hirdetés

Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak?

2009. január 22.
A megújult külsővel jelentkező Irodalmi Szemle első 2009-es lapszámát ajánljuk figyelmükbe. Ízelítőként olvashatják nálunk Pomogáts Béla kisebbségi magyar irodalmakkal foglalkozó esszéjét és Tőzsér Árpád írását a szlovák líra egyik kiemelkedő alakjáról, Milan Rúfusról.
hirdetés

Pomogáts Béla
Kettős kötődésben
Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak?
Annak, aki arra keres választ, hogy a kisebbségi magyar irodalmak miként kaptak helyet és minősítést a második világháborút követő két évtizedben a magyarországi irodalmi tudat mérlegén, bizony csalódottan kell megállapítania, hogy a nemzeti kohézió és szolidaritás erkölcsi ereje a kívánatosnál, de még a lehetségesnél is jóval gyengébben működött. Mintha annak a várakozásnak, együttérzésnek és elkötelezettségnek, amely a Trianont követő két évtizedben oly bátorítólag hatott az elszakított magyarságra és ennek kultúrájára, egyszeriben vége szakadt volna. Az irodalmi élet magyarországi fórumain alig találunk olyan írásokat, amelyek a felvidéki, az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyar irodalmak iránt megnyilvánuló érdeklődést és elkötelezettséget tanúsítanák. Akad néhány írás, például Benedek Marcell és Lukácsy Sándor, később Czine Mihály tolla nyomán, amely kísérletet tett arra, hogy az erdélyi magyar irodalomra valamiképpen felhívja a figyelmet, a többi kisebbségi magyar irodalom mindazonáltal alig keltett némi érdeklődést, jellemző dolog, hogy a szlovákiai magyar irodalomról, nem véletlenül Balogh Edgár tolla nyomán, gyakrabban emlékezett meg az erdélyi magyar sajtó, mint a magyarországi, a vajdasági magyar irodalom (néhány Bori Imre munkásságát bíráló írást leszámítva) pedig szinte észrevétlen maradt. Így azután valóságos szellemi „forradalomnak” tetszett az a gesztus, amellyel 1968 kora nyarán a Magyar Írók Szövetsége hozzáfogott a szomszédos országok magyar irodalmainak vizsgálatához, és a már régóta szükséges magyar–magyar kapcsolatok kialakításához. Erre a gesztusra, de szívesebben beszélnék irodalom- és nemzetpolitikai jelentőségű vállalkozásról, az 1968-as esztendő közép-európai eseményei adtak alkalmat. Csehszlovákiában teljes erővel kezdtek kibontakozni a „prágai tavasznak” azok az eseményei és az a szellemisége, amelyek az ott élő magyarság számára is megnyitották a nemzeti identitás helyreállításának lehetőségeit, Romániában egyféle bel- és művelődéspolitikai liberalizáció volt tapasztalható, amely természetesen azt a stratégiát szolgálta, amely révén a Ceausescu által irányított diktatúra meg kívánta erősíteni a maga pozícióit, részben az országon belül, részben a nyugati világban (amelynek gazdasági támogatására szorult), Jugoszláviában pedig ezek az esztendők jelentették a „titoizmus” virágkorát: az ország jelentékeny gazdasági, diplomáciai és kulturális sikereket könyvelhetett el, s érezhető módon javultak Budapest és Belgrád kapcsolatai is. Ekkor ejtette hatalmába a közép-európai értelmiséget, de a nyugati intelligenciát is, az „emberarcú szocializmus” illúziója, amely azután augusztus végén, a „prágai tavasz” elfojtása után igen gyorsan foszlányaira szakadt. Ezekben a napokban (pontosan 1968. március végén-április elején) született meg Fábry Zoltán A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága című írói vallomása, amely a korábbi nagyszerű történelmi beszámolóhoz, az 1946-ban készült A vádlott megszólal című íráshoz hasonlóan, most már annak mintegy „ellenpárjaként” adott számot a felvidéki magyarság megpróbáltatásairól, egyszersmind megszólaltatta ennek a nehéz próbákon átjutott nemzeti közösségnek a reményeit és kifejezésre juttatta emberi méltóságát és önérzetét. „Mi – olvasom Fábry írását – nem kérünk, mi nem követelünk. Mi vagyunk! És létünknél többek vagyunk. Nekünk itt történelmi szerep jutott: a mércéé, a regulátoré, a mementóé. Olcsó dolog lenne ezt a mércét egyszerűen kidobni vagy átmázolni, a mementót – a lelkiismeretet – elhallgattatni. Tőlünk szabadulni: a valóságtól és az emberségtől való elfordulást, a felelőtlenséget jelenti. Egyszer már megpróbálták. Ha másodszor is megkísérlik, önmagukat leplezik le visszamenően, mert e bűn neve: fasizmus, mely nem más, mint a kizárólagosság és tekintetnélküliség sovinizmusa.” A hatvannyolcas esztendő – nem csak Szlovákiában, de Erdélyben és természetesen Magyarországon is – a nagy remények (és rövidesen a nagy csalódások) időszaka volt. A magyar irodalmi életben igen jelentékeny viták zajlottak ebben az időben, olyan kérdésekről, amelyeknek tisztázása már hosszú idők óta esedékes volt, így 1968-ban igen élénk eszmecsere zajlott le a művészetek úgynevezett „pártirányításáról”, ez a vita enyhíteni kívánta azt a feltétel nélküli kiszolgáltatottságot, amelyet a művészeteknek kellett elszenvedniök a számos esetben teljesen műveletlen és hozzá nem értő pártfunkcionáriusok gyámkodása miatt, ugyancsak jelentősége volt annak az 1967–1968-ban lezajlott vitának, amelyet az irodalom úgymond, „közérthetőségéről” rendeztek, ez a vita természetesen az irodalmi modernítás lehetőségeit mérte fel, vagy annak az ugyancsak 1967–1968-ban rendezett vitának, amely az abszurd és a groteszk fogalmaink tisztázását vállalta magára, és ennyiben szintén az irodalmi modernitás értelme és lehetősége körül zajlott. Tulajdonképpen ezeknek a tisztázó eszmecseréknek a körébe tartozott a határokon élő magyar irodalmakról kialakult polémia is, talán azzal a lényeges különbséggel, hogy ezúttal nemcsak szűkebb értelemben felfogható „irodalmi vitáról”, hanem elsőrendűen „nemzetpolitikai” kérdések megvitatásáról volt szó. A határokon túl kifejlődött kisebbségi magyar irodalmak ügye ugyanis természetes módon érintette azt a kérdéskört, amely a trianoni széttagoltságban élő nemzeti közösség és kultúra mibenlétének és a lehetséges szellemi egység helyreállításának a problémáit ölelte fel. Az úgynevezett „kettős kötődés” vitára a Magyar Írószövetség székházában került sor 1968. május 10-én. A vitát az írószövetség vezetése, tehát Darvas József elnök és Dobozy Imre főtitkár kezdeményezte: mindkettőjöket súlyos felelősség terhelte amiatt a kiszolgáltattság miatt, amelybe irodalmi életünk jutott az ötvenhatos forradalom leverése után, ugyanakkor ők is (különösen Darvas) érezték annak a felelősségét, hogy az írószövetségnek végül is mondania kell valamit a határokon túl élő és mindinkább a maguk feladataira találó magyar irodalmakról, és ki kell fejeznie valamiképpen a nemzeti kultúra (és ennek révén a nemzet) lényegi egységének a gondolatát. A magyar társadalom ekkor ugyanis már kezdte felemelni fejét az 1956-ot követő bénultságból, a magyar irodalmi életben ismét azoknak az íróknak, a többi között Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Veres Péternek, Kodolányi Jánosnak, Déry Tibornak, Nagy Lászlónak, Juhász Ferencnek a megnyilatkozásai adtak irányt és tartalmat, akiket egy évtizeddel korábban jóformán elhallgattatott a kádárista restauráció, és (kétségtelenül ennek is szerepe volt) új kapcsolatok jöttek létre a magyarországi és a kisebbségi magyar irodalmak prominensei között. Az írószövetségi vitára némi előkészítés után került sor (a vitán, mint fiatal irodalmkritikus, úgy emlékszem, Béládi Miklós és Czine Mihály kezdeményezésére és Darvas József jóváhagyásával magam is jelen voltam, ezért részben személyes benyomásaimra és emlékeimre is támaszkodom). Darvas vitaindító bevezetője a következőket jelentette be: „Ez a kérdés, a határon túli magyar irodalom kérdése, hosszú időn keresztül az úgynevezett »kényes kérdések« között volt. Mi magunk is egy kicsit túlságosan kényes kérdésnek kezeltük. Ami késik, az nem múlik. Azt hi-szem, egy csomó kérdéssel kell itt komolyan szembenézni: mi a határontúli magyar irodalomról elvileg azt valljuk, hogy az a magyar irodalom elidegeníthetetlenül szerves része; sajátos módon, természetesen, ezek az irodalmak egy más irodalmiság keretében nőttek fel. Az elmúlt huszonhárom év alatt is egy másik ország keretei között, az ott alakuló valóságból alkottak. Ennek az irodalomnak a munkása, egy más állam, de szocialista állam polgárai. Természetesnek tartjuk, hogy ez az irodalom a romániai irodalomnak is része, a csehszlovák irodalomnak is része – de ugyanígy része a magyar irodalomnak is. Nemcsak az ottani valóságból táplálkozik, de táplálkozik a magyar irodalom múltjából, hagyományaiból; táplálkozik – sok helyen nem tud eléggé – a jelenlegi magyar irodalomból is. A felelősség ezekért az irodalmakért közös: a mi felelősségünk is, és a testvér, szocialista országok felelőssége is. Én azt hiszem, ez tisztességes elvi álláspont. Gyakorlatilag ennek az elvi álláspontnak a következtetéseit kellene közös erővel összerakni.” Darvas megnyitóját Illés Lajosnak, az írószövetség kritikai szakosztálya titkárának beszámolója követte, ebben az imént idézett Fábry Zoltán-tanulmányra (A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága) hivatkozott, majd a Csehszlovákiai Kommunista Párt 1968-as „akció-programjára” és a prágai kormány programnyilatkozatára hivatkozva arról beszélt, hogy a kisebbségi magyar irodalmak kettős elhelyezése és kettős kötődése, vagyis egyfelől az egyetemes magyar nemzeti kultúrában, másfelől az irodalmaknak társadalmi és politikai keretet adó állam kultúrájában történő elhelyezése megoldást adhat a határokon túl kialakult magyar irodalmak identitásának kérdéseire. „A kettős kötöttség figyelembevétele – érvelt az előadó –, mindkét oldal szabad érvényesülésének lehetővé tétele egyetemes forradalmi érdek, és tegyük hozzá: az, hogy valaki nemzetiségének megfelelően, szabadon élhessen bárhol, elemi emberi jog. Szomszéd országainkban éppen e kettős kötöttség következtében, a nemzeti lét ott kialakult feltételei közepette, különböző formában, az elmúlt évszázadban magyar irodalmak alakultak és fejlődtek ki. Ma már a magyar irodalom nem azonos egy ország irodalmával – rajtunk kívül még négy baráti testvérországban van magyar irodalom. Különböző fejlettségi szinten, de írói bázissal, intézményekkel, irodalmi és kritikai élettel.” Az előadó mindezek után a következőket jelentette ki: „Az elmúlt évtizedekben különböző koncepciók alakultak ki arról, hogy vajon a szomszéd országok magyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hova tartoznak. Baráti országokban történetileg is, jelenleg is erről eltérő álláspontok keletkeztek, melyek hatottak és hatnak az irodalmi kapcsolatok praktikus alakulására. Úgy vélem, a baráti országokban élő magyarok kettős kötöttségéből következik, hogy az ottani magyar irodalomnak vannak a hazaitól eltérő, sajátos vonásai. Például az ország valósága ihleti, a közvetlen társadalmi környezet; kifejeződik benne a magyar nemzetiség sorsa és ez országonként eltérő. Különösen Romániában, ahol évszázados múlttal, irodalmi örökséggel rendelkezik az ottani magyar irodalom, sőt olyan hagyományokkal is, amelyek a mi irodalmunkra termékenyítően hatottak és hatnak ma is. De más szomszéd irodalomban, Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában is tudunk ilyen hagyományokról.” Ezt követve Czine Mihály a romániai, E. Fehér Pál a csehszlovákiai, Kovács Kálmán a jugoszláviai, végül Sándor László a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről, fontosabb alkotó egyéniségeiről és intézményeiről, illetve a velük kialakított magyarországi kapcsolatokról adott képet, minden esetben megvilágítva az irodalmi kapcsolatok kialakításában tapasztalt nehézségeket. Természetesen nem lehet közömbös és érdektelen a referátumok szerzőinek személye és munkássága. Czine Mihály már akkor is az erdélyi irodalom általánosan elismert szakértője volt, akinek éppen tudósi következetessége és bátorsága következtében kellett súlyos méltánytalanságokat elszenvednie (az 1945 utáni magyar irodalom történetének akadémiai kézikönyve számára készített fejezetét az erdélyi irodalomról nem engedték megjelentetni a kézikönyv szövegének a pártközpont által kijelölt cenzorai). E. Fehér Pálnak pozsonyi családi gyökerei voltak, általában szakszerűen, jóllehet nagyon is „pártos” szemlélettel ítélte meg a szlovákiai magyar irodalmat, közeli kapcsolatai voltak a szovjet politikai intézményrendszerrel, és a „prágai tavasz” augusztusi elfojtása idején katonai egyenruhában vett részt a megszállás műveleteiben. Kovács Kálmán a debreceni egyetem tudós tanára volt, Gyulai Pál kritikai tevékenységéről írt alapos monográfiát, és a hatvanas években az újvidéki egyetem magyar tanszékének vendégtanáraként vállalt küldetést. Sándor László a két világháború között a kolozsvári Korunk csehszlovákiai kiadóhivatalában, 1945 után a kárpátaljai könyvkiadóban, majd a területi rádióban dolgozott, 1962-ben költözött Budapestre, könyvkiadóknál, majd a szovjet kultúrát népszerűsítő Gorkij Könyvtárban tevékenykedett. Az írószövetségi ankét részletesebb ismertetése igen hosszadalmas volna, ezért most csak Czine Mihály és E. Fehér Pál előadására hivatkozom. Czine igen hitelesen beszélt arról, hogy milyen személyes indítékok nyomán kezdett foglalkozni az erdélyi irodalommal, és hogy miért gondolta úgy, miszerint az 1945 utáni korszak tanulmányozása egyelőre megoldhatatlan feladatot jelent. „1945-nél megálltam. Úgy láttam, hogy nemigen lehet jó reménnyel folytatni sok ok miatt. Olyan dolgok sötétlettek fel – ezek már a külső állapotokból következők voltak – mint Szabédinak a halála, amiről a magyar sajtóban sehol nem jelent meg semmi; az egyetem beolvasztása, amit nálunk nemigen volt illedelmes dolog tudomásul venni; a »Gondos atyafiság« egyre süllyedő vonala – az első kötet ragyogó volt, a második gyöngébb, a harmadik már gyönge; Sütő évről évre ismétlődő hallgatása; 30 kilométeres körzet a látogatók számára; a Korunk vonalának az összeszűkülése, amiről megint nem nagyon tudtunk tudomást venni, mert nem akartunk. Ezt kiegészítette, hogy itthon még nemigen közölték az olyan írásokat, amelyek a szomszédos országok irodalmát legalább erkölcsileg érezték jelentősnek és nagynak, pedig akkor már elkezdődött valami kedvező mozgás Romániában, a romániai magyar irodalomban is.” A szlovákiai magyar irodalomról, mint láttuk, E. Fehér Pál beszélt, ennek során elismeréssel szólott ennek az irodalomnak az akkori értékeiről, például Fábry Zoltán munkásságáról vagy Dobos László Földönfutók című regényéről, ugyanakkor (jogosan) azt is megemlítette, hogy a magyarországi sajtó rendre szó nélkül hagyja a szlovákiai magyar irodalom eredményeit, például Dobos László regényéről (akkor még) sem a Népszabadság, sem az irodalmi folyóiratok: a Kortárs, az Új Írás és az Élet és Irodalom nem közölt ismertetést. A beszámoló érdeméül kell betudnunk, hogy szóvá tette a kedvezőtlen fejleményeket is, így azt, hogy a Szlovák Írószövetség évek óta következetesen megakadályozza Fábry állami díjjal való kitüntetését. Ugyancsak szóvá tette az akkori szlovák sajtóban olvasható magyarellenes nacionalista írásokat: „Ma nem egy olyan cikk olvasható a szlovák irodalmi és kulturális lapok hasábjain, amelyek a legszélsőségesebb nacionalizmus hangján voltaképpen igazolni akarják az 1945–1948 közötti időket. Itt több nevet és cikket, tanulmányt lehetne és kellene is említeni; ez már olyan kérdés, amelyik nem szlovák vagy magyar ügy – ez voltaképpen Közép-Európa ügye és persze azoknak az ügye, akiknek a bőre forog kockán.” Végül is meg lehet állapítani, hogy az írószövetségi vita általánosságban az elvszerű tisztázás jegyében próbálta bemutatni a kisebbségi körülmények között tevékenykedő magyar irodalmakat és a velük történő kapcsolatfelvétel nehézségeit. Darvas József már idézett bevezetője a „közös felelősség” (vagyis a magyarországi és a szomszédországi politika közös felelősségének) elvét rögzítette, és ennek a követelménynek az érvényesítése révén különböztette meg a szomszédos országokban tapasztalható kisebbségpolitikai és kulturális politikai kurzusokat. „A mi álláspontunk ez (tudniillik a közös felelősség elvének érvényesítése) – a jugoszlávoknál elég természetesen fogadják, talán a csehszlovákiai folyamatok is abba az irányba haladnak, hogy ott is természetessé válik ennek az elvi álláspontnak a vállalása. Alegnehezebb a románokkal: ők ezt a közös felelősséget a be nem avatkozás elve alapján elutasítják. Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk az elvi álláspontunkat.” Persze azt ő is jól tudta, hogy a „kettős felelősség” elvének érvényre juttatása nem lesz könnyű feladat. Az eszmecsere lezárása során mondotta a következőket: „Nagyon bonyolult dologról van szó. A múltkor elmondtam, hogy kint voltam Romániában és ott az Írószövetség elnökével, Zaharia Stancuval beszéltem erről a problémáról. Meg kell mondanom, nagyon nyílt és nagyon őszinte beszélgetés volt. Különböző konkrét javaslatokat tettem; az elvi javaslat az volt, amit itt megfogalmaztunk: közös felelősség ezért az irodalomért, kettős kötöttség, stb. stb. Ő lényegében – és nem a maga fejétől – finoman, különböző érvelésekkel, majdnem minden konkrét javaslatomat, egyelőre legalábbis, elutasította. Nagyon keveset fogadott el belőle, úgyhogy a végén már odáig ment a vita, hogy föltettem neki a kérdést: nem tartja-e furcsának azt, hogy amikről mi beszélgettünk és amikről kiderült, hogy egyelőre legalábbis nem megy, az a két világháború között a fasiszta Horthy-Magyarország és a királyi Románia között egészen természetes volt?... Hát legyen szabad a két ország íróinak a közeledése! Minden fakszni nélkül ülhessenek föl a vonatra és utazhassanak el! A két világháború között ez egészen természetes volt. Ha egy erdélyi magyar író úgy érzi, hogy helyesebb itt kiadni a könyvét – ahogyan Tamásinak megjelentek a könyvei és azután megjelentek ott is –, az legyen természetes! Legyen természetes az, hogy mi odamegyünk és irodalmi esteket tartunk magyarlakta városokban, mint ahogyan a románlakta területeken ők is tartanak. És egy csomó javaslatot mondtam még, a végén ő azt mondta, hogy hát történelmileg úgy alakult a dolog, hogy nemzeti keretek között épül a szocializmus, ilyen gondunk nemcsak nekünk, magyaroknak van, hanem nekik, románoknak is, mert a Szovjetunióban például én nem tudom, hány román nyelvű ember él, akiket moldovánoknak neveznek, de azoknak a nyelve román, és mi lenne akkor, hogyha ők otthon Romániában ezt a kérdést fölvetnék?... Én azt mondtam neki, hogy én egyszerűen nem tudom elhinni, Stancu elvtárs, hogy magát, mint a Román Írók Szövetségének elnökét ne izgatná az, hogy mi van ezekkel a moldovánokkal? Erre nem mondott semmit, én mondtam, hogy itt az irodalomnak és az íróknak megvan egy olyan jófajta felelőtlenségi lehetőségük, hogy fogalmazzanak meg kérdéseket józanul és okosan, amiket a politikának előbb-utóbb úgyis meg kell fogalmazni és napirendre kell tűzni.” A kialakult vitában még többen vettek részt, így Szalatnai Rezső, aki felhívta a figyelmet arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár „nem gyűjti az ország határain kívül megjelent újságokat, folyóiratokat, könyveket”, majd szóvá tette azt is, hogy foglalkozni kellene a nyugati világban (az emigrációban) megjelenő magyar irodalommal is. Kornis Pál (a Kiadói Főigazgatóság vezetője) a határokon túl megjelenő magyar kiadványok magyarországi kereskedelmi forgalmáról számolt be. Végül Illés Lajos és Dobozy Imre összegezte az eszmecsere tanulságait. Az előbbi a következőket jelentette ki: „A vitában sokoldalúan rámutattak arra, hogy a kettős kötöttség alapján számos közös vonás a szomszéd országok nemzeti irodalmaival is rokonítja őket. De ugyanakkor az általános vonások alapján az egyetemes magyar irodalom szerves, elidegeníthetetlen részei, munkásai, művelői; a szomszéd országok állampolgárai magyar írók. A vita elemezte a határon túli irodalmak e kettős kötöttségéből következő tartalmi vonásokat, eltéréseket, közös elemeket. E világos elvi álláspont alapján magatartásunkban, szemléletünkben a közös gondnak, tudatosságnak és felelősségnek kell érvényesülnie.” Dobozy Imre zárószavában pedig már az irodalomtörténeti, illetve kritikai gondozásbavétel feladataira is utalt. „Azt hiszem, világos – jelentette ki –, hogy két, időben egyszerre végrehajtandó feladat áll előttünk a határon túli magyar irodalmakkal kapcsolatban. Az egyik ezeknek az irodalmaknak a két világháború, illetve a felszabadulás utáni irodalomtörténeti, kritikai gondozásba vétele, felmérése; a másik a mostani, élő, határon túli magyar irodalmak állandó kritikai gondozása. Nem lehet elválasztani a kettőt, ez egyszerre törlesztendő adósság, azzal együtt, hogy ennek az adósságnak a törlesztésére már történtek eddig bizonyos lépések.” Az írószövetségi eszmecsere ezzel tulajdonképpen hasznosnak mutatkozott, más kérdés, hogy még sok időnek kellett eltelnie addig, amíg az iméntiekben megjelölt tennivalók teljesítésére sor kerülhetett. Az írószövetségi eszmecseréről jegyzőkönyv készült, ez azonban máig sem került nyilvánosságra (az írószövetség archívumában található). A vita iránt mindazonáltal igen széles körben nyilvánult meg érdeklődés, ennek kívánt megfelelni az Élet és Irodalom 1968. május 18-i számában közreadott Kettős kötődés – kettős felelősség című beszámoló, majd Lengyel Péternek ugyancsak ebben a lapban közreadott Gyakorlati felelősség című írása, ez utóbbi az ankéton szóba hozott javaslatokat is összegezte: „Az elhangzottakból a legérdekesebb javaslatok ezek voltak: Nyíljon mód az írók személyes kapcsolatainak elmélyítésére, az állandó író-olvasó találkozókra a külföldi magyar írók és itthoni olvasóik között. Egyetemeink magyar tanszékei biztosítsanak bizonyos óraszámot ezeknek az irodalmaknak. Létesítsenek díjat, amelyet minden évben egy-egy külföldön megjelent magyar mű kapna. Amindvégig igaz felelősségérzettől áthatott vita minden hozzászólása ahhoz a tanulsághoz vezetett: a bonyolult és hosszú távú munkában a legközelebbi és legkézzelfoghatóbb feladat a kritikái és a sajtóé. Első dolgunk a megismerés-megismertetés legyen. A vita végső tanulságaként az Írószövetség megbízta Kritikai Szakosztályát: záros határidőn belül dolgozzon ki tervet arra, hogy mik a legközelebbi teendőik az egyes hivatalos szerveknek, a sajtónak, a tömegkommunikációs eszközöknek, a szomszéd országok magyar irodalmának megismertetésében. Így biztosíthatjuk, hogy ez a két vita valóban csak kezdet; egy eredményes folyamat elindítója legyen.” Hasonló következtetésekre jutott az Élet és Irodalomban közölt korábbi beszámoló is. „Lapjainknak – olvasom – mind kritikák, mind közlések formájában többet kell foglalkozni ez irodalmak alkotóival, az irodalompolitikának pedig feladata, hogy számukra magyarországi közönséget neveljen. A megbeszélést az elnöklő Darvas József zárta le. Hangsúlyozva: mindent meg kell tennünk azért, hogy az a természetes kapcsolat, amelyre mi is, a szomszéd országok magyar írói is egyformán vágyunk, megvalósuljon. Baráti, szocialista rendszerű országokról van szó; így, ha más-más mértékben is, vannak lehetőségeink. Közvetlen felhívással fordult az irodalmi sajtóhoz: tegyen az eddiginél többet ezért az ügyért. Megállapította, hogy a felkért előadók sokszínű, lelkiismeretébresztő képet adtak; várakozáson felüli, izgalmas meglepetésekkel szolgáltak. A vita szükségességét és fontosságát legékesszólóbban az a tény bizonyítja, hogy a jelenlevők úgy döntöttek: még a nyár beállta előtt újabb vitaestet szentelnek a témának, a most elhangzott beszámolók anyaga alapján – melyet az Írószövetség minden tagjához eljuttatnak, hogy mód nyíljon az elmélyült vitára.” Erre az elmélyült vitára végül is nem került sor, mint ahogy az előbbiekben szóba hozott újabb írószövetségi ankét is elmaradt. Mindennek elsőrendű oka az 1968-as csehszlovákiai liberalizáció erőszakos elfojtásában és a kelet-közép-európai országokban, mindenekelőtt Romániában megerősödött elzárkózási politikában és államnacionalizmusban keresendő. Ez az elzárkózás érzékelhető volt közvetlenül a budapesti vitát követő hónapokban is. A Magyarországgal szomszédos országok irodalmi intézményei ugyanis rendre arra kényszerültek, hogy valamilyen módon és mértékben különvéleményüket jelentsék be a budapesti eszmecseréről és ennek megállapításairól. Huszár Sándor, aki máskülönben természetesen híve volt a magyar irodalom nemzeti egységét szorgalmazó gondolkodásnak, az Utunk 1968. évi 31-es számában A felelősség oszthatatlan címmel a következőket szögezte le: „Mi, romániai magyar írók számos alkalommal kifejezésre juttattuk meggyőződésünket pártgyűléseken és Románia Szocialista Köztársaság Írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt.” És ehhez még (a romániai rezsim álláspontjának megfelelően) a következőket fűzte hozzá: „Pártunk sosem zárkózott el attól, hogy a két ország és a többi szocialista ország népe és irodalma között szorosabb viszony, intenzívebb kapcsolat jöjjön létre. Meggyőződésünk viszont, hogy a kapcsolatok további javulásának legfőbb feltétele egymás munkájának és a be nem avatkozás elvének kölcsönös tiszteletben tartása.” Hasonló elveket fogalmazott meg az az állásfoglalás, amelyet a marosvásárhelyi Igaz Szó két szerkesztőjének: Hajdu Győzőnek és Gálfalvi Zsoltnak a szöve- gezésében a folyóirat 1968. 7. számában közreadott Felelősség azonos eszmények szolgálatában című állásfoglalása képviselt. Ez a nyilatkozat utalt arra, hogy az erdélyi és a magyarországi irodalmat közös hagyományok kötik össze, ahogy a nyilatkozatban olvasható: „a romániai magyar irodalom (...) sajátos arcélű: sajátos hagyományai, nemzeti vonásai vannak. Sajátosságai közé tartozik az is, hogy benne a haladó hazai irodalmi örökség mellett tovább él az a hagyomány, melyet a testvéri Magyar Népköztársaság irodalma magáénak vall; azon a nyelven fejezi ki mondanivalóit, amelyen A Reményhez, az Egy gondolat bánt engemet, a Toldi, Az ember tragédiája, az Elbocsátó szép üzenet, A város peremén, A boldog ember, a Befejezetlen mondat, a Fáklyaláng sorai íródtak”. Ezt követve azonban a nyilatkozat elhatárolódott a Magyar Írók Szövetségének ankétján megfogalmazott nézetektől, midőn visszautasította az írószövetségi vitában kialakult és az Élet és Irodalomban ismertetett eredményeket: „Az Élet és Irodalom (...) beszámolói pontatlan, eléggé át nem gondolt fogalmazásokat is tartalmaznak. Erre vall az az érvelési mód, ahogyan, egyebek között, a romániai magyar irodalom fejlődéséért való felelősség kérdését kezelik. »A felelősség ezekért az irodalmakért közös: a szomszédainké és a miénk« – olvassuk az Élet és Irodalom közleményében. Nem világos előttünk: ki hogyan, milyen gondolatrendszeren belül értelmezi az idézett sorokat. Annál világosabb azonban számunkra az, hogy a romániai magyar irodalom sorsáért reánk, a szocialista Románia magyar íróira, hazánk Írószövetségére hárul a felelősség. Ezt a felelősséget a társadalmitörténelmi fejlődés objektív szükségszerűségét felismerve, őszinte meggyőződésből vállaltuk, mintegy írói-emberi elkötelezettségünk kifejezéseként a román nép és az együtt élő nemzetiségek közös hazája iránt.” Hasonló módon reagáltak a budapesti vitára a jugoszláviai és a szlovákiai irodalmi fórumok is, mind a két kisebbségi magyar kultúrában érvényesíteni kellett azt a hivatalos nézetet, miszerint az ottani magyar irodalmakat nem lehet elhelyezni egy egységes magyar nemzeti irodalom átfogó keretei között. Ugyanakkor a három szomszédos ország magyar íróinak „hivatalos” állásfoglalásai között volt bizonyos különbség, mind Bányai János a vajdasági, mind Tőzsér Árpád a felvidéki magyar irodalom képviseletében azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi magyar irodalmak mindenekelőtt a maguk őslakos magyarsága iránt éreznek felelősséget és elkötelezettséget. Tőzsér Árpád ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A magyarországi szlovákok számára (akik kimutathatóan 200-250 évvel ezelőtt költöztek a mai Szlovákia északi részéből a magyar Alföldre) Szlovákia »anyaország«, de a szlovákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem »anyaország«. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk »csehszlovákiai magyar irodalom«, s nem csak »Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma«.” A Bányai János, illetve a Tőzsér Árpád által kifejtett nézetek újszerűsége volt, hogy a kisebbségi magyar irodalmakat nem egy „kettős, hanem egy „hármas” vonatkozási rendszerben helyezték el, nevezetesen ezeknek az irodalmaknak az állami- társadalmi és anyanyelvi-történelmi dimenziói mellett felhívták a figyelmet a sajátos nemzetiségi hagyományokra, kötődésekre és feladatokra is – arra a kulturális identitásra, amelyet a kisebbségi létben élő magyar közösség határoz meg a nemzetiségi irodalmak számára. Valójában erről a „harmadik” kötődésről beszélt Kányádi Sándor még korábban, egy 1967-ben Bécsben tartott előadásában, midőn a következőket fejtette ki: „Íme – költészetünk személyleírása. Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége – nyelve, hagyományai: magyar. (...) Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után.” Az itt megjelenő „hármas” vonatkozási rendszer azután hosszú időn keresztül határozta meg a kisebbségi magyar irodalmak önismeretét és stratégiáját, és tulajdonképpen csak a nyolcvanas évek közepétől (közvetlenül a rendszerváltozások előtt) és természetesen a mind kiábrándírtóbb kisebbségi tapasztalatok következtében ment végbe egy újabb hangsúlyeltolódás. Ennek következtében megerősödött az a (különben) természetes meggyőződés, hogy jóllehet a kisebbségi magyar irodalmaknak egy adott állam intézményrendszerén és politikai kultúráján belül kell elhelyezkedniök, és természetesen hagyományaik, tapasztalataik, felelősségük elsőrendűen az adott kisebbségi magyar közösséghez köti őket, természetes alkotórészei az egyetemes (ha nem is egységes) magyar nemzeti irodalomnak. A magyar irodalom a maga nyolcszáz esztendős (a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom születésétől számított) története során mindig is a nemzeti élet elsőrendű tanúja, letéteményese és alakítója volt, és mindig szolgálni kívánta a nem egy alkalommal kényszerű módon megbontott nemzeti egység helyreállításának ügyét. A negyven esztendővel ezelőtt végbement eszmecserék is valójában ennek a szolgálatnak az elveit és mikéntjét próbálták megfogalmazni: úgy tetszik, a Magyar Írók Szövetségében rendezett eszmecsere legfontosabb mondanivalóit igazolta az idő.
 
 
Tőzsér Árpád
Sziklája az ő jószága...
 
Milan Rúfus 80. születésnapjára
 
Írásomban a napokban nyolcvanadik életévét betöltő Milan Rúfus költészetének egyik meghatározó sajátosságáról szeretnék szólni. Bevezetőben el kell mondanom, hogy Rúfus költészete egy szűkebb körben Magyarországon is jól ismert, hogy egy magyar válogatott kötet e sajátos lírából korán, már 1973-ban megjelent, s olyan kitűnő magyar költők-műfordítók fordították, mint Tótfalusi István, Hajnal Gábor és Eörsi István, s hogy kisebb Rúfus-válogatások folyóiratokban időnként azóta is megjelennek. Milan Rúfus neve a magyar irodalomban is jól cseng. Megemlékeztek Budapesten a mester nyolcvanadik születésnapjáról is: ez év november 25-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagy sikerű születésnapi ünnepség volt, melyen jómagam is beszéltem, s a következőkben tulajdonképpen az ott elhangzott előadásom rezüméjét olvasom föl. A dolgozatom címe eredetileg Milan Rúfus, a misztikus és realista költő volt, témája pedig az az izgalmas folyamat, ahogy a költő életművében a transzcendencia és a realizmus antinómiája lírává alakul. Egy korábbi interjújában a költő maga jelentette ki: „Olyan ember vagyok, aki a költészetet költészeten kívüli célokra használja”. Ez az állásfoglalás nyílt tagadása annak a ma széltében elterjedt és alkalmazott monista költészetfelfogásnak, amely szerint a költészet nem használja a nyelvet (s főleg nem nyelven kívüli célokra), hanem olyan cselekedetet végez vele, amelynek célja is a nyelvben van, s ennélfogva csak és kizárólagosan a nyelv által végezhető el. Rúfus számára a nyelv eszköz, s az ő célja ettől az eszköztől független, a nyelv által csak megmutatkozó. S ez a cél nem más, mint az én és a transzcendens világ egysége, vagy ahogy a misztika teoretikusai mondják: az ember és az Isten (mint az, úgymond, egyetlen hiteles létező) uniója, s az az extázis, amelyben ez az egység-unió megvalósulhat. Azt is mondhatnánk hát, hogy Milan Rúfus a szlovák költészet misztikusa, de amennyiben leírásai történetileg és szociológiailag is hitelesek, egyben realista is. S ez az ellentmondás sajátos drámai feszültséget ad a költészetének, s már önmagában ellensúlyozza azt az állítólagos „statikusságot”, amelyet a bírálók (pl. Valér Mikula) a Rúfus-versek misztikus idő-tapasztalata, „örök mostja” összefüggésében a szerző szemére vetnek.  Rúfusnak már az első megjelent kötetében, az Až dozrieme (Majd ha beérünk, 1956) címűben ezt olvashatjuk:
 
Az ég hangtalan villámlik, nézi
némán a madár, megül. – És
félve érik a gabona, érzi
fájni fog..., nőnek a szülés.
 
A szigorú föld méri a kalászt,
kicsinek találja még,
korai lenne a kasza.
Majd ha beérünk, majd ha beérünk...
 
De te, vers, versem, ne bocsáss meg.
Legyen meg a szavak igaza.
Már ebben a kis opusban együtt van tehát a teljes rúfusi glóbusz: ég és föld, transzcendencia és a transzcendencia felfogására éretlen ember, s a vers, az ige mint etikai instancia a természet-isten törvényei ellen vétkezők fölött. A későbbiek során ez a vershabitus csak komorodik, szigorodik. Az 1968-as Zvony (Harangok) c. kötetben megjelent Vrcháry (Hegyilakók) c. versből idézek:
 
Magasra tetted asztalunkat,Uram,
vért izzadunk, míg széléig érünk,
s folyik a só is rólunk patakokban,
holott rá gyakran pénzünk sincsen.
 
Felemeltél bennünket, Uramisten,
emeltél az emberen egy keresztnyit,
e mérték nem kerülhet el itt senkit...
 
A bevezető sorokban a hegy és az asztal, valamint a vér, a só (a csupasz egzisztencia szimbólumai) kerülnek egymás mellé, a vers másik részében pedig a hegy a kereszttel mint a szenvedés jelképével azonosul. A költő a vers további részeiben konkrét emberekről, a „hegyilakókról” szól, akik kemény munkával keresik a kenyerüket, de az aktus teljesen összecseng a bibliai szöveggel: „A te orcádnak verítékével egyed a te kenyeredet”, s így a konkrét helyzet és jelentése szakralizálódik is. Rúfus Hegyországa óriási feszület, Istene az emberré lett Krisztus, aki a Föld keresztjére feszítve maga is szenved. Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: „Az embert mindenkor megvárja a terhe. Sziszüphosz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely... felemeli a sziklákat. Kövének minden szemcséje, ennek az éjszakába merült hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világ.” – Rúfus „hegyországa” felfogható Sziszüphosz köveként is. Olyan kőként, amely az embernek szenvedést okoz, de életének (az életen túli, a transzcendens alapcél mellett) egyben plusz értelmet is ad. „Sziklája az ő jószága” – folytatja Camus, pontosan úgy, ahogy a rúfusi táj is tartozéka a költőnek: „darócing: százéves verejtéktől tapadsz testemhez”(Hegyilakók). De a költő az egyik prózai vallomásában direkt módon is megfogalmazza a Camus-i tanulságot: Sziszüphosz „az újból és újból visszahulló terhe felemelésében találja meg léte lelki forrását”, mondja. Kijelenthetjük: Rúfus lírai hőse bizonyos értelemben Camus Sziszüphoszával is azonos. Földje „az ő jószága”, amellyel „vért izzadva küzd”, s ez a küzdelem életének második tartalmává válik. S ahogy a misztikus Rúfus az ember földjét, „szikláját” s a vele való küzdelmet megjeleníti, abban realista is. Koncsol László, a Rúfus-költészet egyik legavatottabb magyar ismerője írja: „...a tájban küszködő szegények egyszerű tárgyai népesítik be a Rúfus-versek világát. Kövek, sziklák, tavaszi és őszi sarak, köves hegyi út, szekerek, lovak, friss vagy fáradt keréknyomok, a lovak patanyoma, a benne csillogó víz, a tehénke, a juhok, a kapura szegezett denevér, a kút, a rókacsapda, a hármas fogat, a tönkbe vágott fejsze, a kenyér, a só, a krumpli, kutyák, szakajtó, madárijesztő, rabul ejtett veréb, harangok” – s mindez a leghitelesebb lírai realizmussal megrajzolva, tehetjük hozzá a pontos felsoroláshoz mi. De Rúfusnak érdekes módon a realizmusa is sok jelentésű: első fokon az archaikus ruralista szlovák életformát jeleníti meg (a huszadik században ez még a jelenben is szemlélhető volt), másodfokon a rúfusi „valóságábrázolás” annak a múltba (a múlt erkölcsi értékeibe) vetített pozitív utópiának a rajza, amelyről a költő spanyol fordítója, Alejandro Hermida ír egy helyen, de az „emberiség gyermekkorának” (ez is Hermida kifejezése, idézi Ján Zambor) a rúfusi képe valamiféle negatív utópiát is sugall, legalábbis számomra: e kép redukált életszükségletű szegényembere mintha túlélője is lenne egy világ végnek, mintha már visszafelé jönne az apokalipszisből. A Polička v horách (Hegyi szántó) c. versből idézek:
 
A fogyasztónak semmit!
A föld csak a sömörként csendes férfit
szolgálja ki, aki a követ is lisztté töri,
s csipetnyi is elég neki.
 
Az alázkodik meg utolsónak,
aki ismeri az alázat árát,
s a hála lukas garasát is tudja becsülni.
 
A lázadó megint a hegyekbe futott.
Túlélni. Egyes-egyedül.
 
A kőből lisztet őrlő paraszt klasszikus szegényember, de amennyiben az így nyert „csipetnyi liszt elég neki”, annyiban történelem utáni lény is, aki kihűlt-kihalt otthoni földdel a lába alatt már nem lázad, hanem számot vet a megváltozott körülményeivel, s megpróbál tovább élni. Nem a népköltészet és a romantika szegényembere, s nem is a szocialista realizmus hamis forradalmára ez már, hanem a szabadságát eljátszott civilizáció utáni lény, aki ha könyörög, már csak Istenéhez, egyébként pedig szenvtelenül vall nyomoráról, esettségéről, a túlélő ember minimalizmusáról. A fentebbi versidézetek többnyire az 1968-as dátumozású Zvony (Harangok) c. kötetből valók. A hatvanas-hetvenes évek opusaiban, ha kételyek és komor, sőt apokaliptikus hangzatokba-képekbe ágyazva is, de még erős volt a túlélés szólama, a későbbi periódusokat azonban már egyértelműen a kilátástalanság hangjai, látomásai uralják. A Hviezdna vojna (Csillagháború) c. versből idézek (a vers az 1987-es Prísny chlieb – Kemény kenyér c. kötetben jelent meg):
 
Honnan jössz, ember? Érted,
hogy mily erők összege vagy?
Honnan a fekete szőlő, amitől véred
sűrű? S miért hogy a vágyad bárhol lobban,
az állat már egy éjszakával
előbb ott van.
 
Rúfus újabb verseiben az ember, ahogy Ján Zambor, az irodalomtörténész írja, „még mindig nem ért be, félig még állat, nem képes felmérni helyzetét, semmit sem tesz a saját maga és a Föld megmentéséért és vakon rohan a pusztulásba”. A költő számára pedig marad a fohász a Mindenhatóhoz az isteni és az emberi minőségek korábbi egységének a visszaállításáért, az időbeliség levetkezéséért, a könyörületért:
 
Távoztál belőlük. –
 
Mezőről a félénk első hó
s a füst száll így el.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
 Állj meg, Istenem, egy percre a kor fölött.
Hideg és fényes tál – kong, zörög,
 
s olyan fenkölten sivár. 
 
Az idézett vers címe: Oni a Ty, Pane (Ők és Te, Uram), s a Báseň a Čas (AVers és az Idő) című, 2005-ben kiadott, s ezidág az utolsó előtti Rúfus-kötetből való. S ehhez a fohászmotívumhoz kapcsolódva s mintegy befejezésként hadd mondjam még el, hogy Milan Rúfus költészetének mai aktualitást természetesen és főleg korunk nagy spirituális szomjúsága ad, s hadd kívánjak a nyolcvanéves költőnek a szép jubileum alkalmából jó egészséget és sok születésnapot még, hogy lelki-szellemi szomjunkat sok szép verssel enyhíthesse.
——————
A írás elhangzott szlovákul, 2008. december 10-én, a pozsonyi Egyetemi Könyvtár szemináriumi nagytermében, Milan Rúfus 80. születésnapján. A szövegben szereplő versidézetek a szerző fordításai.
 

A lapszám további tartalmából:

(Szerkesztői ajánló)

Kettős kötődésben

A kisebbségi magyar irodalmak kiszolgáltatott helyzete a Trianont követő két évtizedben szinte „rendelt sorsa” volt a felvidéki, az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyar irodalomnak. Bár az egyetemes magyar irodalomhoz fűződő kapcsolatait az irodalmi élet magyarországi fórumain nem kérdőjelezték meg, de nem is foglalkoztak vele a magyar irodalmi élet hivatalos képviselői. Így aztán valóságos szellemi „forradalomnak” tünt az a gesztus, amellyel a Magyar Írók Szövetsége 1968 kora nyarán meglepte a közvéleményt. Aligha véletlen, hogy Fábry Zoltán döbbenetes őszinteséggel megfogalmazott írói vallomása, A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága, felrázta a magyar közvéleményt, s állásfoglalásra késztette a kisebbségi irodalmak vonatkozásában az anyaország közvéleményt is. Pomogáts Béla ezt a kérdést idézte fel a Kettős kötődésben című esszéjében, melyet a folyóirat januári száma közöl. Ebben a számvetésben a nemzetpolitikai kérdések éppúgy napirendre kerülnek, mint a kisebbségi irodalmak kiszolgálatatott helyzete, és a nyolcszázéves magyar irodalom felelőssége.
A folyóirat néhány „veretes” Ady-verssel emlékezik a magyar költészet egyik óriására, Ady Endrére, halálának 90. évforulója alkalmából. Irodalomtörténeti vonatkozása miatt említjük meg Grendel Lajos tanulmányát, aki a Magyar líra és epika 20. századi szereplőit vallatva a novellistákat idézte meg, Mándy Iván, Örkény István, Sánta Ferenc és Bodor Ádám munkásságát értékelve. Köszönti a lap Monoszlóy Dezsőt, 85. születésnapja alkalmából. Vajda Barnabás a „modern irodalomra jellemző értelmezési problémák” igényével teszi mérlegre Monoszlóy Dezső műveit. „Amilyen ritkák Monoszlóy prózájában a morális kérdések, annyira erősen ragaszkodik a modern próza nagy dilemmájához: elmondható-e egy emberi élet, s ha esetleg igen, mi belőle a megfogalmazható, a szavakra váltható”. Emlék és humor címmel Duba Gyula vall egykori önmagáról. Köszönti a lap (Tőzsér Árpád írása) a nyolcvan éves Milan Rúfust, a szlovák líra kiemelkedő alakját, akit a Sors hamarabb szólított el, mint gondoltuk volna. Szlovák prózaírók (Pavol Fabian és Oľga Feldeková) mellett olvashatjuk Kozsár Zsuzsanna Ariadné című novelláját, valamint Gyüre Lajos verseit és Csicsay Alajos (A tragikus sorsú szovjet (orosz) irodalom és írók címmel) az orosz irodalom helyzetét, kiszolgálatottságát megidéző elemzését.
A részben új „köntösben” megjelent folyóiratot Faltisz Alexandra (Budapest) szellemes, kedves, kitűnő stílusérzékkel megáldott rajzai díszítik.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.