Toroczkay András kérdezi Tőled: miben különbözik a sosem lesz attól, ami sosem volt?

Ez közös kedvencünktől, Cormac McCarthytól való idézet, Az út című regényből. McCarthy a pesszimizmus nagy tanítómestere (nem olyan rendes, közép-európai módon, mint mondjuk Kafka, hanem az amerikaiak által újra felfedezett eposz-regény-költészet fenegyerekeként). Nincs túl sok illúziója az emberi nemről, folyamatos apokalipszis zajlik szerinte (vagyis a műveiben). Tehát, ha a kérdés irodalmi felhangjára figyelek, azt mondom, hogy észben kell tartani a pesszimizmus esztétikai értékét, például pótolhatatlan értékveszteség nélkül nincsen katarzis.
A kérdés filozófiai része, hogy a múlt mulasztásai, kimaradt lehetőségei hasonlóak azokhoz, amik a jövőben sohasem fognak bekövetkezni. De a jövő a reményé, a múlt pedig a megbocsátásé. Ezt a kettőt veszíti el a főhős a McCarthy regényében és amikor olvassuk, komolyan elgondolkodunk, nekünk megvannak-e még?

„Összegezve, a körülményeidre bomlottál szét, / és te eltűntél, már nem vagy.”A költői újraalkotás szétszed, vagy összerak? És/vagy?
 
Annyiból mindenképp „és” a válasz, hogy hasonló ellentétpárok tömkelege jellemzi az írás folyamatát. Ahogy Pilinszky mondta, végtelenül passzív, és végtelenül aktív is egyszerre. Például az én „versíró technikám”, hogy úgy mondjam, inkább feltárás. A passzív rész egyértelmű benne, az ember permanensen nem csinál semmit az égadta világon. Nézelődik. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint válik az évek során ámokfutó könyvelővé, kémmé, sámánná, formál jogot az indiszkrécióra, vagy tűnik szörnyen közönyösnek mindennel szemben, míg a szövegei egyre romantikusabbak. Az eredeti vers mindig készen az ember ölébe hullik, vagyis az analitikus agytépései meg érzeményei valami motívum ürügyén hirtelen egységgé fűződnek fel, amit majd igyekszik rendesen kidolgozni – az üres lapnak komponált szövegjátékok általában maximum afféle rokokót eredményeznek, amiből a valódi robbanóanyag hiányzik (vagy ne sajnáljuk a fáradságot a prózára). Nálam egy-egy kis történet, vagy helyzet és a hozzá kapcsolódó/közben zajló gondolatok szoktak egységgé lekerekedni. Ezért azt mondom, az újraalkotás végül is összerak, bár inkább egy egység összerándul. A többi könnyű, az „aktivitás”, a részletekkel kezdődik a legózás kinek ízlése, hangja, heppjei szerint; szinte pontosan érezzük, mit akarunk, mi ez, és hogy elkészüljön, legfontosabb eszközünk a részletek könyörtelen szelekciója.

“A költők nem szégyenkeznek élményeikkel szemben – kizsákmányolják azokat.” /Friedrich Nietzsche/ „De az ember gyenge, és jól tudja, mennyi minden vész el, ha nem felejt, hogy kirabolja önmagát állhatatosságával”, írod egy helyütt Te. Mi és ki marad, a „kizsákmányolás, a kirablás” után?

Egy-egy szöveg mindig fikció, ha önéletrajzi, akkor is. Onnantól, hogy a vers épkézláb, már elkülönül magára, és a valósághoz nem csatlakozik. Van egy szép sor az Angol betegben, hogy a régi korok harcosai szerelmüket úgy akarták halhatatlanná tenni, hogy valami nem múló anyagba tették el: dalba, versbe, színes üvegbe, egy oázis nevébe, ilyesmi. Én inkább „kihelyezek” érzéseket, félelmeket, történéseket stb. egy-egy szövegbe, ahol biztonságban van, vagy még inkább én vagyok biztonságban tőle, ez egyfajta nyugalmat ad. Hiszen a szöveg elkészítése során óhatatlanul sokkal alaposabban átgondolom az élményt és több aspektusát is, mint az írás nélkül, holott egyszerűen csak igyekszem betartani, amit egy-egy vers vagy próza elkészítése követel. Aztán ha kész, lekerekedik és eltávolodik, miközben nekem olyasmiként, megváltozva, marad a tulajdonomban, amire szívesen gondolok. Vagyis, addig engem birtokolt, de minthogy a versem lett, már inkább én birtoklom. Esetleg ez nem túl szimpatikus, de akkor is így van.
Élmények költészetté transzformálása során inkább kőolaj-finomítás zajlik, mint zsákmányolás/rablás „Miért nem olyan dolgot finomítanak, ami már majdnem finom?”, kérdezi joggal Besenyő N. T. K. István, nos minél durvább az élmény, valójában annál több lehetőség van benne, ez is furcsa paradoxona az írásnak, hiszen annak végül is fő célja a gyönyörködtetés, akkor miért a durva traumák hatnak, pl. még a szerelem is csak akkor érdekes, ha pusztul? De hát nem mi döntjük el, mi köti le a képzelőerőt (kavarja fel a lelket), csak használjuk a szabályokat.

 Kajafás címmel olvasható drámarészlet Tőled a honlapodon. Ami eddig látható belőle, nem orientál, mi az, ami a nem először feldolgozott témában izgat. Mi az?

Röviden, csináltam egy passió-átiratot. Elsősorban a szemszögváltás izgatott, ami új dolgokat hoz felszínre. Durván fogalmazva: egy másik kameraállásból hogy néz ki az egész. Kajafás, mint a politikus mintaképe. A darab premisszája, hogy aki visszaél a hittel, azon a hit áll bosszút. A főpap alaposan megizzad, mire végigviszi a nagyjából-egészében koncepciós pert, és utána rá kell jönnie (amit persze nem ismer be), hogy csak bohóc volt egy nála nagyobb játszmában, büntetésképp, mivel elfelejtette az alázatot. Ezen kívül személyes felelőssége, hogy meghasonlást teremtett a nép körében, holott persze végig hangoztatja, hogy annak érdekeit kívánta védeni, valamint elpusztítja azt az ellenfelét, aki pedig a béke záloga lehetett volna, egy pusztító háború küszöbén, ha egyszerűen csak élni hagyják. A hagyományhoz képest Pilátus figurája változik (lesz hangsúlyosabb) legnagyobb mértékben, pl. ő olvassa Kajafás fejére mindezeket, az ítélet másnapján. Erősebb a római-görög jelleg a drámában, mint a passiókban általában, felmerül az Antigoné, mint párhuzam (főleg Arimátiai Józsefnél, aki nem hagyja temetetlenül Jézus holttestét, holott a keresztre feszítési ítélet lényege ez volt, megszégyenítés, elátkozás).

És mi lesz a „használhatatlan regénnyel”? Nem gondolhatod annyira használhatatlannak, ha ennyi részlet olvasható belőle.

 

Egy körülbelül százötven oldalas szövegről van szó, amit három éve írtam. Az utolsó két fejezetből készült el a Nézd havasak a fák, tél van című kisregény, ami idén a februári és márciusi Holmiban megjelenik. Kábé százhúsz oldalas szöveget viszont kidobtam a kukába, mivel valóban használhatatlan. Gondolom eleinte mindenki önéletrajzi prózát ír, időbe telik, míg megtanul bármi mást. Természetesen nem volt haszontalan az a jópár hónap, amit a regény megírásával töltöttem, hiszen, még hogyha kudarcot is vallottam, a következő regényem nem az első lesz már, ami elég felszabadító tudat.

Székely Szabolcstól kérdezném, hogy boldog-e?