hirdetés

Horváth Benji: A XX. század után verset kell írni, akkor is, ha nem lehet

2018. július 31.

Az Európában megpróbáltam kissé lebontani a régi költői ént, leépíteni a tetszelgést, kicsit kimozdulni az alanyi költészetből, vállalni a sebezhetőséget, a nevetségességet, és nem mesterfokon sajnáltatni magam, hanem kezdeni valamit a romokkal. – Horváth Benjit A Dicsőséges Európa című könyvéről kérdeztük.

hirdetés

A szarkasztikus cím jól jellemzi az egész könyv alapvető hozzáállását a múltunkhoz és a jelenünkhöz. A lassú belenyugvás és a néhol kíméletlen gúny az egyetlen, amit tenni lehet?

Azért nagyon remélem, hogy nem csak ez jön le a könyvből. Belenyugvásra, egy kis szarkazmusra és gúnyra mindenképpen szükség van – hogy láthatóvá váljanak kisebb-nagyobb hazugságaim. Nem gondolom, hogy minden végleg elveszett –, de ha úgy lenne, akkor is írnék verseket.

Valahogy úgy látom: onnantól, hogy az ember fejébe vette a hatalmat, nagyon elkúrt dolgokat. Hogy azt gondolta, neki másokat kell civilizálni, másokat megítélnie, más embereket, más élő lényeket, magát a földet (aminek ő is része, pontosabban test-része). Hogy ő azzal, hogy átver, lemészárol másokat, hogy rendet rak a maga szempontjai szerint, azzal megváltójuk lehet. Azt gondolom, a hatalom a félelemnek az egyik leghatékonyabb eszköze (és nem fordítva), a nagy trükk, annak illúziója, hogy többek lehetünk másoknál, hogy rendelkezhetünk mások felett következmények nélkül – akinek van, az még többet akar, mert fél – akinek nincs, annak is kell, mert fél – akkor ki uralkodik? A félelem vagy én? C.S. Lewis írja valahol, hogy az ördög legnagyobb trükkje, amikor elhiteti velünk, hogy nem létezik. Ez fordítva is igaz. Ha engedek a félelemnek, uralkodni fog fölöttem. Senki nem lesz a hatalomtól boldogabb, sem védettebb, csak kiszolgáltatottabb, sokszor paranoiásabb, és még nagyobb teher önmaga és a körülötte lévők számára. Bármennyit háborgunk és intézkedünk – annál védtelenebbek vagyunk.

Az igazi erő nem a hatalom – arról nem beszél csakúgy az, aki ismeri, és mások sem veszik csakúgy észre. Egy titok, ami nem mutogatásra, demonstrálásra való, nem elnyomásra, nem pusztításra, hanem gyógyításra. Nem lehet eladni, sem megvenni. Nem lehet kijátszani, magunkévá tenni. Nem lehet csakúgy, bármikor megosztani a Facebookon, vagy törvénybe iktatni. Nem az ember kezében van, hanem fordítva. Az igazi erőnek a szabadsághoz van köze, illetve a hithez, a szeretethez, a bátorsághoz, az alázathoz, a megértéshez és a türelemhez – az ember ezeket egész életében tanulja, hacsak nem mond le róluk. Mert reménytelen helyzetek vannak, de senki és semmi nem reménytelen. Aki együttműködést teremt a konfliktusból, az a buddha – számomra ilyesmi volna a lényege valahol a zsidókeresztény bölcseleteknek is. Az ember a színtiszta gyűlölettel szemben tehetetlennek és reménytelennek érzi magát, és általában elfeledkezik róla, hogy nem egy szörnyeteggel áll szemben, hanem egy ugyanolyan hús-vér, tehetetlennek és reménytelennek tetsző lénnyel, mint ő maga – akit éppen eluralt a gyűlölet, a félelem, az iszonyat. Az tűnik logikusnak, hogy féljek, legyek én is iszonyat. Vezessem meg én is magamat. Hogy meneküljek, vagy zabáljuk fel és öljük meg egymást. És akkor uralkodik a félelem. A nehezebb kilépni a félelem játszmájából, meglátni a másikban magam, amikor a legvisszataszítóbb, és megmutatni neki is bennem őt, félelem nélkül. Ez volna az igazi erő, az igazi játszma. Számomra ez volna az igazi szabadság.

Ez a szabadság nem abban rejlik, hogy mindent megtehetek, hanem abban, hogy egyáltalán nem muszáj mindent megtennem (azaz nem kell azonosulnom a traumáimmal, nem kell engedelmeskednem nekik, nem kell továbbadnom őket, nem kell úgy viselkednem, ahogyan azt elnyomóim – a félelem rendőrei – várnák, ahogyan azt saját kényszerképzeteim súgják, és nem kötelező a történelmet sem ismételgetni – tehát sok köze van az önreflexióhoz is, és előfeltétele, hogy megismerjem és beismerjem saját gyengéimet) – olyan valami, ami mindig ritkán sikerül, és nem lehet begyakorolni, nem úgy, mint egy mesterséget, de ha az ember egyszer rátalál magában, akkor tudja, hogy nincs, ami megölhetné benne ezt a szabadságot, mert több, mint ő, több, mint a teste, több, mint az élete. Ebben a szabadságban, ebben az erőben, ebben a szeretetben, ebben a bátorságban hiszek. Ez a megértés, ez az alázat, ez a türelem az, ami lecsendesítheti a félelmet. Richard Wurmbrand négy lépést tudott megtenni a magánzárkában, ám ő következetesen mindig csak hármat lépett. Ki nyert? A szabadság vagy a félelem? Az őrület vagy a józanság?

Fotók: András I. Gábor

Könnyű attól félni vagy azt gyűlölni, amit nem ismerünk. Azt gondolom, hogy mindig, minden korban szembe kell néznünk dédelgetett, érzékeny hazugságainkkal, sőt, szóba kell állnunk velük, ki kell mondanunk és végig kell gondolnunk őket ahhoz, hogy hitelesen beszélhessünk valódi értékeinkről, hogy visszataláljunk hozzájuk. Hogy ne csak vessük képmutató módon a köveket egymásra. A XX. század után verset kell írni, akkor is, ha nem lehet. És ez egy másfajta nem lehet, mint az a nem is olyan régi – az akkor a szégyené volt, a hamis érzelgősségé, a pátoszé. Ez az új nem lehet a be nem teljesült álmoké, ígéreteké, a jövő kísértetéé, ami végül nem érkezett meg. Az ezredforduló generációi ebben nőttek fel, ebben a nem lehetben, ebben a kiábrándultságban, csalódottságban. A félelemre, az őrületre, az öngyilkosságra, az agresszióra, azt gondolom, mindig voltak és vannak nyomós okaink – és bizonyos szempontból igazat is kell adnunk nekik, sokszor hitelesebbnek tűnik, mint alávetni magunkat ennek a társadalomnak – de ugyanolyan rabsághoz vezetnek, ugyanolyan bénultsághoz és pusztuláshoz, annyi különbséggel, hogy látszólag a saját szempontjaink szerint döntünk, és szembemegyünk az elvárásokkal. A logika nem elég. Túl kell lépnünk mindezen, ha nem akarjuk, hogy beteljesedjék fölöttünk ez a nem lehet. Vissza kell találnunk a hitünkhöz mindabban, amit csinálunk. Meg kell töltenünk tartalommal a mindennapjainkat, a testünket, „a matériánkat”, úgymond. Hinnünk kell minden sejtünknek. Meg kell tanulnunk szabadnak lenni, felszabadítani önmagunkat, és nem beleőrülni. Meg kell tanulnunk szembemosolyogni a félelmet. Nevelgetni, öntözgetni magunkban ezt a szabadságot, ezt a mosolygást, ezt a megértést, ezt a türelmet. Örülni a legkisebbnek, a legkevesebbnek. Meg kell tanulnunk szembenézni a legrosszabbal, a semmivel, a teljes elveszettséggel, és nem beleőrülni, hanem tudomásul venni, lenyugtatni kísérteteinket, csalódásainkat, kiábrándultságunkat, tovább menni, megtartani a (gyermeki) hitet, akkor is, ha látszólag semmi értelme. Elengedni magunkban a kényszert, a nyomást, a tehetetlenséget, elengedni azt a negyedik lépést. Megtenni azt a hármat a magunk módján – magunktól. És nem gyűlölni vagy irigyelni, elnyomni vagy kioktatni, elítélni a másikat, mert neki más a hite, máshogy lát és máshogy lép.

„Ha [Istennek] mondasz egy szót, igyekezzél abba a szóba minden porcikáddal belehatolni” – mondja egy haszid rabbi Bubernél. „De hogyan tud egy nagy ember egy kis szóba beleférni?” – kérdi egyik hallgatója. „Aki magát nagyobbnak képzeli a szónál, arról mi nem beszélünk” – válaszol a rabbi. A szöveg, a vers adott esetben csak szöveg, csak halott szavak – és ez se baj. De ez nem azt jelenti, hogy adott esetben nem lehet ennél sokkal több. Nem tűnik véletlennek, hogy megjelent és népszerű lett a slam poetry – talán ez is egyfajta visszatérés (vagy visszatérni vágyás) az alapokhoz, amikor a vers élő, rituális, közösségi történés volt, és az „isteni” és „emberi” dolgok közti kapocsként is működött. De nem annyira vallásos, inkább lélektani értelemben értem – önmagunkhoz, és önmagunk által másokhoz kell megtérnünk. A bizalomhoz. Az egymásba vetett hithez. Az tud szeretni feltétel nélkül másokat, aki tudja szeretni magát. Az tudja szeretni magát, aki meg tudott bocsátani magának. Aki meg tudott bocsátani magának, az meg tud bocsátani másnak is. Közhelyek – de jól ismerem a közhelyeimet, nem viccelek. Nem beszélek olyanról, amibe nem fértem már legalább egyszer bele (persze, ezt is mindig újra kell tanulni, ezt a beleférést).

Szóval meg kell gyógyítanunk magunkat és egymást. Én elsősorban tényleg ezért írok. Persze, hogy hiúságból is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig önzetlenül csinálom. De akkor vagyok boldog, akkor érzem, hogy van értelme, amikor sikerül nem hiúságból megcsinálni. Amikor sikerül önzetlenül átadni. Abból mindig én is kapok valamit. Valami maradandóbbat és értékesebbet, mint a pénz vagy a babérok. Már abból is sokat tanul az ember, ha szóba áll valakivel, akivel egyébként nem állna szóba. Abból még többet, ha félreteszi saját szempontjait, és megpróbálja megérteni a másikat, akkor is, ha e másik igazsága szembemegy az övével, vagy rá nézve egyenesen sértő. Akit nem fogadok el velem egyenlőnek, akire nem vagyok nyitott, annak nem tudok átadni semmit, és meggyőzni végképp nem fogom semmiről. Csak természetes, hogy azonnal védekezni és harapni fog az ember, ha nem veszik komolyan, ha nem ismerik el a hitelét, ha érzékeltetik vele (akár öntudatlanul is), hogy alacsonyabb rendű. Akinek van elég „magához való esze”, annak megsértődni luxus. Mindenki rengeteget szenvedett, mindannyian teli vagyunk történelmi, személyes és egyéb sérelmekkel. Ezeket csak úgy tudjuk meggyógyítani, ha belenyugszunk, megbocsátunk, és elfogadjuk, hogy nem csak nekünk fáj, és nem csak nekünk van igazunk, és nem vagyunk sem mindentudóak, sem mindenhatóak. Nem vagyunk befejezettek, és egész életünkben magunkon és egymáson dolgozunk. Magunktól és egymástól tanulunk. Nem felnövünk, hanem mindig növekedünk (és vissza-visszaesünk, újra-újrakezdünk, új módszerekkel próbálkozunk). Keletkezésben vagyunk, keletkezők – szeretem ezt a platóni megközelítést. Egymásra vagyunk utalva. Ha ezt nem fogadjuk el, valóban csak a félelem, a szarkazmus, a gúny és a cinizmus igazsága marad érvényben.

Pedig tenni sok mindent lehet még. Valami ilyesmi volna a hozzáállásom múltunkhoz és jelenünkhöz.

Európát ugyanúgy vagy legalábbis jellegében hasonlóan elkeserítőnek tartod, mint az USA-t?

A kötetben inkább a nézőpontok érdekeltek ilyen szempontból, a kisebb-nagyobb kultúrák közti feszültségek, illetve azok, amikről nem szeretünk beszélni. Butaság lenne azt mondani, hogy az USA-t vagy Európát elkeserítőnek tartom. A kolonializmus gőgjét tartom inkább elkeserítőnek, ami öntudatlanul is belénk van ivódva. Az európai, és az amerikai kultúra számomra egyként fontos, mindkettőt szeretem, mindkettő a részem (igen, az amerikai is – sosem jártam még az USÁ-ban, de tagadhatatlan, hogy egész életemben hatott rám az a kultúra), akár akarom, akár nem. A kérdés inkább az, hogy mit kezdek velük – és mit adok hozzájuk. Azt gondolom, hogy mindenhonnan van mit tanulni. Európai, pontosabban kelet-európai, romániai magyar, erdélyi, kolozsvári vagyok ízig-vérig, nem is lennék más. Ám mindenképpen hasznos és tanulságos dolognak tartom, ha más kultúrák szűrőjén át is megvizsgáljuk a sajátunkat – ahogy azt, például, Ady Endre tette, a maga módján, Mit mond egy kicsi japán? című írásában. És itt megint bejön a reflektálás önmagunkra. A kolonializmus gőgje olyanokat súg a fülünkbe, hogy mi vagyunk az egyetlen megoldás. Nem mi vagyunk, és nem vagyunk fontosabbak senkinél. És ezen se kéne folyton beszarni. Csak természetes, hogy szükségünk van a külső szemre, ha önmagunkkal szemben is őszinték szeretnénk maradni. Ha az ember elég nyitott, mindenhonnan tanul valamit, amit hasznosíthat önmaga és az övéi, a szerettei számára. És azt gondolom, olyan korban élünk, hogy nem csak a saját kultúránkra lesz szükségünk, hanem mindenkiére, ha növekedni szeretnénk, és nem kiirtani magunkat és közös testünket, a Földet. Egymásra vagyunk utalva – nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Ugyanakkor minden, amit nem tudunk tapintani, megfogni, megtapasztalni – interpretáció. Azaz a tapintható, fogható dolgok, jel(zés)ek és a nem tapintható, fogható dolgok, jel(zés)ek tetszés szerinti értelmezései. Vélt, látott, elgondolt, velünk született vagy belénk oltott minták értelmezései. Az interpretáció soha nem pontos, soha nem hibátlan, minden interpretáció illúzió is egyben – de végső soron az általunk örökölt, elfogadott vagy elgondolt interpretációink határozzák meg a mindennapjainkat, szokásainkat éppúgy, mint a számunkra fontosabb, vagy életbemarkolóbb pillanatainkat, céljainkat. Ezért mindent, amit gondolok a világról, és mindent, amit tanulok, olvasok, hallok a világról, tovább kell gondolnom, értelmeznem, megkérdőjeleznem, kipróbálnom. Rengeteg bölcsesség van a világban, ami szinte mindenki számára elérhető, és érdemes tanulni belőle. Természetesen rengeteg fájdalom és tévedés, agresszió, görcs, trauma lapul ebben a rengeteg bölcsességben is, amit érdemes megszűrni, átgondolni. Érdemes magunkra ismerni a bölcsességben, de ugyanolyan fontosnak tartom, hogy magunkra ismerjünk a tévedésben, a görcsben is – hogy is gyógyulhatnánk ki belőle másképp? Mindannyian interpretálunk és tévedünk – mindannyian keressük a kiutat. Legyen az embernek bármekkora agya és teljesítménye, ereje, jusson bármilyen messzire – ha elveszti az alázatát, akkor elveszti a hitelét önmagával és másokkal szemben, és mindenben, amit csinál. Nem az kellene gyanús legyen, aki máshogy gondolkodik, hanem pontosan az, aki mindenben egyetért.

Tehát nézőpontokat, interpretációk lehetőségét próbáltam megmutatni az Európában, felhívni a figyelmet a felvilágosult Európa néhány bonyolultabb társadalmi, szociális, történeti és egyéb jellegű árnyalatára, esetleges összefüggéseire. Persze, hogy rólam is szólnak a versek, engem is tükröznek. De nem vagyok kiábrándult, sem elkeseredett, noha az is lehetnék. Az volna a könnyebb út. Szeretem azt, aki vagyok, ahol vagyok, szeretem Európát, ha nem szeretném, ha nem lennék a része, nem nézném kritikus szemmel – mert akkor minek. Szeretem Európát, a hibáival együtt, ahogy magamat és másokat is csak a hibákkal együtt tudom igazán szeretni. A szeretet (és a gyógyulás) egyik fontos feltétele, szerintem, ha nem takargatjuk, hanem rámutatunk a csúnyára, a tévedésre, a görcsre, a sebekre. Az illúziókra. Arra is, ami elkeserítő. Különben csak körbe-körbe járunk, és csendesen rákosodnak a sebek.

A szövegekre versekként, vagy inkább mint dalszövegekre kell tekinteni?

Általában, amikor írom, előre tudom, hogy miből lesz vers, miből lesz dalszöveg vagy slam. Másképp írom őket, más módszerekkel, más a rituálé – leginkább attól függ, mi szólal meg hangosabban bennem, hogy megírjam. Ha nagyon be akarnám határolni, a slamírás a kiengedésről szól inkább, az azonnaliságról, a sűrűségről – és a közönségről; a dalszövegírás az egyszerűségről, és talán inkább az érzelmekről, benyomásokról – és persze a zenéről, anélkül nincs dalszöveg, tehát egyenrangúnak kell lennie a szövegnek a zenével; a versírás a tisztogatásról, ott már minden szónak indokoltnak kell lennie, a vers a lehető legpontosabb, legőszintébb képlete valaminek, amit át szeretnék adni, vagy amit magammal meg kell beszélnem. A slam és a dalszöveg az elszabadított energiáké, míg a vers inkább az önkontroll műfaja számomra. Mindig vannak átfedések, de ez egy verseskötet. Persze, senkinek nem tilthatom meg, hogy megzenésítse a verseimet.

A roadmovie jelleg valós tapasztalatokra épül? Jártál a kötetben szereplő helyszíneken?

Nem voltam még elveszett Hubble az űrben. Palermóban és Amerikában még nem jártam. Indián-regényeken (is) nőttem fel, Palermo pedig egy film és a kötetborítón, illetve a filmben is szereplő freskó kapcsán jött be. Wim Wenders Palermo Shooting című filmjében a főszerepet az általam kedvelt, német punkzenekar, a Die Toten Hosen frontembere játssza. Mind az 1446-ban, ismeretlen festő által megfestett freskó önmagában, mind a film számomra nagyon érdekes aspektusait mutatja meg annak, ahogyan Európában a halálról gondolkodunk. Megpróbáltam mindezeket (a punkot, a filmet, a freskót) egybeszőni a (freskóval azonos című) versben, és párbeszédbe lépni velük.

Esterházy a 28. születésnapom után egy nappal hunyt el (kamaszkoromban többek közt azért hagytam abba a prózaírást, mert folyton rossz Esterházy-prózát írtam, annyira hatott rám), és utána sokáig visszatértek hozzá akarva-akaratlanul a gondolataim, így 2016 októberében is, amikor Egyiptomban jártam. Megismertem ott egy angolul, arabul és magyarul is folyékonyan beszélő lengyel diplomatát, akivel nagyon jókat beszélgettünk, és nem egyszer szóba került Esterházy is. A sivatagi autópályán Kairótól Alexandriáig végig Janis Joplin, a Mercedez Benz ment a fejemben. Megpróbáltam megírni azt a verset úgy (Soha egy város), hogy benne legyen ez a gyász, ez a zene, ez az örökség, úgymond, és benne legyen mindaz, amit Egyiptomban tapasztaltam, amivel találkoztam, ami akkoriban foglalkoztatott, hogy valamiképpen kiegészítsék egymást. Nem igazán tudok olyanról írni, ami ne kötődne valamiféleképpen valós tapasztalataimhoz, kérdéseimhez.

A szövegek gazdagok a bibliai, technológiai, popkult és más motívumokban. Mi az oka ennek az eklekticizmusnak?

A kor, amiben élünk, persze, a nevelésem, a különböző, engem ért hatások, a nyelve(i)m, ami(ke)n beszélni tanultam, tanulok – a kultúrám, a kultúrák összessége, ami vagyok. Egy olyan keresztény közösségben nevelkedtem, ami nagy hangsúlyt fektetett az interpretáció szabadságára, a vitakultúrára. Tőlük tanultam a fentebb említett szabadságot is. Olyan emberek vettek körül, akik a kommunista börtönök szörnyűségeinek közepette a hitről, a szeretetről, a megbocsátásról, a kitartásról tettek újra és újra bizonyságot. A csodáról. Apám sokat idézte Martin Buber Haszid történeteit, és sokat nyitott a keleti bölcsességek felé is. A példázat nyelve mindig jelen volt, azóta is. 8-9 éves koromban Skóciában éltünk, ott is jártam iskolába, megismerkedtem egy teljesen más világgal már a kilencvenes években. Aztán berobbant az internet, én pedig nagyon szélsőséges módon kezdtem lázadni 15 évesen. Az ellenkezője akartam lenni mindennek, ami addig voltam, amiben neveltek – haragudtam, úgy éreztem, elzártak a világtól, csupa jó szándékkal. Hogy egy lúzer voltam emiatt, hogy annyi csalódásban volt részem. Aztán kinőttem ezt a haragot is. Megbékültünk, elfogadtuk egymás másságát – megnőttek a testvéreim is, mára mindannyian kicsit jobban szeretjük egymást, úgy látom.

Az én generációm még az internet előtt élte gyermekkorát, az internettel együtt nőtt fel – ha egyáltalán felnőtt. Kamaszkoromban jóformán csak a kocsmában és a templomban lehetett szocializálódni – az iskolán kívül, de az inkább hasonlított börtönre. Aztán nagyon hirtelen nyílt ki a világ, jó és rossz értelemben egyaránt – ma már nem lehet kikerülni e hatás alól. Nem csoda, hogy akkora zavar keletkezett a fejünkben – velem egykorú ismerőseim közül sokan harmincéves korukra sem tudtak elhelyezkedni, megállni a saját lábaikon, sokakat végleg megpecsételt, vagy elvitt a korai önpusztítás (vagy konkrétan az öngyilkosság), sokan megőrültek. A tőlem csupán 4-5 évvel fiatalabb generáció már sokkal kiegyensúlyozottabbnak, tájékozottabbnak tűnik számomra, a még fiatalabbak annál is inkább. Rengeteget tanultam a nálam fiatalabbaktól a korról, amiben élünk, olyan dolgokat, amit máshonnan nem tudtam volna megtanulni, csak az ő szemükön keresztül, mert sokszorosan megváltozott a világ, amibe beleszülettem ‘88-ban. Túlélést, praktikus dolgokat és felelősséget tanultam tőlük, úgy érzem, az elmúlt években. A kétezres években senkit nem érdekelt az irodalom – hát csoda, hogy elitizmus vagy provincializmus alakult ki (szerintem mindenütt, nem csak egyes írószervezetekben) ebben a magunkra hagyottságban? Ma egyik legnagyobb inspiráció-forrásom, hogy szerkesztőként elsősorban a legfiatalabbak szövegeivel dolgozom, ami állandó műhelymunkát is jelent. Belőlünk, akik a kétezres évek elején kamaszodtunk, 2008-ig fokozatosan kiszivárgott minden ambíció – inkább a kényszer kezdett uralkodni döntéseinken – a kilátástalanság, az elrettentő példák, a megfelelés kényszere, ilyenek. Kifogytunk a türelemből, és elvesztődtünk ebben az új digitális erdőben, ezekben a műanyag-tengerekben, miközben folyton ott lebegtek a múlt kísértetei felettünk. Van egy hasonlatom, apropó popkult: az ezredváltó generáció, mint Luke Skywalker, a XX. század, mint Darth Vader, aki levágja a kezét („nem lehet!”), aztán megmondja neki, hogy igazából ő az apja. Ehhez még érdemes hozzáolvasni Ocean Vuong DetoNation című versét.

A popkultúra mindenhol jelen van, és egyik nagy ördöngössége, hogy képes szinte mindent magába olvasztani. Kikerülhetetlen ez a nyelv, ez a csillogás, ez az őrület – és szinte mindenhol értik, szinte mindenkit érint, mindenhova beférkőzik. Bármennyire is idegenkednék tőle, a műanyag is a részem, annak is van igazsága. Nem tagadhatom le. A popkultúra is munkálkodik a maga kifürkészhetetlen – vagy éppenséggel kifürkészhető – útjain bennem és másokban. A klisék, a közhelyek például teljesen más szinten működnek a popkultúrában mint bárhol máshol – ebben az erőtérben csaknem mindenfajta megnyilvánulás végzetes módon önmaga paródiájává is válik: az is klisé, ami nem az. Nem tudja letagadni önmaga nevetségességét, és (végül) nem is akarja, nem is ez a célja – valahogy így válhat ma az irónia az őszinteség, a komolyság (és alázat) elengedhetetlen feltételévé (ideális esetben, persze – máskor az egész nagyon könnyen csúszik át ignoranciába, érzelgősségbe és egyéb szélsőségekbe – fontos az egyensúly). Az iróniának itt már nem a referenciához, nem a műveltséghez, nem az összekacsintáshoz, nem is a paródiához vagy szarkazmushoz, hanem a nyers identitáshoz van köze (erről a problémáról nemrégiben egy izgalmas vitát folytattak a Műút honlapján a nálam sokkal hozzáértőbbek és műveltebbek, ajánlom mindenkinek). És ehhez van köze ennek az eklekticizmusnak is. Kitágult a világ. Kitágult a nyelv, kitágult a perspektívánk, kitágultak fogalmaink, kitágultunk mi is, a testünk. Muszáj oszcillálni, több perspektívát, több tükröt tartani, ha meg akarunk mutatni, ha át akarunk adni, ha ki akarunk fejezni valamit. Ha reflektálni akarunk. Ha túl akarunk élni.

Az internet után nehezen lehet már általános műveltségről beszélni. Kánonokról tudunk még, általános műveltségről nem nagyon. Nincsenek statisztikáim, de gyanítom, hogy több tudást szednek össze az újabb generációk az internetről, mint az iskolában. Egyre meglepőbb, különbözőbb, színesebb irodalmi univerzumokból bújnak elő az újak (és néha a régiek is) – roppant izgalmasnak tartom napjainkat. Én az utóbbi években rengeteget olvastam kortárs román, angol és amerikai költészetet (javarészt az interneten, persze). A trash, a popkult ott is erőteljesen van jelen – akárcsak az ún. „újkomolyság”-nak a szele (vagy micsodája). Ștefan Manasia, Andrei Dósa, Vlad Drăgoi, Ștefan Baghiu és Vlad Moldovan éppúgy hatottak rám, mint Crispin Best, Sam Riviere, Anne Carson, Dana Ward vagy Tracy K. Smith.

A köteteid beat-univerzuma (beatsége?) nem a korszak iránti rajongásnak érződik, hanem egy narratív eszköznek a mondanivaló kifejtéséhez. Miért pont a beat?

A beat ugye dobbanás, ütem szó szerinti fordításban. Én valahogy úgy képzelem, hogy ez a dobbanás, ez a belső ütem az, amivel kezdődött minden. De nem egy Big Bangre gondolok. A beat számomra egy belső, zsigeri hang, egy őshang, ami mindenben és mindenkiben kicseng.

A beatkorszak romantikája mindig is vonzott. Az még inkább, ahogyan ez a romantika megjelent (átalakult, leépült?) Bukowskinál vagy Petrinél. Sok értelemben én is az „elátkozott költő” szerepében tetszelegtem hosszú ideig, bár ezt inkább tagadtam, meg is vetettem az ilyesmit, mégis így viselkedtem. Csináltam olyanokat, hogy fel se fogtam, mit művelek, bántottam másokat, és nagyon nagy szégyenérzetet kelt bennem, ha erre gondolok – ez az én hibám, az én csúnyaságom, akkor is, ha nem volt tudatos. Sorra haltak meg a barátaim, nagyon el voltam veszve, és a szeretteimre vetítettem ki mindent. És folyton erőltettem, hogy jól vagyok, nem tudtam szembenézni vele, hogy már régen elvesztettem az önkontrollt. Egy ótvaros nagy klisé voltam, a sör, a kávé, a cigi és a szex volt minden, aminek örülni tudtam. 24 éves koromra paranoid, idegbeteg, enyhén skizofrén állat lett belőlem, amit már leplezni is nagyon nehezen tudtam. Nemrégiben azon döbbentem le, amikor a Facebookon visszanézegettem az akkori fotókat, hogy láthatóan öregebb voltam, mint most (Bajtai András el is nevezett egyszer Petri Györgynek, egy közös Insta-szelfi erejéig).

A beat, a romantika adott esetben melegágya lehet az elátkozottságnak, az elveszettségnek. De sosem elégedtem meg az ilyesmivel, hogy tetszeleghessek, és akár el is higgyék nekem, hogy az vagyok, akinek tetszem. Mások előtt könnyű játszani (a látszat ellenére mindig is introvertált voltam – úgy szocializálódtam, hogy megtanultam megjátszani magam), de önmagam előtt nem tudtam felmenteni magam. És le kellett számolnom a bűntudattal is, ami már amolyan vérszomjas gólemként uralkodott az életemen. Egy adott ponton konkrétan féltem éjszaka belenézni az ablakba, nehogy valami olyan tükröződjön vissza onnan, amitől végleg bekattanok. De makacs is voltam, megveszekedetten kerestem a feloldozást, a megbocsátást, úgy ragaszkodtam hozzá, hogy közben már nem is nagyon hittem benne. Nem akartam feladni. Vettem egy nagy levegőt, kifújtam, és felkészülve mindenre, belenéztem az ablakba, ki tudja hányadszorra. Ha eluralt a félelem, a kétségbeesés, a paranoia vagy a féltékenység, sorra vettem a legrosszabb, általam elképzelhető forgatókönyveket, és egyenként kibékültem velük. Így tudtam tovább menni. El kellett hinnem valahogy, meg kellett győznöm magam, hogy van tovább, és szabad is tovább. El kellett fogadnom, hogy nem törölhetem el a hibáimat, nem tüntethetem el a lelkiismeretemet, rossz döntéseimet, de meg kellett találnom a módját, hogy megbéküljek vele, és ne zabáljam fel magam. Meg kellett találnom a hitem, amit elveszítettem. Fel kellett élesztenem magamban valamit. Ha nagyon leegyszerűsítem, a Beatcore-ban és az Amnéziában megpróbáltam minél őszintébben beszélni minderről.

Akkor eldöntöttem, hogy addig gyógyítom magam, amíg bírom, nem fogom feladni, ha nem sikerül, legalább megpróbáltam. Azt a védőfalat, amit több, mint 10 éven keresztül építettem a túlzottan érzékeny lelkem köré (elsősorban az önpusztítás köveivel), azt le kellett bontanom, össze kellett szednem a bátorságot, hogy újra kiszolgáltassam magam. Meg kellett találnom az egyensúlyt. Mára már tudom, hogy nem azt, amit elveszítettem, hanem azt, ami nem volt soha az enyém, mégis mindig bennem volt. Az elmúlt öt évben ezeken dolgoztam, és mostanra tudom csak azt mondani, hogy sikerült változtatni a berögződéseimen, kényszerképzeteimen, rossz szokásaimon, a másokhoz és önmagamhoz való viszonyulásomon, a szorongásaimon, a fiziológiámon – és igen, a lelkemen. Rossz pillanataim, rossz napjaim mindig vannak – de arra törekszem, hogy olyankor is tudjam, hogy nem vehetem őket komolyabban a jó pillanatoknál és napoknál – azokból is ugyanúgy tanulnom kell, éreznem kell, kihasználnom őket, nem pedig naiv módon alávetni nekik a teljes egzisztenciámat. El kell bírnom a súlyukat, be kell engednem őket, szóba kell állnom velük, ahogy magammal. Azzal, ami van. Amíg élek, most már tudom, hogy ezen, ezeken fogok továbbra is dolgozni, ez a legnagyobb munkám: én magam – ez több, mint a beat, több, mint a bármilyen „költő” – ilyen szempontból a költészet, az alkotás mindig csupán eszköz marad számomra, akár a meditáció vagy az ima. Szent eszköz, de eszköz. Narratív, kommunikatív eszköz magamhoz és másokhoz. Nekem többnek kell lennem a költőnél, többnek kell lennem a vágyaimnál, ha szabad akarok maradni. Többnek kell lennem az elátkozott (vagy megáldott, ahogy tetszik) életemnél. Mert számomra mindig az lesz az elsődleges kérdés, hogy milyen ember vagyok, és csak utána, hogy milyen költő. De, természetesen, csakis úgy tudok több lenni, ha kevesebb is merek lenni. A bipoláris depresszió (ami szerintem kortünet) túl hamar megtanít arra, hogy nem vehetem komolyabban azt, ami felemel, annál, ami lehúz. Kell egy kis önreflexió és munka ahhoz, hogy megtanuljam azt is, hogy nem vehetem komolyabban azt sem, ami lehúz, annál, ami felemel.

Az Európában megpróbáltam kissé lebontani a régi költői ént, leépíteni a tetszelgést, kicsit kimozdulni az alanyi költészetből, vállalni a sebezhetőséget, a nevetségességet, és nem mesterfokon sajnáltatni magam, hanem kezdeni valamit a romokkal. Építeni. Megkeresni azt a tiszta beatet, ami a növekedéssel, a változással, az önmagunkra- és egymásra találással függ össze, és nem az önpusztítással. Azt a tiszta beatet, ami szembemosolyog a félelemmel. Azt a romantikát, ahol Odüsszeusz kilép a mítoszból, és becsatlakozik a szirének énekébe, kezet fog a félelemmel, jöjjön, aminek jönnie kell. De ehhez, természetesen, a félelemre is rá kellett mutatnom. Arra is, hogy még mi lehetne, vagy lehetett volna, ha a dolgok kicsit másképpen alakulnak. Arra is, hogy én mikkel és hogyan áltatom olykor magam.

Több szöveg is eléggé prózai hangvételű a kötetben. Előfordulhat, hogy a későbbiekben prózát is fogsz írni?

Két éve újra írok prózát, egy regényen is dolgozom jelenleg. De erről talán később többet fogok tudni mondani, még mindig nem alakult ki a rutinom benne, egyelőre publikálni is alig merem őket. Gyűjtöm a visszajelzéseket, a nyersanyagot. Viszont mindig is regényeket akartam írni. Számomra az a legizgalmasabb most a prózában, hogy belebújhatok mások bőrébe, fejébe – a verssel ezt azért nem tudom kibontani teljesen, a mások sorsát, arcát –, és bennük megkeresni, értelmezni az enyémet. Két éve tudatosan máshogy figyelem az embereket, máshogy beszélgetek, többet kérdezek, jobban érdekel a lélek- és viselkedéstan, jobban érdekelnek a tőlem idegen, vagy eddig általam el nem gondolt, ki nem próbált szempontok – talán ez kicsit érződik az Európán is.

Szijj Márton

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.