hirdetés

Holnapután a Kenguru-szigeten

2017. november 9.

Az ember mint földtörténeti korszakjelölő? Egy új kihalási hullám katalizátora? Poszthumán-e eleve az ember? A Prae folyóirat antropocén-száma a fentebbi kérdéseket taglalja nemzetközi és hazai kultúratudósok hozzájárulásával. A 2017/1-es lapszámából ajánlunk részleteket.

hirdetés

Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat, 2017/1


Részletek a lapszámból:

 

Annak érdekében, hogy az első új Földet úgy írhassa le, mint a világegyetem más hulló égitestei közül egyet, Galileinek félre kellett tennie a klíma, a kibillenés és az átalakulás összes fogalmát (leszámítva az árapályt); hogy felfedezhessék a második új Földet, a klimatológusok visszaírják a klímát az egyenletbe, és visszaállítják a Földet annak földi, fertőzött és mozgatott állapotába. Galilei Földje tudott keringeni, de nem voltak „fordulópontjai” [„tipping points”], sem „bolygóhatárai”. Michael Hulme szavaival ebben áll, hogy a diskurzus új formájaként nem „időjárásról”, hanem „klímáról” beszélünk. A tudomány előtti Európa látomása a Földet a hanyatlás, a halál és a romlás pöcegödrének látta, amelyből elődeinknek, akik szemüket a napok, csillagok és Isten meg nem rontható szféráira szegezték, csupán az ima, a szemlélődés és a tudás által volt némi reményük szabadulni; ma, egyfajta ellen-kopernikuszi forradalomként, éppen a tudomány kényszeríti a tekintetünket a Földre, amelyet újfent a viszály, a hanyatlás, a háború, a szennyezés és a romlás pöcegödrének tekintenek. Ezúttal azonban nincs ima és esély sincs arra, hogy máshova meneküljünk. Miután a zárt kozmoszból átléptünk a végtelen univerzumba, most vissza kell térnünk a végtelen univerzumból a zárt kozmoszba – azzal a különbséggel, hogy ezúttal nincs rend, se Isten, se hierarchia, se tekintély, tehát szó szerint nincs „kozmosz”, mely szó egy csinos és jól komponált elrendezést jelöl. Nevezzük hát ezt az új helyzetet görög nevén kakosmosnak. Micsoda drámán mentünk keresztül: először a kozmoszból az univerzumba, majd az univerzumból a kakosmosba! Ez máris elegendő ahhoz, hogy jobban émelyegjünk, mint szegény Sarti asszony Brecht darabjában.

(Bruno Latour: Cselekvő ágencia az antropocén korában)

 

Nehéz meghatározni, hogy egy apokaliptikus jövőben mit jelentene egyáltalán a „cselekvés”. A cselekvésnek ugyanis egy kollektív katasztrófa kontextusában nincsen világosan megnevezhető szubjektuma: az „ipari nemzetek”, a „kapitalizmus”, a „kinetikus expresszionizmus” (Sloterdijk) vagy mi mindannyian, fűtő, utazó, fogyasztó szubjektumok? A feladat legelőször is egy olyan politikai egység kialakításában állna, amely képes lenne magára vállalni a felelősséget bolygónk változásban lévő állapotáért. Az antropocén hatalommal bíró emberének ki kell egyeznie ama veszély lehetőségével, hogy az utolsó, tehetetlen ember egyúttal ő maga – egy olyan szituációban, amelyben a cselekvés és az elszenvedés, a hatalom és a tehetetlenség, a katasztrófáról való tudás és nemtudás egymástól csak nehezen elválaszthatók. Éppen ezért rá vagyunk utalva a képzelet birodalmára, képzeteinket azonban másként kellene használnunk.

(Eva Horn: A holnapután időjárása)

 

Az emberi faj túlélése, drámaian szembeállítva a kihalások történetével és a növekvő, hatalmas időtávlatokkal, a fajok közös ügyévé válik, sorsszerűen összekapcsolódva a növényi fosszíliákéval és az élő fajokkal. Végül pedig a geológiai olvasó az ősmaradványok hatalmas mennyiségére támaszkodik ahhoz, hogy lényegi különbséget tudjon tenni a földtani és a történelmi idő vagy bármilyen jellegű skála között, mert „az emberi elme”, ahogy Buffon megjegyzi, „az időtartam kiterjedésében jóval könnyebben eltéved, mint a térében vagy a számokéban”.

(Noah Heringman: Az antropocén Buffon-olvasata – avagy geológiaként olvasni)

 

Jelen dolgozat két olyan elméleti jelenség hatására íródott, amelyek a kultúratudományokban kitüntetett szerephez jutottak az utóbbi két évtizedben. Az első irányzatot a tárgyak és dolgok elméletének különböző változatai képviselik, amelyek egy tágabb, „nem emberi fordulat” (nonhuman turn) részét képezik: az antropológiától az irodalomtudományig újra érdeklődés mutatkozott a dolgok és a „tárgyi világ” iránt, emellett pedig egy „tárgyorientált” (object-oriented) vagy „realista” filozófia is szárba szökkent. A második korunk apokaliptikus hangnemére utal: a globális felmelegedéstől, a túlnépesedéstől és az energiaforrások kiapadásától való félelem miatt a világméretű katasztrófa különböző látomásai terjengnek a politikában, az irodalomban és a hollywoodi filmipar termékeiben. Jelen esszé megkísérel néhány kapcsolódási pontot találni a két diskurzus között, és bemutatja, hogy a katasztrófahelyzet irodalmi megjelenítése különösen gyümölcsöző terepet szolgáltat a dolog- és tárgykoncepció újragondolásához. Mindezt Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regénye, Az út olvasása közben teszi, amelyet megjelenésekor egyesek „a legfontosabb környezetvédelmi könyvnek” neveztek.

(Keresztes Balázs: Túlélőcsomag. Elavult tárgyak és túlélési gyakorlatok Cormac McCarthy Az út című regényében)


A Snowpiercer zárlata nyitva hagyja a kérdést, hogy a forradalmakból és azok megtorlásaiból kirajzolódó determinált társadalmi körforgásból való kiszakadás a vonat kisiklatásával valóban az emberiség javát, egyúttal a természetbe való üdvös visszatérését szolgálja-e. A hófödte vidékre kilépő túlélők a vonat roncsaitól alig néhány méterre egy jegesmedvével találkoznak, ám ennek a találkozásnak a jelentése, mint arra Selmin Kara is felhívja a figyelmet, kettős: egyrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy továbbra is lehetséges élet a bolygón, másrészt viszont napjaink ökológiai diskurzusában az olvadó jégsapkák miatt szorult helyzetbe került jegesmedvék a hatodik kihalási hullám emblematikus állataivá váltak a tömegmédiában, mintegy megtestesítve az emberi tevékenység káros hatásait az ökoszisztémára – így feltűnése a Snowpiercer záróképein legalább annyira baljós, mint örömteli esemény.

(Sepsi László: Nézni és meghalni a Föld nevű bolygón. Mozi, katasztrófa, antropocéna)


A pszeudo-személyes mező antropomorfizáció és dezantropomorfizáció kettős erőterében jelenik meg, de minden komplikációja mellett őrzi az emberi hang és alakszerűség emlékezetét. A poszthumán líra nem függeszti fel a mezőt, és nem szünteti meg az emberről való beszéd lehetőségét, csupán konstruktív „szökésvonalakat” (Deleuze–Guattari) kínál az antropocentrikus humánideológiával szemben.

(Nemes Z. Márió: Kacsacsőrű-emlős-várás Kenguru-szigeten. A kortárs fiatal költészet poszt-antropocentrikus viszonyai)

 


TARTALOM

ANTROPOCÉN (szépirodalom)

Kerber Balázs: Óceántányér

 

ANTROPOCÉN (tanulmány)

Bruno Latour: Ágencia az antropocén korában

Noah Heringman: Az antropocén Buffon-olvasata

Eva Horn: A holnapután időjárása

Keresztes Balázs: Túlélőcsomag

Sepsi László: Nézni és meghalni a Föld nevű bolygón

Nemes Z. Márió: Kacsacsőrűemlős-várás Kenguru-szigeten

 

ANTROPOCÉN (szépirodalom)

Bartók Imre: Jerikó épül (regényrészlet)

Korpa Tamás: Blatnica potok

Komor Zoltán: Felgyújtott delfinek

Lanczkor Gábor: Kéz; Triple Negative

Kele Fodor Ákos: Anya vonulása

Kustár György: Bélyeg

Maklári Judit: Nem funkcionális anatómia

Szabó Balázs: kívánni a dinoszauruszok kihalását; Isten így csinálhatott csillagot

Magolcsay Nagy Gábor: Óceántisztító

Molnár Flóra: Macska

 

BILLENTYŰK (szépirodalom)

Molnár Flóra: Ad acta

Bájer Máté: Bundáskenyér; Apa óriás lett; Különleges repülő

Simon Bettina: látogatás az otthonban; történet

Lars Reyer: Menekülési terv; Ezüstkéssel szétvágott; Szonár; Emberekkel találkozol; Térképészet; Vannak olyan esték (Mohácsi Balázs fordításai)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.