Férfiatlan vagy sem, azt hiszem, nyugodtan bevallhatom, hogy a foci engem teljesen hidegen hagy. Nem arról van szó, hogy nem érdekel, nézem is, játszanám is, ha tudnám, csakhogy, amikor nagy ritkán kimegyek a gyepre a fiúkkal, vagy mondjuk BL-meccs kezdődik a tévében, valahogy mindig elkalandozik a figyelmem. Na, bumm, mondhatnám persze. Más meg az irodalommal van így. A Momentán Társulat legutóbbi estje nyilván valami ilyesmiért is hozta összefüggésbe a focit az irodalommal.

A foci, ahogy köztudott, sokakat foglalkoztat és foglalkoztatott a magyar irodalomban. Kezdhetnénk a sort rögtön Mándy Ivánnal, aztán lehet folytatni, Darvasival, Esterházyval, Garaczival, na és a többiekkel. Nekik a futball egyrészt szenvedély, másrészt - kétségtelenül - elbeszélői probléma is. A Millenáris Befogadó estjén a sok-sok jelenet mellett ő szövegeikből olvasnak fel a színpadon.

Ami a show-elemek között rögtön feltűnik, az Bódy Gergely, a konferanszié – jobb szó erre nincs –hajviselete. A félhomálynak köszönhetően nem lehetek egészen biztos, de mintha fehér ötszögeket látnék a tarkójába nyírva, egészen olyanokat, mint amaz archimédeszi testen, amelyet focilabdának is szokás nevezni. Ahogy Bódy Gergely mondja, az estsorozat célja, hogy megmutassák, az irodalom nem valami távoli dolog, amitől féli vagy tartani kell. Az írók is emberek, mint mások, ugyanúgy néznek ki, ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket, hovatovább párkapcsolatokban élnek, szeretik a rockzenét és a focit is. Akik netán nem ismerik a Momentán Társulatot, azok kedvéért mondom, hogy nem egészen szokványos színpadi műsorról van itt szó. Sokkal inkább afféle improvizációs estről, ahol a közönség tevékenyen részt vesz önnön szórakoztatásában. Ennek megfelelően ráhangoló feladat is vár a nézőkre. A játék úgy zajlik, hogy választani kell például, ha milliárdos futballrajongó lennél, akkor angol vagy olasz csapatot támogatnál-e. Vagy a másik: hol rendeznél focibajnokságot? A holdon vagy a tenger fenekén? Te, a közönség tagja, válassz magadnak párt, célszerűen a székszomszédodat, nézzetek mélyen egymás szemébe, és egyszerre válaszoljatok a kérdésre. Ha ugyanazt mondjátok, az jó.

A színpadon közben megjelenik az est három rögtönzőművésze, Nemes Takách Kata, Harsányi Bence és Kiskovács Attila. Van aztán focis öltözőjelenet, ahol Lajos bácsit, a gyúrót egy egész csapat maga alá temeti, miközben ő a protézisével bajlódik, van olyan is, amelyben a női edző letolja az egyik játékost, mert nem teljesített elég jól a pályán, mire az kifakad, hogy bizony az edzőnő anyukája, a drága mama sugallta, hogy nem kellene most annyira nyerni most. Egy másik etapban a futballklubot vírusos hasmenés támadja meg, és valamelyik klubfőnök a körülményekről vallatja a játékosokat. Ekkor már a nézők közül is a színpadon vannak néhányan, egyiküknek minden kérdésre azt kell mondania, hogy nem, a másiknak, hogy igen, a harmadiknak meg azt, hogy kapd be! Az improvizációk jellemzően helyzetkomikumra épülnek, és noha a színészek játékán érezni a rutint, a produkció végig szórakoztató marad. Később egy házastársi csetepaté tanúi is lehetünk, a féri újpest-, a nő fradi-drukker, de lehet, hogy fordítva. Hát kell ennél több egy kiegyensúlyozott párkapcsolathoz?


A színpadi rögtönzéseket, amelyeket jellemzően a közönség instruál, irodalmi blokkok szakítják meg. A három színész ilyenkor kortárs írók focinovelláiból olvas fel rövidke részletek, ahogy mondják: „szösszeneteket”. Az idézőjel nem véletlen. Amikor harmadszor hallom ezt a kifejezést, hajlamos volnék a kritikus homlokráncolásra, de aztán belátom, nincs itt értelme, sem funkciója a műfaji megjelöléseknek, az idézett szöveghelyek pontoskodó hivatkozásának. Varró Dániel verse, amely Knézi Jenő egyik felejthetetlen kommentátori alakítására reflektál, kifejezetten illik az improvizációs egyveleghez. De lényegében így van ez a többi szövegrészlettel is. Ami feltűnik viszont, hogy valahogy mégsem az irodalmi blokkok lesznek az est magaslati pontjai. Nem igazán szervesülnek, inkább mintha arravalók volnának, hogy a közönség szusszanjon egyet, és közben lélekben készüljön a következő szóáradatba. Bár a cél elvileg az irodalom bejátszása, mégis az a határozott benyomásom, hogy válogatott íróink ezúttal a kispadon ülve figyelik a mérkőzést.


Ahol az irodalom és a sport a talán a legátélhetőbben találkozik, azt az est vége felé eljátszott horrorjelenet. A főszereplő egy véres labda, éjszaka van, a színpad, úgy képzelem, talán egy sötét sportcsarnok, ahol férfi és nő – Nemes Takách Kata és Kiskovács Attila – találkoznak, persze szigorúan sportcélból. Aztán kitör a riadalom, sikolyok, fenyegető mozdulatok és a többi. A helyzetről - a Millenáris Fogadó csarnokjellegéből adódóan is – Mészöly Mikós Wimbledoni jácint című elbeszélésének egyik kulcsjelenetére asszociálok, ahol a fiatal férfi és női szereplő az éjszakai sportcsarnokban meztelenre vetkőzve játszanak végig egy szettet (persze az nem foci, hanem tenisz), hogy aztán lényegében semmi se történjen, és a férfi negyednapra egy budai szálloda legfelső emeletéről a mélybe vesse magát. Persze ez csak képzettársítás, nincs jelentősége. Ha csak az nem, hogy a produkció, úgy egészében valahogy mégiscsak az olvasottak továbbgondolására késztet. A horrorjelenet második felvonásában ugyanazok a mozdulatok láthatók, csak most hang nélkül, illetve az addig háttérbe vonult Harsányi Bence szinkronizálásában. Ő persze nem tudhatja miről volt szó az imént, így lesz a horrorfociból karácsonyi családi veszekedés.  

Az előbb, lám, még a „szösszenetek” miatt bosszankodtam, meg az irodalmi blokkok háttérbe szorítottsága miatt. Pedig ahogy a sport vagy a színház, pláne a kettő együtt, úgy akár az irodalom is bőségesen lehet szórakoztató. És ez utóbbi, abban bízom, senkit sem hagyhat hidegen.

Kassai Zsimond