hirdetés

Hosszú menetelés, rövid kurzusok

2009. március 9.
Úgy tűnik, nem annyira a nemzeti problémák iránti érdeklődés a hovatartozás voltaképpeni kritériuma, hanem a „gondolkodás” megfelelő párthovatartozása... - Turi Tímea és Vári György beszámolója 'A rendszerváltás az irodalomban' konferenciáról.
hirdetés

Két szerzőnk írt összefoglaló beszámolót az Írószövetség egész napos konferenciájáról, melyet 2009. március 6-án rendeztek meg. A konferencián a meghirdetett programhoz képest elmaradt Olasz Sándor előadása, s az időhiány miatt az ilyen helyzetekben az előadások után megszokott vita is. Jelen beszámoló közlésével egyúttal a vita lehetőségének is teret engedünk - aki jelen volt, vagy a cikk alapján úgy érzi, szeretne hozzászólni, tegye ezt meg a cikket kiegészítő komment formájában, vagy hosszabb reakció esetén küldje el hozzászólását szerkesztőségünknek.

Az Írószövetség konferenciájának megnyitóján azt az irányelvet fogalmazta meg Vasy Géza, a szervezet elnöke, hogy ezen a napon magyarok szeretnénk lenni. Ezt a kijelentést vagy üresnek kell tekintenünk (naná, mi egyebek lennénk?), vagy nagyon is jelentésesnek, politikusnak. A konferencia során úgy tűnt, hogy inkább az utóbbiról van szó.

Az előadások nem politikai kérdéseket elemeztek, hanem politikai álláspontokat deklaráltak, hol rejtve, hol teljesen nyilvánvalóan, végül, egy alkalommal szimpla kortesbeszédként. Természetesen soha nem semleges a tudományos tevékenység politikailag, de ha valóban tudományos ambíciókat táplál egy konferencia, akkor mégiscsak szüksége volna kérdésekre is, ahelyett, hogy választott szerzőit és műveit illusztrációként használja fel már eleve tudott, jól ismert politikai véleménye kinyilvánítására. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy az előadók többségének esetében tételeik értelménél sokszor világosabbnak és fontosabbnak tűnt indulati irányuk, homályosan megnevezett, de jól felismerhető ellenségeik, akik inkább egyesítették a jelenlévőket, mint irodalom és politika sokszor szóba hozott, fontos és bonyolult, itt azonban rendre rövidre zárt összefüggései. Előkerült a népi jobboldali értelmiségi megszólalások összes toposza: az elmaradt rendszerváltás, a kapitalizmust és szocializmust egyszerre elutasító, ugyanakkor körvonalazott alternatívát nem nyújtó harmadikutasság, a liberalizmus kárhoztatása. Csupa régről ismert motívum, melyek elismétlése láthatóan növeli a közösségi érzést a jelenlévőkben, de hatása ebben ki is merül, talán nem is irányul másra.
fotó: Valuska Gábor

Az első előadó Falusi Márton volt, aki Konrád és Szelényi híres írására utalva adott címet munkájának: Az értelmiség útja az esszéhatalomhoz. Az értelmiség professzionalizálódásáról, e folyamat veszélyeiről szólt a szöveg, egy olyan társadalomképet vázolván és azonosítván a „posztmodern” elgondolással, ami nem teszi lehetővé a politikai közösség előtt álló dilemmák megvitatását másként, mint szakkérdésekként: a felelős, nem szakértelmiségi beszédet és jellegzetes terepét, az esszét érvénytelennek nyilvánítja ez a szemlélet. Az, hogy a tudomány kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen igazságába vetett hit mennyire nem szükségszerűen része a „posztmodern” gondolatnak, nem érdekes. Az viszont, hogy ezek a kategóriák valójában minek a fedőkategóriái voltak, annál inkább. Falusi a politikai közösség ügyeivel foglalkozó értelmiségiek közé sorolta Csurkát, Csoórit, Czakót, Fekete Gyulát, N. Pál Józsefet, míg az individualisták közé, akiknek a nemzeti közösség ügyei nem, legfeljebb Európa fontos: Nádast, Konrádot, Balassa Pétert, Sándor Ivánt, utóbbiról megjegyezvén, hogy esszéisztikája „közvetít” a két tábor között. Az, hogy a közösség vagy individuum, Magyarország vagy Európa típusú szembeállítások mennyire távlatosak, szintén nem érdemel említést. Viszont Sándor Iván két könyvet írt Németh Lászlóról, hosszan tárgyalva Némethnek a politikai közösség jövőjét érintő javaslatait, a Bánk bán elemzésének szintén könyvet szentelt, amelyben kimutatja, mennyi értékes lehetőséget szalasztott el a nemzeti önismeret a Bánk bán félreértésével, beszélt a doni katasztrófáról, 1956-ról, a tiszaeszlári perről, Bibóról sokszor és hosszan. Vajon mi kéne még, hogy elfogadtassék e nem túl bonyolult, kételemű konstrukció keretei közt is akár nemzeti kérdésekről gondolkodó főnek? Balassa Péter szintén nem egyszer gondolkodott ilyen kérdéseken, legyen elég, mondjuk, a Sándor említett Bánk bán-könyvéről írt kritikájára utalni. (Közös éjszaka magyar és magyar közt, aktuális cím). Úgy tűnik, nem annyira a nemzeti problémák iránti érdeklődés a hovatartozás voltaképpeni kritériuma, hanem a „gondolkodás” megfelelő párthovatartozása, ami kár, főleg azért, mert az, ami így osztályoz, már nem gondolkodás, mi több, a gondolkodást nem is teszi lehetővé.

Az előadó arról is beszélt, hogy hinni kell valamiféle „társadalmi centrumban”, „hatalmi centrumban”, „a politikai közösség egységében”, abban, hogy a nemzet valami „organikus”, továbbá a Németh László-i vállalásban. A probléma gyökeréhez értünk. Mindebben nem kell hinni ahhoz, hogy valaki a nem egységes, hanem részközösségekre tagolódó, nem organikus, hanem folyamatosan újrateremtendő nemzeti közösség problémáihoz hozzászóljon, nem szerencsés a kollektivizmust összekeverni a nemzeti közösség iránti felelősséggel. Ehhez, persze, valóban át kell gondolni, hogy a Németh László-i megszólalás túlzott nagyralátása, ebből fakadó sértődései, tévedései nem válthatók-e le egyéb, talán ma használhatóbb pozíciókra, arról sem feledkezve meg, hogy Németh László legalább géniusz volt. Minderre már Bibó figyelmeztetett a „túlfeszített lényeglátás” veszélyeitől óva. Az a Bibó, aki éppenséggel a legnagyobb népi indíttatású gondolkodó, és akinek neve a nemzeti sorskérdésekkel szembesítő irodalmi konferencián, a népi írók örökségét büszkén vállaló mai irodalmárok tucatjainak jelenlétében talán egyszer sem hangzott el. A többi hasonló megszólaláshoz képest elég jó színvonalú nyitóelőadással azért foglalkoztunk ennyit, mert – cseppben a tenger – megmutatta a konferencia majd összes problémáját.

A többi előadás reprodukálta a nemzeti közösségről szóló valódi gondolkodás öntudatos elhárításának jól ismert fordulatait. „Nem mi akartunk szovjet gyarmat és később a globálkapitalizmus rabszolgái lenni” – hangzott el Vasy Géza előadásában, aki továbbá nehezményezte, hogy a Nappali hold című híres cikk miatt a „magukat liberálisnak nevező oldalon” kiközösítették Csoóri Sándort. Pécsi Györgyi később hozzátette, hogy a holokausztról nem volt szabad beszélni a bolsevizmus alatt, kivéve, ha a nemzeti felelősségről volt szó, amit ránk akartak erőltetni. Márkus Bélától megtudtuk, hogy Németh Lászlón nem számon kérhető, hogy ’57-ben átvette a Kossuth-díját, hogy ’59-ben a Szovjetunióban mondott pohárköszöntőt a két nép barátságára, s az sem, hogy Illyéssel a Kádár-rendszer évei alatt – másokhoz hasonlóan – Aczél rendszeres vacsoravendégei voltak, akik elfogadták és használták a Kádár-konszolidáció kölcsönös, mindkét félnek hasznos kompromisszumait. Az előadásokból világossá vált, hogy az önreflexió, a mérlegelés és felelősségvállalás nem része a nemzeti sorskérdések feletti töprengésnek. Annak egyedül helyes formája a – nyilván részben jogos – sértettség, az önsajnálat, a panasz és a vád, esetleg az önbízatás: húzd rá, cigány, lesz még egyszer ünnep a világon, él magyar, áll Buda még. Kimondottan fegyelmezettnek kell lennie az embernek, hogy eszébe jusson, valóban vannak kiváló költők, akikre kevésbé figyel oda a kritika, mint érdemelnék: Csoóri, Ágh István, Tornai és Utassy József.

Az ellentétpárokat szüntelen szembeállító gondolkodásban a leküzdendő ellenség képét (végülis egy irodalmi konferencián volnánk) legtöbbször a posztmodern szó jelölte, noha mindeközben e szó jelöltje elég körvonalazatlannak tetszett: Ekler Andrea vitathatatlan – tehát a vita lehetőségén nem csak felül, de kívül is álló – állítása szerint például nem a posztmodern a lényeg, hanem az ember általában. Vasy Géza szerint pedig, ha a posztmodern kánon egyeduralkodóvá válik (amely állítás így előfeltétezi azt, hogy a posztmodern mint olyan létezik és kizárólagos esztétikai hatalomra törekszik), akkor a társadalom mentehetetlenül magára marad, nyolc-kilenc millió hajléktalan országa leszünk. Talán furcsa, hogy egy lépten-nyomon értékvesztést regisztráló konferencia kapcsán állapítjuk meg azt, amit, de Vasy itt meglepően optimistának bizonyul, a társadalom talán nem az irodalom figyelő tekintetének hiánya miatt marad majd magára, ha magára marad.

A „posztmodern kánon” túlzott térnyerésének kárhoztatásánál sejthető, hogy a kifejezés nem szemléleti közösségeket kísérel meg leírni, hanem egyszerűen irodalmi érdekcsoportokat jelöl. A posztmodernről való gondolkodás – pontosabban annak képzelt fogalmával való viaskodás – pedig arra is rámutat, hogy a konferenciának és az általa képviselt gondolkodásmódnak milyen tisztázatlan fogalmai vannak irodalom és társadalmi valóság kapcsolatáról. Erre Vasy előadásának az a majdnem komikus kitétele mutatott rá legélesebben, amely szerint az idei folyóiratok több száz verséből mindössze tizenkettő politikai vonatkozásút számolt össze – mégis továbbra is erős a gyanúnk, hogy irodalom és politika kapcsolata mégsem tisztán aritmetikai kérdés. Ráadásul az állításból, amely szerint az irodalmi művek nem elszigeteltek a környezetüktől, még nem következne szükségszerűen az a gyakorlat, hogy az irodalmi műveket az általuk hordozott valóságdarabok igazságértéke szerint ítéljük meg. A konferencia átfogó indíttatású, így sokszor névsorolvasásba fulladó előadásaiból mégis olyan szemlélet rajzolódott ki, amely egy mű értékét a valóság tükrözésének pontosságán méri meg, vagyis azon, hogy ez a tükrözés mennyiben felel meg a mi, olvasók – azaz egy nemzetalkotó olvasóközösség egynemű és egyigazságú – tapasztalatainak. Ebből a szempontból beszédes, amikor Elek Tibor – egyébiránt figyelmes és érzékeny részletmegfigyelésekkel is teli – drámakörképében azért marasztalja el a Hazámhazám című drámát, mert az közéleti témalajstromában nem szól az SZDSZ ’94-es árulásáról. Hiába ítélhetjük meg azonban Elek Tiborhoz részben hasonlóan a társadalmi valóság azonos darabját, a valóság ilyetén számonkérése mégis az irodalmi művekről való beszéd, sőt, maga az irodalom feleslegességére enged következtetni. Az előadások többségére ugyanis igaz volt: az irodalmi műveket a társadalmi tapasztalatok visszakereshetősége által ítélték meg, az irodalom pedig ebből a szempontból csak abban különbözhet egyéb dokumentumoktól, akár értelmiségi megnyilvánulásoktól, hogy szépen, esztétikusan fogalmazza meg, amit mindenki tud, tehát az önigazolás ornamentikája.
Ezeket a csapdákat kerülte el az elhúzódó konferencia üde színfoltjaként Füzi László, Ács Margit, Szilágyi Zsófia és jórészt Elek Tibor. Az ő előadásaik a saját témájuk iránt valódi érdeklődést mutató szövegek voltak, amelyek nem a jól ismert paneleket variálva kívánták eldalolni – a valódi irodalmi és politikai kérdések helyett – saját fájdalmukat. Füzi László Gion Nándor kései prózáját elemezve a hiteles korábrázolás lehetőségét a fikción keresztül látja megvalósíthatónak. Ács Margit a magyar mezőgazdaság kollektivizálásának a rendszerváltáson is túl húzódó következményeit tárgyaló szociográfiákat mutatott be, megkapó volt az őszinte empátia, amely a szociográfiák olvasásáról, mint egy nem ismert és egyre inkább eltűnő, tehát közvetett formákban fennmaradó világ megismeréséről beszélt. Szilágyi Zsófia a rendszerváltások utáni illúzióvesztések szükségességéről szólt a rendszerváltás közép-európai horizontját, egybeesések és eltérések ritmusát felvázolva, világirodalmi dimenziókat az ő előadásán kívül nemigen nyitott a tanácskozás.
Ezek a kivételek azonban szinte észrevehetetlenül halkak maradtak a párbeszédeket mellőző felolvasásláncban. A politikai rövidkurzusokkal (kratkij kursz) tarkított nyolc órás hosszú menetelés alatt minden intellektuális igényű felvillanásért roppant hálát lehetett érezni, és ez volt a legszomorúbb. Mert azt igazán nem lehet mondani, hogy a saját, igen nehéz idejükben a tanácskozásnak otthont adó szervezet állítólag büszkén vállalt szellemi elődei ne gondolkodtak volna valóban – minden tévedésük és bűnük ellenére – a politikai közösség problémáin. A kivételek kevés száma és az előadásokat követő vita elmaradása miatt azonban nem volt lehetőség valódi dialógus kialakítására, a konferencia egésze saját súlyának terhe alatt párbeszédre képtelen monológgá vált, miközben az előadások nagy része épp egy jelen nem lévő, fantomszerű, mégis egységesnek tételezett állásfoglalással szemben próbálta megfogalmazni a maga igazát.
A konferencia végkicsengését Pécsi Györgyi adta meg, és nem csak azért, mert az előadások sorát az ő romantikus hevületű szónoklata zárta. Pécsi Györgyi szerint költőkre épp azért van szükség, amiért régebben a prófétákra, hogy legyenek olyanok, akik kimondják, a király meztelen. A konferencia előadásai sokszor nem tudták eldönteni, leírók vagy előírók legyenek-e az irodalommal szemben, de ezek a mondatok legalább következetesen nyíltak voltak. Talán mégsem szőrszálhasogatás emlékeztetni rá, hogy a vonatkozó mesében nem egy próféta, hanem "csak" egy kisgyerek leplezi le a császár új ruhájának hiányát, tehát valaki olyan, aki még nem szocializálódott a társadalom rendjébe, aki tehát még mentes a gondolkodást nem csak megkönnyítő, de sokszor éppen feleslegessé tevő sémáktól: az előítéletektől.

Turi Tímea - Vári György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.