hirdetés

Horváth Viktor: Orosz abszurd – az üzenet, vagy a roggyant kompozíció?

Viktor Pelevin: Omon Ré, Helikon, 2018, fordította Bratka László

2019. február 9.

Pazar ötlet bomlik ki előttünk. A szovjet űrkutatás nem olyan, amilyen. Nem éppen Patyomkin-falu, mert tényleg a kozmoszban röpködnek, és tényleg küldenek ezt-azt a Holdra. – Horváth Viktor recenziója Viktor Pelevin Omon Ré című regényéről.

hirdetés

A regény első mondata az ajánlás: „A szovjet kozmosz hőseinek”. Mi lehetett az eredetiben? Három eset lehetséges: 1. Ez az ajánlás a regény alapelveként működő abszurd irónia beköszönése – tehát a képtelen „szovjet kozmosz” a szerző találmánya. 2. A szerző véletlenül írt hülyeséget; valójában ezt akarta: A kozmosz szovjet hőseinek. 3. A fordító nyúlt mellé.

A főszöveg alapján a harmadik eset nem valószínű, mert a magyar Omon Ré amúgy épkézláb és szabatos magyar mondatokból áll, a fordító jó munkát végzett. Viszont a regény mint kompozíció nem áll szilárd lábakon; ez a szerző ügye.

Pelevin meghatározó számomra: Annak idején A rovarok élete olyan tapasztalat volt, ami máig kisugárzik a működésemre – körülbelül mint Austertől a New York trilógia, Máraitól A sziget, Hoffmanntól az Arany Virágcserép, Henry Jamestől A csavar fordul egyet, Szorokintól Az opricsnyik egy napja. Viszont ahogy a többi szántóvető teljesítménye sem egyenletes, úgy Peleviné sem.

Pazar ötlet bomlik ki előttünk. A szovjet űrkutatás nem olyan, amilyen. Nem éppen Patyomkin-falu, mert tényleg a kozmoszban röpködnek, és tényleg küldenek ezt-azt a Holdra, csakhogy a holdjárójuk tekerős bicikliáttétellel mozog, a hordozórakétájuk fokozatait öngyilkos űrhajósok választják le, és indítják be a következő fokozatot életük utolsó pillanatában, a holdra szálláshoz szükséges pályakorrekciót és a fékezést szintén öngyilkos űrhajós végzi, aki pedig a holdjárót hajtja (ő a főhős) jól begombolt pufajkában és motorosszemüvegben teszi ki a Holdra a rádióbóját, aztán gyorsan főbe lövi magát – a tervek szerint. A kiképzés első napján az űrhajósok mindkét lábát amputálják, így könnyebb névtelen hőssé válva áldozatot hozniuk a hazáért. A híradóban bemondják, hogy kifinomult automatika irányít mindent, nem kell embert tenni az űrhajókba. A Szovjetunió így elhiteti az Amikkal és a saját népével, hogy nincs lemaradva.

Eljön a nagy nap, az űrhajó elindul, leválasztják az első fokozatot, aztán a másodikat, sorban halnak meg az űrhajósok, meg is érkezik az űrhajó a holdjáróval, nagyon működik a regény, fel van építve a történet, sírunk és röhögünk a szovjet automatikán, aztán minden összeomlik: kiderült, hogy mégis Patyomkin-faluban járunk, tehát a főhős végig a földön volt, megszökik a föld alatti bázisról, és a metrón át elmenekül. De ha Patyomkin-falu, akkor miért kell meghalniuk az űrhajósoknak, miért kell eleve levágni a lábukat, miért hitetik el velük, hogy kézi reteszekkel kell leválasztaniuk a fokozatokat, miért fogadtatják el velük, hogy névtelenségben kell meghalniuk egy megtévesztésért?

Van olyan rombolás, ami szembesíti az olvasót a saját bemerevedett elvárásrendszerével (Calvino: Ha egy téli éjszakán…, van olyan, ami kisöpri egy bedohosodott kultúra kiüresedett formalizmusát (avantgárd), van olyan rombolás, ami rámutat a kényelmes sztereotípiáinkra és a dilettantizmusra (Parti Nagy: A test angyala). Látható vagy kinyomozható a rombolás koncepciója, de ráadásul még örömöt is okoz a szöveg. De itt mi van?

A szerző egy mozdulattal lerombolja az építményét, és nem érjük. Az orosz élet abszurditása? De mi erre támpont a szövegben? Hogy van bekötve? Olyan, mintha Pelevin a regény befejezésénél elfelejtette volna, hogy mit csinált korábban. Vagy mindenképpen akart a végére valami meglepőt, de hülyeséget választott. Keresgéljünk, mert rossz elhinni, hogy ez egy fércmű.

Ez egy rövid reci. Elfuserált dolgokról vagy ne írjunk, vagy csak keveset.

Viktor Pelevin: Omon Ré, Helikon, 2018, fordította Bratka László.

Horváth Viktor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.