ege alatt; így és itt, amikor a budai hegyoldalak tömött, roskadóan robosztus zöldjei utolsót sóhajtanak, amikor a civilizációs lábnyomok-lomok - égnek vetett lábú sezlonyok, elnémult, végleg fekete lencséjű televíziók, gerincre vágott könyvek, megannyi, méltatlanul egy univerzális szemétdombban egyesülő sors - elborítják az utcákat, amikor a lány- és hölgyseregek még pár napig végigvillogtatják köldöküket a bulvárokon, amikor a vendéglősök minden, maradék teraszra nyíló napon ajándéksört csapolnak a törzseknek, amikor a Műszaki Egyetem gesztenyefás parkjából csapatostul rohamozzák a közeli lokalitásokat az élek (sic!) leendő mérnökei, amikor szétválnak, ágakra szakadnak-szálasodnak a lombok, és amikor összekapaszkodnak, egymásba bonyolódnak a párok. Ki- és becsengetnek egy időben. A főzelék illata felgyorsul a lépcsőházakban, de el azért nem illan, tempósan látogatja végig az összes emeletet, ahogyan a kávék gőze is sebesebben száll, noha a küszöbök alatt a rést még nem véti el.

Fotó: Palotás Ágnes 

A helyszínlelő is ebben az időzavarban és –zivatarban kelt útra, hogy kikémlelje: Hová mész, Budapest?

Alapvetően mindig ezt teszi, nem bánta hát, hogy expedíciója nevén neveztetett ezen a délutánon; nem bánta, mert azt ugyan tudta, hogy a kérdésre választ nem kaphat, arra ellenben számíthatott, hogy Györe Balázs könyvének bemutatóján az „introitusban” felvetetett esélyek mintegy jó sansszal erősödhetnek, remek dúcot kapnak maguk alá. A hely-színlelő különösen izgalomba jött, amikor a meghívón feltüntetett helyszínt valóban fel kellett lelnie, tekintve, hogy a Közgazdasági Egyetem, úgyis mint Corvinus, könyvtárának topografikus tájolásáról ugyan képzelt valamit, de hogy életében nem látta, ezt gondolta egyenesen. Mert az egyetemről, nem tagadja, még mindig csak az egykori Marx Károlyról elkeresztelt jutott az eszébe, ahol, botcsinálta díszletesként belopva magát, egykoron például Bizottság és 180-as csoport koncerteket hallgatott Kossuth Lajos gipszbe álmodott mellszobrát átölelve a háttérből lelkesen. A(.) (E.) Bizottság (sic!) elmúlt, Marx Károly csakúgy, a 180-as csoport sem kopogtatja fülünkbe Steve Reich nótáit, az egyetem maradt, ám könyvtára a Nagycsarnok háta mögé bújt, konstatálta a helyszínlelő, miután érkezési útvonalát a kötet kiadójával Podmaniczky Szilárddal egyeztette. Igen, a Vásárcsarnok mögött srégen, Duna-parti kitekintéssel emelkedik a – maradjunk ennyiben -: közgáz könyvtára, amelynek, eszmélt a helyszínlelő, fényjátéka a túloldalról, bizonyos dallamos éjszakákat követően annyiszor magával ragadta. Pompás szín merengeni a kérdésen: Hová mész, Budapest?

Úgy tűnt, sokakat foglalkoztat a dolgozat témája; a bemutatóra szánt nagyvonalúan tágas terem megtelt. Megtelt az érdeklődőkkel és meg azokkal a fiatal fotósokkal, akik Csoszó Gabriella stúdiójában tanulják és gyakorolják a látás művészetét, és akik ennek a formátumos, finom tapintású, zsebhez álló kötetnek a társszerzői. Nevüket ne csak az utókor emlegesse: Bödey János, Havancsák Éva, Kovács Gábor, Palotás Ágnes, Somogyvári Kata, Valkai Réka, Varró Zsuzsa. Egy kakukktojás fedezhető fel a névsorban, persze nem a csín-talanság okán, hanem arra való tekintettel, hogy alkotói munkássága a Magyar Rádióban nyert jelentős medret: Palotás Ágnes szerkesztőről és immáron fotóművészről volna ekképp szó.

A könyvecske szerkesztője, kiadója Podmaniczky Szilárd és Györe Balázs tárta ezután fel a kötet történetét, miszerint az ÉS-ben éveken keresztül, 2000 és 2005 között megjelent tárcák, budapesti anzixok olvashatók a lapokon. Felkérést Györe ugyan az újságtól kapott, ám először ún. színikritikákra gondolt a szerkesztőség; itt aztán korrigált Györe Balázs íziben és ezekre az apró látleletekre tett hathatós javaslatot. Így születtek hónapról-hónapra a Hová mész, Budapest? szövegei, amelyek, ahogyan Györe jelezte, az irányt meg nem mondják, csupán azt mutatják, hogy a város mozgásban van; ami tegnap volt, ma már nincs; „Tegnap nem voltunk itt, ma itt vagyunk, holnap nem leszünk itt”, tette hozzá a szerző, akárha mottó-igénnyel, tapasztalatainak, írói krédójának is beillő foglalatát.

Nincs törzshelyem, folytatja Györe, de semmiféle nosztalgikus, egyszer volt, hol nem volt, akcentussal, pusztán rögzítve a tényt, hogy amerre most Budapest tart, arra az útra ő kevésbé „hivatalos”; marad a szemlélődés, az álmélkodás a város fölött, mialatt a városban.

A dédszüleim helyettem kiutazták magukat, kiutaztak engem, Amerikáig meg sem álltak egészen, mondja Györe arra a kérdésre, amit megidéznie a helyszínle-lőnek nem is érdemes, hiszen a válaszban a kérdés, ugye.

Álzárlatként felolvasás a könyvből, majd álló- és ülőfogadás az egészen elképesztő körültekintésről tanúskodó borpanorámából, végül búcsú, jóllehet átmeneti és feltételes, hiszen kezdődik az év. Legyen boldog.