hirdetés

Horváth Viktor: A kutya, a nyulak és a leány

2018. augusztus 28.

Mikor 1982-ben behívták, nem volt bátorsága sem disszidálni, sem elbújni, reménytelenül szerelmes volt a legutolsó barátnőjébe, aki összejött egy haverjával, miután őt besorozták a határőrséghez. Matematikailag már nem volt kamasz, csak amúgy, ahogy az öreg főtörzsőrmester is a másik kocsiban meg mindenki. Kivétel a lány. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Horváth Viktor írása.

hirdetés

A kutya üres fülkét keresgélt a vonaton, mert aludni akart Pécsig, de üres már nem volt. Az egyikben egy főtörzsőrmester is ült, öreg hivatásos, tehát maximum nyolc általánossal jutott idáig vénségére, aztán majd a nyugdíjazáskor előléptetik zászlóssá, siralmas, gondolta a kutya. Nagy gyerek. Mindenesetre inkább továbbment a következő kocsiba, mert még kijön a vén hülye, és akkor tisztelegnie kell neki.

Péntek délután kezdődött az eltáv, kettőt alhatott otthon. Az adyligeti laktanyától szerencsésen eljutott a Moszkváig, nem voltak határőrtisztek a buszon, aztán a Déliben nagyon körülnézett, mielőtt kiment a peronra. Veszélyes hely. És tényleg ott vadászott a VÁP – az árusok bódéi mellett ácsorogott a katonai rendészeti járőr. Ő visszahúzódott a váróterembe, az üvegen át figyelte őket, aztán amikor odébb mentek és másfelé néztek, rohant, elérte a vonatot, és nem vették őt észre.
Szóval végigpásztázta a zsúfolt vagonokat – június eleje hétvégére hazautazó diákokkal. 1983, nem régen nézte meg a Puskin moziban A kutya éji dalát – határőr egyenruhában –, és Bódy Gábor még élt.



Végül talált egy fülkét, amelyikben csak hárman ültek, ez volt a legjobb, mégis megtorpant, mert a három utasból kettő ellenség volt: nyulak. Ráadásul nem akármilyen nyulak, hanem kadétok, tehát hivatásosféleségek, illetve leendő hivatásosok, tehát rohadt kommunisták, akik majd szétszopatják a sorkatonákat, így állva bosszút azért az extra szopatásért, amit velük véghez vittek a rohadt kiképzőiskolájukban, és amiért egész életükben laktanyák sivár irodáiban és ügyeleti szobáiban bohóckodnak a parancsnokaik előtt. Ráadásul nem is arany stráfos vállapos tiszti iskolások, hanem csak ezüst stráfos tiszthelyettesek. Őrmesterek lesznek, mire elvégzik azt a tetves iskolát. Minek megy valaki hivatásosnak, ha még csak nem is tiszt akar lenni, hanem egy mocsok őrmester?
A két nyúl az ablaknál ült, egymással szemben, kissé előrehajolva, izgatottan beszélgettek, aztán amikor meglátták, hogy a folyosón egy határőr tétovázik, egy kutya, egy sorkatona, egy utolsó közlegény, elkerekedett a szemük. Ő pedig már csupán dacból is beült volna hozzájuk.

De a dacnál erősebb a szerelem. A harmadik utas egy lány volt, a rendkívüli szépsége a fekete copfjából, komoly szeméből, a kezében tartott könyvéből és a feje fölötti hegedűtokból áradt. Tehát ez a lány diák, művészetet tanul, és nem romlottak a jegyei évről évre, ahogy az általános iskola mind magasabb osztályaiba jutott, aztán nem bukott meg a középiskolájában minden év végén és félévkor egy vagy több tantárgyból, és nem bukott meg évismétlésre másodikban, amikor a nyár végi pótvizsgára nem csinálta meg az egész éves műszaki rajz-feladatait, eleve nem is szakközépbe járt, hanem gimnáziumba, és onnan simán felvették a zeneakadémiára. Félrerántotta az ajtót, belépett, ledobta a tányérsapkáját és a ronda barna műbőr kimenőtáskáját, leült a lánnyal szemben, és közben ezt mondta:

– Heló.



Ez elvileg mindenkinek szólt, a döbbent nyulaknak is. Másodévesek voltak, látta a váll-lapjukon, de ettől függetlenül is magasan felette álltak rangban; minden hivatásos fölötte állt rangban, de talán még minden sorkatona is, de még a vasutasok, postások, rendőrök – a rendőrök főleg –, és még a legutolsó civil is. Mindenki, aki felnőtt, de talán még a felnőttek gyerekei is. A szabályzat szerint előre kellett volna tisztelegnie a két kadétnak, ha van rajta sapka, ha pedig nincs rajta sapka, akkor vigyázzban állva, felemelt állal, határozott „erőt, egészséget" kiáltással kellett volna köszöntenie őket. Eltelt némi idő, mire azok újra beszélgetni kezdtek, mocskolták az osztálytársaikat, az elméleti oktatóikat, kiképzőiket, a századírnokot, a konyhásokat, raktárosokat, a Jóistent és az összes szentet.

Közben elindult a vonat, utaztak négyen a kora nyári hőségben órákon át. A másodévesek lehúzták az ablakot, tovább szidták a gyűlöletes életüket meg mindent és mindenkit, aki kapcsolatban állt vele, állig begombolkozva ültek a csattogásban, néha oldalt sandítottak a lányra és a kutyára; tudták, hogy a lány rangja a magas elérhetetlenség legfelső csúcsain ragyog felettük a szépség, a műveltség, az olvasottság, a művészet és az elegancia kifinomultságában, és tudták, hogy az ő igazi társuk a kutya a laktanyák cementlapos zuhanyzóinak kongásában és a folyosókon vödrökbe csavart felmosórongyok csöpögésében, és hogy ő mégis közelebb van ehhez a rendezett életű hercegnőhöz a trehányságával és elvetemültségével, mint ők. Az alattvalók mindig pontosabban éreznek, mint a száműzöttek.

A lánytól féltek, a kutyát gyűlölték, és egyikhez sem szóltak. A határőr kigombolta az ingét, a feje elé húzta az ajtó függönyét, próbált aludni, de a lányra gondolt, égette a nyulak tekintete a függönyön át, ez így ment egy darabig, aztán elkezdett megvadulni. A táskájában egy Sony walkmant rejtegetett pár kazettával meg három növényszárat vizes szalvétába csavarva és nejlonzacskóba gumizva, csíráztatás céljából; ezeket a munkahelyén, a belügyminisztérium építési osztályán adta neki az osztályvezető rendőr őrnagy titkárnője, az Éva. Válogatott a kazetták között, berakta a Bizottságtól a Milarepaverziót, feltekerte a hangerőt, érezte a forró sötétben, hogy a nyulak ezen ismét meglepődnek, de nem volt elég, megint előjött a függöny mögül a Kontroll kazettáért, azon megkereste a Besúgók és provokátorokat, tessék, gondolta, ezek vagytok ti, szemetek, végighallgatta az egészet jó hangosan, hogy kihallatsszon, majdnem megsüketült, ettől még elkeseredettebb lett, tudta, hogy fogy az ideje, és meg kell szólítania lányt, mielőtt megérkeznek, leginkább a nyulak miatt kell megszólítania, de nem merte megszólítani, megijedt, felugrott, teljesen kigombolta a tornádóját, a lány felemelte tekintetét a könyvéből, és ő levetette a tornádót, ott állt zöld atlétatrikóban egy nyilvános helyen. Rosszul színlelt közönnyel visszaült, betett egy újabb kazettát, ami ezt üvöltötte: Jutalmad az lesz, ha valaki megbüntet majd, és eltakarta az arcát. Nem volt miért szégyenkeznie, mert rengeteg fekvőtámaszt csinált esténként a laktanya gyakorlóterén futás közben; vékony volt, de izmos és barna.
Ezt nektek, ezt nem lehet felülmúlni, ez komoly, ezért lehet, hogy már nem is sima fenyítés jár, hanem büntetőzászlóalj, katonai börtön, kivégzőosztag.

Mikor 1982-ben behívták, nem volt bátorsága sem disszidálni, sem elbújni, reménytelenül szerelmes volt a legutolsó barátnőjébe, aki összejött egy haverjával, miután őt besorozták a határőrséghez. Matematikailag már nem volt kamasz, csak amúgy, ahogy az öreg főtörzsőrmester is a másik kocsiban meg mindenki. Kivétel a lány.

A lány olvasott, a két másodéves mintha most már csak suttogott volna, csattogtak a kerekek, üvöltött a dízelmozdony kürtje valahol messze elöl, aztán valaki felrántotta az ajtót.

– Erőt, egészséget, elvtársak! Katonai igazolványok ellenőrzése, ruházat ellenőrzése.

Kinézett a függöny mögül. A VÁP. Tündöklő fehér derékszíjak a vadonatúj gyakorlóruhákon, fehér antantszíjak, fehér díszzsinórok, fehér gumibotok, fényes fekete surranók. Ketten voltak a VÁP-osok. Ráadásul nyulak. Minden katona ellenségei; a kutyák kétszeres ellenségei. A másodévesek kapkodva keresgélték a katonakönyveiket, felugráltak.

– Üljenek csak le az elvtársak!

Nem tudni, hogy a kadétok idegessége miatt kezdték velük az ellenőrzést, vagy azért, mert a kutya függelemsértése olyan fokú volt, amit a vápos a saját szemének nem mert elhinni, ezért inkább némi haladékot kért a pogány tündérvarázsló hadistenektől, az ősi Csapajevtől és a barbár Szamuely Tibortól, amíg vagy helyreáll a világ rendje magától, vagy a természet feletti lények hessegetik el a félmeztelen határőr iszonyú vízióját.

A váposok megnézték a másodévesek zokniját, megállapították, hogy azok civil zoknik, tehát a növendékek ruházata szabálytalan. Kitépték a betétlapokat, és ez fenyítést, kedvezménymegvonást, kimenő és eltávozás megvonást, és még ki tudja, miféle büntetéseket jelentett. A lány előtt. A laktanyaéletben hónapokig elhúzódó, megalázó büntetéssorozat.

– De hát szabályos barna zokni.
– Nem szabályos, mert civil.
– De a színe...
– Ne vitatkozzon, a kincstári kimenő zokni nájlon. A maguké pedig pamut. Szabálytalan.
– De hát szakaszvezető elvtárs, ez nem igazságos. Van itt egy főtörzsőrmester elvtárs a szomszéd kocsiban, kérdezze meg őt.



A váposok nem szóltak erre semmit, az egyikük intézte az adminisztrációt a betétlapokkal, a másik pedig a kutya igazolványát forgatta, de mielőtt ízekre szedhette volna, az egyik kétségbeesett kadét elemi hibát vétett: kinyögte a végső érvet, amire a kupéban mindannyian vártak: a két iskolás, a kutya, a két vápos és még a lány is. Túl hamar mondta:

– És akkor őt? Őt nem büntetik meg? Hogy néz ki? Nincs rajta tornádó, és lóg a cipőfűzője. Bennünket megbüntet, őt meg nem? Pedig mi fel vagyunk öltözve.
– ...Könnyítéseket lehet... Lehet alkalmazni. Engedi a szabályzat – a VÁP-os visszaadta a határőrnek az igazolványt, tisztelgett, kiment, de még visszaszólt.
– De ha az elvtárs a folyosóra menne így ki, ott megbüntetném.
Később a kutya felállt, atlétatrikóban kiment a folyosóra, elszívott egy cigarettát, a nyulak reménykedtek, hátha visszajön a VÁP, de nem jött, aztán a kutya megdicsőülten visszaült a helyére, elővette a zacskóba és vizes szalvétába csomagolt szárdarabokat, és a lány elé tartotta őket.
– Nem kérsz egyet? Szívesen adok belőle.
A nyulak tudták, hogy ezt valójában nekik mondja. A lány azt hitte, hogy a laktanyai koszton tartott katona az eleségét akarja vele megosztani, csendesen válaszolt:
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– De ez nem ennivaló. Diffenbachia. Idegméreg van benne, és a dél-amerikai indiánok a nyilukat... És ki lehet csíráztatni cserépben.

A lány nem mosolyodott el, csak valami kis fájdalom mozdult a szája sarkában az idegméreg miatt, az is lehet, hogy csak a kutya képzelte a fájdalmat. Egyidősek lehettek mind a négyen.

Horváth Viktor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.