hirdetés

Horváth Sándor: Az iróniát ugye nagyon nehéz betiltani

2016. október 17.

Nyilván ők már KISZ-tagok és úttörők sem voltak, ez a világ nekik olyan lehet, mint a századforduló, vagy Trianon, vagy a holokauszt. Ami szintén mind fontos dolog, de a fiatalok számára még nehezebben emészthető, méghozzá azért, mert a felettük lévő generáció nem végezte el azt a fontos emlékezeti munkát, amivel hozzáférhetővé tették volna ezt számukra. – A Courage kutatóprogram szakmai vezetőjével, Horváth Sándorral beszélgettünk.

hirdetés

A COURAGE kutatóprogram a szocialista kulturális ellenállás kelet-európai gyűjteményeit kutatja, és elősegíti, hogy a korszakban a hivatalos elvárásoktól függetlenül keletkezett kulturális értékek elérhetőbbé váljanak nemzetközi és hazai szinten, valamint az azokat őrző gyűjtemények fennmaradásuk érdekében nemzetközi hálózatba kapcsolódhassanak. A nemzetközi projekt idén nyáron indult honlapja összefoglalja az Európai Bizottság Horizont 2020 programja által támogatott, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja által koordinált nemzetközi COURAGE projekt alapvető célkitűzéseit, a projektben részt vevő hazai és kilenc külföldi partnerintézmény ismertetését, valamint a Budapesten tartott projektindító konferencia, és az azt követő varsói szakmai workshop programját. A jelenleg angol nyelvű honlap idén ősztől több mint 10 nyelven elérhetővé válik.



A kelet-európai (például lengyel/magyar/cseh) közegben kik azok a személyek/csoportosulások, akiknek tevékenysége a kutatás alapját képezi? A kutatás rövid leírásában szereplő pl. „non-konformista avantgárd művészet”, „emigráns, disszidens csoportok” pontosabb részletezésére lennék kíváncsi.

Számunka minden olyan reprezentatív gyűjtemény fontos, amely a szocialista korszakbeli ellenzékiség kultúrájához kapcsolódik, a projekt tervének kidolgozásánál sem tettük meg egyes alkotók vagy csoportok külön kiemelését. Persze lehetetlen a három év alatt feltárnunk mindent, de az összes csoportosulásból, minden kezdeményezésből igyekszünk reprezentatív módon válogatni, úgy, hogy a projekt lejárta után mások is csatlakozhassanak az online elérhető adatbázishoz. A teljes adatbázis elérhető lesz angolul, továbbá az egyes nemzeti nyelveken az adott országnak az anyaga, amelyek így végtére is összehasonlíthatóvá válnak. Ez nagy előrelépés, hiszen alig tudunk valamit egymásról, szomszédainkról. Ha megkérdez valakit az ember Varsóban, Prágában vagy Budapesten, hogy mondjon egy-két belga sörfajtát, könnyen megteszi ezt egy fiatal, de egymás kultúráját alig-alig ismerjük. Ezen is szeretnénk kicsit változtatni, hiszen mégiscsak van egy közös múlt, és annak a múltnak vannak ikonjai. Ne csupán, teszem azt a Polski Fiat legyen ilyen közismert ikon, hanem számos olyan érték, kulturális teljesítmény, amelyek segítségével ezek az országok ténylegesen képesek voltak megváltoztatni a múltjukat (az akkor még jelenüket).

A kulturális ellenállás – ami benne van a projekt címében – bizonyos részeit (nem mindet) lehet ellenkultúrának is nevezni. A performansz-művészet vagy a fiatalok szubkultúrái tekinthetőek ellen-kulturális jelenségnek. Az ellenkultúra egy elég sematikus fogalom, de közérthető, lényege, hogy valamivel szemben jön létre. Vannak azonban olyan jelenségek, amelyeknél a hangsúly azon van, hogy alternatívát kínálnak, és ebbe beletartoznak az alternatív vallási mozgalmak, amelyek elég népszerűek tudtak lenni bizonyos közegekben, de akár Lengyelországban a katolikus egyház hatására létrejövő csoportosulások, vagy ugyanígy azok a mozgalmak, amelyek a rendszert egyfajta iróniával ábrázolták. Az iróniát ugye nagyon nehéz betiltani. Ha nagyon sokat ismétlünk például egy propagandaszöveget, akkor arról mindenki tudja, hogy ironikus, viszont a hatalom mit tud vele kezdeni? Az irónia mindig az egyik legjobb fegyvere az ellenzékiségnek és az önálló, alternatív gondolkodásnak. Például egy plakátokon megjelenő propagandaszöveg vagy egy használati útmutató megsokszorozása, új kontextusba helyezése nem feltétlenül betiltható, mégis a nyelvi lelemény miatt kulturális jelentéstöbblete lehet. Gondoljunk itt például a Trabant használati utasításának felhasználására Esterházynál. Hasonló lelemények figyelhetők meg az irodalom mellett a képzőművészetben, a zenében, a korabeli filmekben vagy akár tudományos szövegekben. Hogy ki kit ölt meg és hogyan, milyen pincékben kínozták az embereket, arról berendezünk kamrákat a múzeumokban. Arról viszont nem, hogy hogyan teremtődött meg annak a lehetősége, hogy azokban az országokban, ahol 1988-ban senki nem gondolta volna, hogy véget ér a szocializmus, pár éven belül szabad választásokat tartottak. Ezért ezeknek az országoknak a lakói rengeteget tettek, és azt is feltételezzük, hogy a kulturális teljesítményeknek is komoly szerepe volt abban, hogy ez megtörténhetett, és egyfajta búvópatakként táplálták a lehetőségét az autonóm gondolkodásnak.


A projekt hogyan viszonyul a kormányzat által nemrégiben létrehozott Nemzeti Emlékezet Bizottságához és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézethez? Milyen történelemszemlélettel rendelkezik a Courage, milyen megközelítést választ akár az említettekhez képest?

Ez egy nemzetközi projekt, az egyes országokban komoly hagyományokkal bíró tudományos partnerintézményekkel. A projektben 12 partnerintézmény kutatói alkotnak 10 országban egy nagy kutatócsapatot. Ezek az intézmények vagy a hagyományos egyetemi szférába tartoznak, vagy a helyi tudományos akadémiákhoz köthető kutatóintézetek, amelyek javarészt megpróbáltak függetlenek maradni a váltakozó kormányok emlékezetpolitikáitól. A projekt koordinálását az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében végezzük, amelynek igen komoly múltja van a történeti kutatásban, és azt gondolom, ilyen szempontból semleges a viszony a kérdésben említett intézményekkel. Minden országban létező probléma, hogy az emlékezetpolitikák változnak, és mindig az épp aktuális kormány úgy gondolja, hogy megváltoztathatja a múltat. Ha nemzetközi szinten megnézzük, hogy milyen költségvetéssel működnek ezek az emlékezeti intézetek, akkor azt találjuk, hogy összeadva ez gyakran jóval nagyobb, mint a hagyományos egyetemi-akadémiai szférában a történelemoktatásra, kutatásra fordított oktatói-kutatói bérek teljes hányada. Viszont az is tapasztalat, hogy amikor egy kormány megszűnik – márpedig egyik kormány sem örök –, akkor ezek az intézetek elsorvadnak, vagy nagyon mérsékelten maradnak fenn. Ezért is próbáltunk olyan partnereket keresni minden országból, amelyek ebből a szempontból függetleneknek mondhatóak, hiszen így lehetnek egy kutatásnak tartós eredményei. Tulajdonképpen a projektnek az is feladata, hogy lehetővé tegye, hogy sokféleképpen és sokszínűen lehessen a múltról gondolkodni, ne pedig csak adott politikai irányoknak megfelelően. Ez a viszonyulás.

Fogják-e keresni az együttműködést más gyűjteményekkel, archívumokkal, a társszervezetek listája bővülni fog-e, mik a nemzetközi együttműködés alapelvei, elvárásai?

A gyűjteményeket nem csupán kutatási tárgyként, hanem potenciális partnerként kezeljük a kutatási programban a levéltáraktól egészen a kis magánarchívumokig, hiszen segíteni szeretnénk nekik. Az is célunk, hogy megtudjuk, mire van szükségük a kelet-európai gyűjteményekre, és hogyan lehetne nekik segíteni. A kutatási partnerek közötti viszonyt viszont konzorciális szerződés szabályozza, mint a Horizont 2020 keretprogram esetében mindig, amely egy közvetlenül Brüsszelből elnyerhető pályázati forma. Az Európai Bizottság azért találta ki a Horizont 2020 programot és ölt bele sok pénzt, mert érzékelik, hogy milyen innovációs lemaradás van Európában Amerikához és Kínához képest. A Horizont 2020 program 80 milliárd eurós működési támogatást kapott 7 évre. Elég könnyű kiszámolni, hogy az egyéves kerete is jóval nagyobb, mint egy-egy közepes európai ország teljes évi költségvetése. Mi a kulturális örökség kutatásába tartozunk ezen belül, arra nagyjából 1 milliárd euró jut a hét évre, tehát az egy kisebb szelet, viszont az együttműködési formát meghatározza, hogy szerettek volna kutatókat olyan típusú innovációra késztetni, amelyikben a nagyvállalati, vagy versenyképes kisvállalati együttműködési formák uralkodnak. A kutatási projektek gyakran egyéni kutatói kezdeményezésekre épülnek, ez is nagyon jó, viszont a közös gondolkodás, különösen nemzetközi szinten lehet igazán gyümölcsöző. Emellett azt is szeretnék növelni az Európai Bizottságban, hogy a tudományos kutatások ne csak a kulturális szférát erősítsék, hanem gazdasági hasznot is hozzanak. Nem közvetlenül abból, amit létrehoznak, hanem áttételesen, ami kimutatható például a turizmusból vagy oktatásból származó bevételekben. Esetünkben például arra is teszünk majd javaslatot az Európai Bizottságnak, hogy hogyan hasznosíthatók az oktatásban vagy kiállításokon a kutatott gyűjtemények anyagai.

A projekt kitér a fiatalok bevonásának fontosságára, interaktív tevékenységekkel, audiovizuális anyagokkal igyekszik vonzóbbá tenni magát az ifjúság számára. Arról lehet esetleg tudni valamit, hogy a projektet szándékozzák-e beszivárogtatni a közoktatás hagyományosabb színtereire is? Folynak azzal kapcsolatos egyeztetések, hogy ne csak egyetemi hallgatók számára legyen evidens a Courage létezése és használata?

Létrehozunk egy online oktatási segédanyagot, aminek az lenne a célja, hogy a tanárok ezt szabadon felhasználhassák a tanításhoz akár a középfokú oktatásban is. Ennek van hagyománya egyébként Magyarországon is, ha az ember visszatekint, mondjuk öt évvel ezelőttre: az OFI mellett a korábbi tankönyvkiadók, akiknek mára ellehetetlenült a működése, rengeteg online segédanyagot hoztak létre. Ha a tanárt nem egy robotnak tekintjük, hanem egy önálló, gondolkodó lénynek (én azt gondolom, hogy az), akkor ő képes lehet arra, hogy a központi tananyag helyett akár saját maga válogasson elérhető tananyagokból. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontban dolgozó szociológus kollégákkal és nemzetközi partnereinkkel ilyen tananyagokat is létrehozunk. Ez egyúttal egy nem új, de gyümölcsöző kísérlet arra, hogy a jelenkori történelem mennyivel érdekesebben és sokszínűbben adható elő online, akár közösségépítő tartalomként, mint egyetlen tankönyvben.

Ettől persze ez nem lesz kötelező, ami nem is lenne jó. Van egy kerettanterv, az a kötelező, de emellett sok mindenből lehetne tanulni és ennek a feltételei adottak, csak megváltozott a helyzet kicsit azzal, hogy „egytankönyves” rendszer alakult ki Magyarországon. Ha körülnézünk, hogyan zajlik a történelemtanítás vagy a művészetoktatás (mert mindkettőnek termelünk anyagot), látjuk, hogy bizonyos szempontból sokkal nagyobb autonómiát kapnak máshol a tanárok, amin érdemes minden országban elgondolkozni. Azok a gyűjtemények egyébként, amelyeket feltárunk, olyan gyűjtemények, amelyek anyagainak létrehozása a vizsgált korszakban gyakran éppen középiskolai tanárokhoz vagy egyetemi oktatókhoz kötődik.

A projekt állítja, hogy hatására jelentősen átalakul majd a kelet-közép-európai szocializmusról eddig alkotott kép. Mire gondol pontosan? Milyen az eddig kialakult kép a Courage szerint, és mely pontokon lesz képes változtatni ezen?

Kettéválasztanám a nemzetközi és a kelet-európai közgondolkodásban létező szocializmus-képeket. A nemzetközi kép azt mutatja, hogy bár '89-ben érdekes volt ez a kulturális tér a nyugat-európaiak számára, nagy volt a lelkesedés, hogy itt történik valami, az egész világsajtó érdeklődött irántunk, utána viszont szép lassan elveszítette az érdeklődését Nyugat-Európa vagy a világ Kelet-Európa iránt. Most már inkább csak az olcsó munkaerőt, a vendégmunkásokat, a bevándorlókat látja bennünk, nem pedig azokat az országokat, melyek képesek voltak túlélni az elnyomó rendszereket és emellett még igen jelentős kulturális produktumokat is létrehoztak. Ráadásul a legújabb fordulatok miatt épp ezek az országok jelképezik ismét a nemzetközi sajtóban a társadalmi szolidaritást elvető helyeket, ami persze nem minden itt élőre igaz.

Amikor ma valaki Kelet-Európába elmegy, mondjuk egy nyugat-európai egyetemista, vagy akár egy tudós, akkor nagyon gyakran csak régebbi korszakokról talál múzeumokat. A szocialista múlt mindig valamiféle panoptikum-látványosságként jelenik meg, például Berlinben a fal körüli kiállítás, vagy nálunk nagyon látványosan fekete-fehérben bemutatja a terrort és a vért a Terror Háza. Ennél többről lenne szó: azt állítjuk, hogy abban a közel öt évtizedben, amikor a szabad alkotás korlátozott volt, mégis tevékenykedtek művészek, akik képesek voltak értéket létrehozni, és megpróbáljuk összekapcsolni azokat a gyűjteményeket, ahol ezek az alkotások fellelhetők. Elérhetővé tenni, hogy ne legyen olyan sematikus képünk a korszakról, és így könnyebb legyen elvégezni az ezzel kapcsolatos emlékezeti munkát.

Ez a korszak nem azért ilyen sematikus fekete-fehér, mert fekete-fehér filmeket nézhetünk róla, hanem mert nagyon sematikus képet közvetít a korszakról az oktatás, és az emlékezetpolitika is ráerősít erre. Általános kelet-európai tapasztalat, hogy a szocialista korszakkal szinte egyik országban sem tudnak emlékezeti szinten megbirkózni, vagy azért, mert nem tudják megoldani azt a problémát, hogy volt itt pármillió párttag, akik mégiscsak együttműködtek a rendszerrel, vagy azért, mert az áldozatokról és tettesekről szóló történetek uralják a közbeszédet ennek kapcsán. Ki volt az, akitől elvettek valakit/valamit, és kik vették el? Ezek relatíve könnyen fogyasztható történetek, azért is találnak utat; erőszak és vér van a középpontban. Ehhez képest a kulturális produkció nem is biztos, hogy érdekes, mert egy sokkal árnyaltabb és cizelláltabb képet mutat, itt már gondolkozni is kell. Megpróbáljuk erre ráirányítani a figyelmet. A lényeg, hogy módosuljon ez a sematikus kép Kelet-Európáról.

Az internetes tartalom és a kézikönyv létrehozásán túl a projekt ígér „élő” programokat is, filmfesztivált, utazó kiállítást. Mi az üzenete ennek, a COURAGE megpróbál közösséget is teremteni, egyfajta fórumként működni, vagy ilyen feladatot nem vállal magára?

Egyfelől igen, vállal ilyen feladatot is, másrészt brüsszeli kifejezéssel élve azért vannak ezek a disszeminációs események, hogy láthatóvá tegyük a tudományos eredményeket. Ma, ha Magyarországon megjelenik egy tudományos munka, és abból ezret eladnak, sikernek számít. A projekt létrehoz ugyanúgy kézikönyvet is, ami persze a tudósoknak fog szólni elsősorban, és tanulmányok is lesznek szakfolyóiratokban, de ezek azért nem annyira láthatóak. Igyekszünk áttörni ezt a hagyományos, és elég lassan működő hatásmechanizmust, tehát nem csak egy könyvet állítunk össze, hanem próbáljuk az újabb formákat használni, hogy közösségi térben mozogjunk, többeket be tudjunk kapcsolni, fiatalokat elérjünk, megváltoztassuk az emlékezeti teret. Mostanában sekélyes emlékezetpolitikai viták uralják ezt a közeget, aminek az a problémája, hogy szóhoz sem hagyják jutni a gondolatokat közvetítőket, mert az bonyolult a sajtónak. Vagy úgy tud beszállni az ember, hogy nácizik, vagy kommunistázik, vagy úgy, hogy a sebeit mutatja, vagy úgy, hogy rámutat a tettesekre vagy áldozatokra. Ez a négy leggyakoribb lehetőség. Azonban a fiatal generációnak már nem is biztos, hogy érdekes ez a dolog, egy eltűnt történet. Nyilván ők már KISZ-tagok és úttörők sem voltak, ez a világ nekik olyan lehet, mint a századforduló, vagy Trianon, vagy a holokauszt. Ami szintén mind fontos dolog, de a fiatalok számára még nehezebben emészthető, méghozzá azért, mert a felettük lévő generáció nem végezte el azt a fontos emlékezeti munkát, amivel hozzáférhetővé tették volna ezt számukra. Ez munka, és mint minden munkát, az emberek gyakran ódzkodnak elvégezni. Főleg, ha kínos ez a munka. De mégiscsak próbálunk segíteni abban, hogy más beszédteret hozzunk létre, hátha attól is javul az életminőség nem csupán a szalámi árától. 

A Courage csapata

A Courage szakpolitikai ajánlásokat fogalmaz meg, és célcsoportjának tekinti a szakpolitikai döntéshozókat. A gyűjtemények jobb hasznosíthatósága mellett kiterjednek-e/kiterjedhetnek-e másra ezek az ajánlások?

Minden országról készül egy összefoglaló országjelentés, mert az Európai Bizottság úgy gondolja, hogy a tudomány tudja támogatni a szakpolitikát bizonyos anyagok előállításával. Felvettük a kapcsolatot több másik olyan projekttel, amelyek szintén ennek a keretprogramnak a részei és megpróbálunk majd közösen megfogalmazni ajánlásokat, hogy tényleg legyen hatásuk. Az Európai Unió szerződéses alapon működő rendszer, a szerződést nagyon hosszas tárgyalások útján lehet módosítani, így az Európai Bizottság eléggé korlátozott hatáskörű abban a tekintetben, hogy a kulturális szférában mit tehet az egyes országokkal, viszont megfogalmazhatja, hogy mit tart hatékonynak és támogatandónak. Természetesen kurucságból lehet erre nemet mondani, és nincs is ezzel semmi baj. Amíg ennyi ország utazik, nem kötelező jelleggel egy szekéren, mindig lesz egy vagy tíz, amelyik valamivel nem ért egyet. Az gond viszont, hogyha az országok nem tudnak tartósan együttműködni, akkor nem alakul ki egy egységes piac, hatékony oktatási rendszer, és előbb-utóbb fel kell adni Európában a most még jellemző jóléti vívmányokat (kevesebb munkaidő, mint Amerikában vagy Kínában, magasabb szociális juttatások, anyasági támogatás, nyugdíj). Ezekért érdemes harcolni, például úgy, hogy megpróbálunk versenyképes piacot teremteni akár a tudományos eredmények területén, és például az újonnan csatlakozott kelet-európai ország lakóinak kulturális teljesítményét hangsúlyozzuk. Nem csak a pénz emeli az életszínvonalat, hanem a kulturális fogyasztás minősége is. Ezeknek a szakpolitikai ajánlásoknak is ez lenne a célja, hogy erre rámutasson.

Melyek (voltak) a legnagyobb nehézségek a projekt megvalósításával kapcsolatban?

Leginkább, hogy hatékonyan harmonizáljuk a partnerintézmények munkáját ennyi országban. Az a gond, hogy bár találkozunk rendszeresen személyesen, illetve kéthetente vannak webmeetingek, mégiscsak nagyon sok különböző problémával rendelkező partnerintézményt kell egyben tartani és egy irányba koordinálni. Online kommunikálunk rengeteg mindenről, közös dokumentumokat gyártunk elég tág földrajzi határok között. Igyekszünk például kihasználni az időeltolódást a dokumentumok előállítására, a határidőket is mindenki megpróbálja betartani, a másik ugyanis erre vár, hogy továbbhaladhasson. Talán az EU-nak is ez a legnagyobb nehézsége; nagyon sok eltérő kultúrájú ember mozog együtt, nagyon sok kérdésben. Ez majdhogynem képtelenség. A nyelvi különbözőség is okoz fejtörést: ezeknek a kelet-európai országoknak némelyike kétmilliós, mégis van önálló nyelve, kultúrája stb. ezekre koncentrálni, ott megfelelő kutatót találni, vele kapcsolatba lépni nem egyszerű, hát még az online felületen, amelyet alapvetően angolszász, egynyelvű területen teremtenek. Ahogy Apor Péter, a projektben igen meghatározó kollégám mondta egyszer, egy amerikai kutatónak sosem kell azzal foglalkozni, hogy hogyan hasonlítsa össze Kentuckyt Ohióval, mi meg állandóan a csehek, a lengyelek, a magyarok, a románok stb. összehasonlításán és azon ügyködünk, hogyan tudnak együttdolgozni. De tudnak egyébként. Pont ez a kulturális örökség sok mindenben hasonlóvá is teszi őket. Egy kultúra gyakran csak belülről érthető meg igazán, ezért is vesznek részt annyi országból kutatók, hiszen Kelet-Európa nagyon sokszínű a sok hasonlóság mellett. 

 

 

Vida Kamilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.