hirdetés

Huncut kacsingatás

2011. szeptember 13.
Írogatsz még? című interjúsorozatunkban N. Tóth Anikóval a szépprózáját befolyásoló magyarországi hatásokról, a felvidéki Iródia-körről, a Mészöly-prózáról és a mesekönyvek gyereknyelvéről Jánossy Lajos beszélgetett.


hirdetés

Németh Zoltán kérdezi Tőled: Mi a véleményed egy olyan szobáról, amelyet évtizedek óta csak egyetlen ember látogat, egyébként zárva, s benne mozdíthatatlan tárgyak, évtizedek óta. Véletlen, hogy ez az ember férfi? 

Ez a szoba kísértetiesen és vonzóan titokzatos egyszerre. Hiszen emlékszoba. Vagy szobaemlék. A férfi is egészen véletlenül: csupán emlék.

Fényszilánkok című regényedben Németh Zoltán a hatástörténetben ötletszerűen Mészöly, Cseres és az utóbbi évtizedek apakönyveinek vízjelét véli felfedezni. Ha visszatekintesz írói-olvasói történetedre, valóban ennyire meghatározóak a fenti szerzők? Nyilván csak érintőleges a névsor. Kikkel egészítenéd ki?

Mészöly prózája jó iskola volt, és hát a múlt idő nem is helyénvaló, hiszen folyamatosan visszatérek hozzá nézelődni, tanulgatni. A Fényszilánkok írása idején a Harmonia caelestist olvastam, ami nagyon felszabadítóan hatott, főképp megerősített a kisszerkezetes építkezésben. Nádas, Darvasi, Závada szövegeiben időzöm szívesen. És Kosztolányi prózájában. Ezek talán a legfontosabbak. Persze lehetne hosszan sorolni a kedvenceket, akik alig  látható nyomokat hagytak a mondataimon.

2009-ben Talamon Alfonz-díjat kaptál, aminek kapcsán a laudációban nyomatékkal hangzott el az  Iródia-nemzedék, a tűrt, majd tiltott Poszt című lap, a hatvanas években született írógeneráció jelentős állomásai. Nem biztos, hogy a magyarországi irodalombarát közönség tájékozott ebben a „mitológiában”. Szerkesztenél néhány személyesen irodalomtörténeti lábjegyzetet ehhez az időszakhoz?

Az Iródia fiatal (értsd tizenéves kamaszok és húszas éveik elején járó)  irodalmárok találkozója volt a nyolcvanas évek elején, amit Hodossy Gyula talált ki és szervezett meg (Hodossy jelenleg a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, és a Lilium Aurum Kiadó igazgatója). Rendszerint Érsekújvárban gyűltünk össze, negyedévenként. Hasonlóképpen működött, mint az irodalmi táborok: lejöttek a nagy öregek, illetve az ifjabb, de már befutott írók, szerkesztők (pl. Grendel Lajos, Tóth László),  voltak előadások, beszélgetések, az előre be- és mindenkinek szétküldött irományok értékelése, termékeny és gyakran kőkemény viták. A legjobb írások az Iródia-füzetekben jelentek meg, ezek belső terjesztésű, folyóiratszerű kiadványok voltak. Lázadás volt ez a ´mozgalom´ a hivatalos irodalompolitika ellen, főképp azzal, hogy nem politizált, vagyis nem foglalkozott társadalmi kérdésekkel, a kisebbségi lét  problémáival, a csehszlovákiai magyarság megváltásával; kizárólag  esztétikai szempontokat hangsúlyozott, paradox módon mégis államellenes tevékenység vádjával függesztették fel, illetve tiltották be. (A Poszt egyébként csupán folyóiratterv volt, ami aztán meghiúsult, helyette az Irodalmi Szemle Holnap melléklete közölte az iródiásokat és a jelentkező fiatalokat. Én tizenhat évesen lettem alapító tagja, és nagyon élveztem az alternatív irodalmi életnek ezt a formáját; rengeteget lehetett tanulni, voltak sikerek és kudarcok is, és hát szövődtek rövidebb-hosszabb távú  barátságok. Nem lett ugyan  minden iródiásból ´hivatásos´ költő-író, de elindultak figyelemreméltó pályák, születtek fontos művek ennek a nemzedéknek tollából. Szerkesztőségekben, könyvkiadókban az iródiás kapcsolataim sokat segítettek, amikor´felnőttebb´ fejjel szövegekkel jelentkeztem.
     
Szövegvándor (Közelítések Mészöly Miklós prózájához) – ez az egyik esszéköteted. Lehet, hogy tévedek, de mintha a felvidéki Mészöly-recepció élénkebb volna az itthoninál. Gondolok például Görözdi Judit kutatásaira is. Jól látom-e, s ha igen, mik a szélesebb és a téged foglalkoztató összefüggések, amelyek a Mészöly-prózát kiemelten teszik fontossá?

Nem hiszem, hogy élénkebb lenne, bár rövid időn belül három könyv jelent meg Mészöly-témában: az egyik Grendel Lajosé, aki a Mester időskori prózájával foglalkozott, a másik Görözdi Judité, aki a mészölyi elhallgatás alakzatokat vizsgálta. Engem az elbeszélői nézőpontok változatossága, a fragmentumtechnika, a sűrítés, az opuson belüli sajátos intertextuális háló, a szövegek vándorlása ragadott meg elsősorban.

Fontos csapása az írói létednek, hogy meséket is írsz. A fantázián túl feltehetőleg a másik alapkérdés ebben a műfajban a hang, a gyereknyelv meglelése. Pontosabban, a gyerekeknek szóló nyelv, ami nem biztos, hogy gyereknyelv. Bizonytalan vagyok. Te hogy állsz ezzel?

Ugyanúgy meg kell dolgozni egy gyerekkönyv hangjának megtalálásáért, mint egy ´felnőtt´ könyv nyelvének kidolgozásáért. Nem árt hozzá alapos gyermekismeret: mondjuk az ember őriz magában kincseket a saját gyerekkorából, és azokat valahogy előbányássza. Vagy sokat van gyerekek között, legyenek bár a saját gyerekei, a barátaié, rokonaié, esetleg növendékek, diákok stb., és figyeli az ész- és szavajárásukat. Amit be lehet építeni, persze számos buktatóval. A gyermek – még a sok kulturális szemét ellenére is – rögtön észreveszi a hamis hangot.  A gagyi gügyögést vagy az erőszakos didaxist. Ha sikerül belehelyezkednem egy ideális gyermekperspektívába, igyekszem nem belefeledkezni vagy beletöppedni, hanem a felnőtt nézőpont reflexióit is játékba hozom. Huncut kacsintgatás ez. A gyerekkönyveim szövegei egyébként válságos életszakaszaimban születtek, könnyítettek, oldottak, gyógyítottak.  

És várható-e következő „felnőtt” könyv? Regény?

Már jó ideje várok magamtól egy regényt, igen. Gyűlik, fodrozódik valamiféle anyaga, de még nincs meg a nyelve. Remélem, hamarosan rátalálok.

Mizser Attilától kérdezem: Melyik a három legkedvesebb meséd?


A címlap- és leadkép forrása: BárkaOnline

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.