hirdetés

Horváth Csaba: Ott van a gombóc az ember torkában

2016. január 27.

Tarnál nincsenek ideológiák, ő ingerszegény környezetben élő emberek természetrajzát, történeteit írja le csodálatosan. Ezen ingerszegény környezethez képest ábrázolja a hősök lelki nyomorát... – Horváth Csabával, a Forte Társulat rendezőjével a két legújabb előadás, a Bűn és bűnhődés, valamint A te országod kapcsán Kirilla Teréz beszélgetett.

hirdetés

Azzal indítanám a beszélgetésünket, hogy – az előadások megtekintésének időbeli közelsége tette talán – számomra valamiképpen összekapcsolódott az általad rendezett két előadás, a Bűn és bűnhődés, valamint A te országod. Azóta folyton párhuzamokat, hasonlóságokat és különbségeket vélek felfedezni a kettő közt. Mennyire érzed közelinek a két előadást?

Alapvető különbség, hogy Dosztojevszkij intellektuális, nyelvileg is lényegesen kidolgozottabb, illetve hogy a főhős, Raszkolnyikov egy ideológiai köntösbe öltöztette föl a gyilkosságot. A bűn mögé egy masszív ideológiát kreált, mely arra szolgált, hogy hitelesítse a bűnét, és ez lett a veszte. Egy fiatal, tehetséges emberről van szó, akinek a hatalom, vagy ha úgy tetszik, a világ elengedte a kezét. A világ nem törődik evvel a fiatalemberrel, és hagyja, hogy olyan eszme kerítse hatalmába, amiben később már ő maga sem képes hinni, és elveti. Akkor jön rá a tévedésére, amikor Szonya megfogja a kezét. Alapvetően mégiscsak bűnös, semmi nem magyarázza meg azt, hogy kioltotta egy másik ember életét.
Úgy gondolom, hogy aktuális a téma, hiszen az ideológiák korát éljük: a művészetben, így a színházban is, a koncepciók jelentős része ideológiákkal van alátámasztva, ez utóbbiak hivatottak igazolni azokat a cselekedeteket, amelyek - ahogyan a bűn is – a maguk leplezetlen mivoltában abszolút megkérdőjelezhetőek.

A kép forrása: 7ora7.blog.hu

És mi a helyzet Tar Sándor novelláival?

Tar Sándor novellái egyfelől fantasztikusak: a nyelvisége, az eszköztelensége, mindennemű modor távol tartása, másfelől pedig az életmű voltaképp szociográfia, mivelhogy egy szélsőséges rétegről, a társadalom peremvidékéről ír. A két mű között tehát valamelyes azonosság is észlelhető, hiszen lehet, hogy egy intellektuális mű a Dosztojevszkijé, de valahol az is szociográfia, olyan értelemben, hogy a főhős nem más, mint egy birodalmi nagyvárosban magára hagyott fiatal értelmiségi, akinek a tettéhez bizony nagyban hozzájárulnak a társadalmi körülmények is. Az egyedüllét, az éhség, a pénztelenség, az ezekből származó elkeseredettség nagyon erősen befolyásolja a tetteit. Ha úgy veszem, ez is szociográfia, vagy legalábbis látlelet egy társadalomról.

Azt hiszem, maga Tar Sándor is hasonlított egy kicsit a maga hőseire vagy akár Raszkolnyikovra is a hatalommal szembeni viszonyánál fogva…

Az ügynökkérdésre gondolsz…? Mivel egy roppant tehetséges, érzékeny művészről van szó. Fontos, hogy a hatalom hogyan él vissza önnön kiváltságos helyzetével, hogyan környékezi meg és manipulálja a művészt, annak tudatában, hogy az illető a tehetségénél fogva sebezhető. A hatalom valójában nem fölemeli a művészt, ahogyan azt, szigorúan minőségelvi alapon, tennie kellene, hanem annak érzékenységét kihasználva és ügyes taktikákat alkalmazva vele szemben – valójában erőszakkal – a befolyása alatt tartja, míg végül teljesen behálózza. Bűntudatot igyekeztek ébreszteni Tarban, ami egyértelmű manipuláció. A hatalomnak nagyobb a bűne, mint az egyénnek, aki kénytelen bizonyos kompromisszumokat kötni annak érdekében, hogy életben maradjon. Noha azt hisszük, hogy a szélsőséges diktatúrák kora lejárt, ma is találunk példát hasonló szembekerülésre a hatalom és az egyén között. Ezen kívül egyre gyakrabban találkozunk olyan helyzettel is, amikor egyes emberek bizonyos ideológiák mentén érvényesülnek, s mindehhez semmi közük nincs a szakmai kritériumoknak vagy a tehetségnek.

Mennyire vannak jelen Tar írásaiban az ideológiák, és miben látod azok szerepét napjainkban?

Manapság az ideológiák valamilyen módon ürügyek arra, hogy elfogadtassuk vagy legalizáljuk a világban betöltött pozíciónkat. Amikor valaki beáll egy bizonyos ideológia mögé, onnantól kezdve fontosnak érezheti magát, nem kell többé szembenéznie a jelentéktelen mivoltával. Általában az ideológiák lebénítják, merevvé teszik az embert, elsáncolják a személyiségét, szűkítik az életterét, ám ugyanakkor biztonságot sugárzó támasztékul szolgálnak. Aki egy ideológiával magyarázza önmagát, az többé nem hisz a saját fejlődésében, nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy önmaga ráébredjen bizonyos dolgokra. Hiányt akar pótolni, s egyben meg is úszni bizonyos dolgokat.
Nem vagyok tehát híve az ideológiák mentén való színházcsinálásnak – ami nem összetévesztendő azzal, ha egy műben, ahogy Dosztojevszkijnél, vannak bizonyos ideológiák, amelyekre fölfűződik maga a történet: ezek belső ideológiák, különböző egyéneknek a saját ideológiáik, amelyek meghatározzák az életüket. De az előadásaimat soha nem ideológiák mentén rendezem.
Visszatérve arra, amit kérdezel: Tarnál nincsenek ideológiák, ő ingerszegény környezetben élő emberek természetrajzát, történeteit írja le csodálatosan. Ezen ingerszegény környezethez képest ábrázolja a hősök lelki nyomorát vagy adott esetben a lelki gazdagságát, s ez egészen fantasztikus módon sikerül neki. Számomra azért annyira eredeti, mert képes arra, hogy ezt mindenféle manír nélkül tegye. Ahogy Keresztury is mondta a bevezető előadásában, az benne a zseniális, hogy nem tudjuk megállapítani, mitől zseniális, és azért nem, mert nem találunk rajta fogást, képtelenség pontosan meghatározni azt, hogy formailag mi az, amitől ennyire működik Tar hatásmechanizmusa.

Mi volt az alapvető intenciód az előadással, nyitottnak érzed-e aktuálisan is a Tar-novellákban kirajzolódó problémát?

A szándék az volt, hogy a néző elgondolkodjon. A te országod egyetlen történelmi pillanatot ragad meg, illetve ennek a bizonyos néprétegnek a drámáját próbálja meg ábrázolni. Manapság megszoktuk, hogy amikor a rendszerváltást kellő távolságból szociológusok vagy politikusok elemzik, akkor mindig egyfajta folyamatról beszélnek, ez a dráma viszont egy jelen idejű esemény akar lenni. A rendszerváltásnak egy bizonyos pillanata tölti ki a dráma belső idejét, méghozzá az a pillanat, amikor a munkásemberek egyik napról a másikra az utcára kerültek. Nekik tényleg elfelejtettek szólni, hogy itt most mi lesz, és akkor ezek a gyári munkások kénytelenek voltak hazamenni a nagyvárosokból a falvakba, ahonnan pár évtizeddel korábban dolgozni jöttek, és azután a félig felépített házaikban tengették-lengették az életüket, alkoholisták, munkanélküliek lettek. Szerintem történelmileg is nyitott a kérdés, hiszen ennek a munkásrétegnek időközben gyerekeik, unokáik lettek, akik a mai napig érzik a bőrükön ezt a sorsot, ami adatott nekik. Fontos tehát róla beszélni, mert azt gondolom, hogy a rendszerváltásnak ez a mozzanata, ami ezzel a réteggel történt, épp ma csapódik ki egy másik generáción. Ezzel együtt mégis úgy vélem, hogy a szociális szándék önmagában nem elég, hanem abban hiszek, hogy az ábrázolásmód és annak a minősége az, ami igazán tud hatni a közönségre, az ábrázolásmód megoldásain keresztül fog a történet minél közelebb eljutni az emberekhez.

Gondolom, nem lehetett könnyű megtalálni az adekvát ábrázolási módot ehhez az életműhöz… Milyen tapasztalataid vannak erről a munkádról?

Talán az egyik legnehezebb munka volt. Írásban egész más, mint a színpadon, az előadás pedig nem is imitálja Tar stílusát, hiszen egyfelől ez voltaképp Keresztury átirata, akinek az volt a feladata, hogy Tar történeteinek az összefűzése révén egy lineárisabb, dramatizált művet hozzon létre, másfelől pedig nem idézünk Tartól, hanem megpróbáljuk valahogy az esszenciáját átemelni a színpadra. Az nehezítette meg különösen a dolgom, hogy ez egy hiperrealista történet, a Forte Társulat előadásait pedig elsősorban az absztrakt formákkal való ábrázolás jellemzi. Noha még rengeteget kell dolgoznunk azon, hogy igazán jó legyen, mégis azt gondolom, hogy az általunk beszélt nyelven sikerült valamifajta esszenciális dolgot átvinni a színpadra Tar Sándor világából.

Hogyan tudnád leírni azt az érzésvilágot, ami ezeket a hősöket jellemzi?

Valahol a primitívség és a líra határán egészen különleges érzések kerülnek felszínre Tar szelleméből. Ebben az ingerszegény környezetben egy gazdag, viszont nagyon sajátos lelkivilág körvonalazódik Tar figuráinál, és ettől egészen fantasztikus. Soha nem sajnálja önmagát egyik hőse sem, mint ahogy ő sem. Sorsába beletörődik, ilyen formán ellentéte Raszkolnyikovnak. A mi szemünkön vagy fogalmazási rendszerünkön keresztül nézve normális érzelmi megnyilvánulásokra képtelen rétegről van szó, tehát olyan emberekről, akik nem tudják szavakba önteni az érzelmeiket, nincsenek hozzá eszközeik, talán nincs is rá szükségük. Írja is Tar valahol A mi utcánkban, hogy például az udvarlás többnyire sekélyes, egy-két szóval elintézik, nem így írja szó szerint, de többnyire annyi, hogy „gyere!”. A te országodban is elhangzik a bizarr kérdés, hogy ’mit szoktak írni egy nőnek’? Hát mit szoktak írni egy nőnek, valószínűleg azt, hogy szeretlek - hangzik a válasz -, de erre itt így nincs nagyon példa. Tehát ennek a fajta érzelmi sekélyességnek, a primitív miliőnek a felemelése az, amitől Tar olyan áttörő, többek közt, és nincs benne egy grammnyi szentimentalizmus sem, nehogy elkezdjünk pityeregni. Azért nyilván ott van a gombóc az ember torkában, amikor egy ilyen munkásembertől azt hallja, hogy huszonnégy év alatt semmit nem látott, csak esztergapadot, gépeket és részeg embereket. Ijesztő és nagyon távol van tőlünk ez a világ. Azért több ez annál, mint egy szociográfiai kirándulás, ahol az ember beül a légkondicionált buszba, és elmegy egy szép vasárnap délután kirándulni Szatmárba, Borsodba vagy a Nyírségbe, hogy törődjön az elesettekkel.

Nagyon plasztikusnak éreztem, ahogyan ezeket az érzéseket a test, a mozgások által tettétek kifejezhetővé. Feltételezem, ez egy sok-sok éve érlelt módszeren és tapasztalaton alapszik, nem véletlenül esett a választás a test által beszélt nyelvre…

A test nem hatódik meg önmagától, művészileg sem, persze kell mögé a színész. A test nehezebben hazudik, ledobja magáról a manírokat. Egy ilyen témánál különösen fontos éppen ezért a testbe átültetni ezeket a gondolatokat és érzéseket, amiket Tarnál találunk, mert hitelesítik a színpadon, a színházban. Szigorúan kerülni kell az illusztrációt, ez egy alapvetés, és valójában ezeknek a lelki történéseknek és lelki állapotoknak a fizikális leképezése vagy tükörképe az, ami szándékom szerint hitelesen tudja működtetni a történeteket.

(Készült: 2015. december 28-án, Budapest)

Kirilla Teréz

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.