hirdetés

Hungarofuturista Kiskönyvtár II.

2018. február 22.

A Hungarofuturista Kiskönyvtár a hungarofuturista mozgalmi tudás megalapozására született meg. A mozgalom tagjai hungarofuturista szemszögből olvasnak hungarofuturista (vagy éppen hungarofuturistává?) műveket. Összeállításunk második részében Seregi Tamás, Szabó Márton István és Nemes Z. Márió ajánlóit olvashatják.

hirdetés

SEREGI TAMÁS
Tamkó Sirató Károly: A három űrsziget. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1969.

Az utópiák soha nem valósulnak meg. Kivéve, ha mégis. És a hungarofuturista utópiák már csak ilyen kivételek. Mert lássuk be, a Föld tényleg betelik lassan, és valóban Tasi Dzsillek járnak közöttünk, akik bármilyen hatalmas probléma adódjon is csak végeznek néhány jóga mélylégzést, és egyszeriben minden rendben lesz.

Szóval, Tamkó Sirató Károly hungarofuturista sci-fi regénye arról szól, hogy ennek a bolygónak, amin már egy ideje és még egy ideig a magyarság, vagyis minden ember él, a legnagyobb problémája a túlnépesedés lesz. De van megoldás. És rögtön kettő is! De nem azért kell ám rögtön két megoldás, hogy legyen egy jó és egy rossz is, és hogy ebből aztán lehessen konfliktus meg akció-kép, vagyis történet meg ilyenek, hanem azért, mert a Föld gömbölyű. Történet egyébként nem is nagyon lesz belőle, sőt még konfliktus sem igazán. Mégpedig azért nem, mert az akció-kép hősei egymásnak háttal állnak fel a párbajhoz, úgy pedig elég nehéz megvívni a másikkal. Hogy kicsit világosabban fogalmazzak, az történik tehát, hogy lesznek a fugálok, akik a centrifugális erő mindenhatóságában hisznek, ezért ők úgy döntenek, hogy a világűr felé kell terjeszkednie az emberiségnek, akarom mondani a magyarságnak, és lesznek a petálok, akik viszont a centripetális erőben, ezért ők a Föld mélye felé indulnak felfedezőútra. És ugye mondanom sem kell, hogy az elsők a jó csávók, a másodikak meg a lúzerek. Teljesen érthető módon, hiszen ki az a hülye, aki a szűkös sötétség felé akarna elindulni, amikor ott van a tágas és fényes világűr, a magyarság melengető anyaméhe, amely csak a kalandozó magyarokra vár. Hát mi másért küzdöttünk volna annyit, hogy végre eljuthassunk a pattintott kőkorszakból a kattintott fénykorszakba? A feladat tehát csupán annyi, hogy adjunk a magyar telivérnek „táltos zabot: három tonna atommagot” – ahogy a költő más helyütt fogalmazott –, és már indulhat is a nagyszabású költözködés. Aki meg béna, mint Weörduszi (na, ő vajon ki lehet?), meg Jappol Tartre (az ő neve is szinte megfejthetetlen) vagy általában az egziszstaniclisták, akik mindig szoronganak (sőt, mindentől undorodnak, ezért hordják a staniclijüket, amire az van írva: „Belém hányj!”), meg a dadaisták, a szürrealisták, a lettristák, a histórianarkománok (főleg a német „hínárosok”) és még sokan mások, na, ők meg menjenek a Föld mélyébe, oszt jónapot! Nem erőszak az űrdisznótor. Nemsokára úgyis megbetegednek ott a hideg sötétben, mert még jógázni se szoktak, mint Tasi Dzsill (na, és ő vajon ki lehet?).

 

*

SZABÓ MÁRTON ISTVÁN
Csingiz Ajtmatov: Az ​évszázadnál hosszabb ez a nap

„Hely az van, persze, mindenütt, amennyi csak kell. De az emberek, isten tudja miért, mégsem kaparják el a szeretteiket akárhol.” – mondja Förgeteges Edigej, a Szári Özek-i sárga pusztaság Förgeteges-Boranli kitérőállomásának vasúti dolgozója, amikor idős mestere, Kazangap meghal. Edigej elhatározza, hogy munkagépekből és tevékből álló konvojával útnak indul Ana-Bejitbe, a najmán törzs temetőjébe eltemetni az öreget. Mindeközben mit sem sejt arról, hogy a napokban, két asztronauta, egy földönkívüli civilizáció hívására elhagyta a szovjet-amerikai Paritás űrállomást, a nemzetközi mentőakció pedig nem máshonnan indul, mint a Szári-Özek-1 rakétaállomásról, amely a szent temetővel együtt lezárt kazah puszta közepén áll.

Az idén 90 éve született Csingiz Ajtmatov az „érett” Szovjetunió talán legnagyobb hatású prózistája.  Nomád kirgiz családba született, apját, aki a Kirgiz Autonóm Köztársaság Tanácsának egyik vezetője volt, Sztálin egyik tisztogató akciója keretében végezték ki. Ajtmatov tehát már szovjet felnőtté cseperedett, szovjetként szerzett állatorvosi diplomát, így kutatta az orosz kirgiz nyelvre tett hatását, fel is vették a Gorkij Irodalmi Intézetbe. Szovjet íróként oroszul írt és alkotott, Lenin-rendes, Állami-díjas, a Szocialista Munka Hőse.  Közben a Szovjet Kommunista Párt, később az EU, a NATO, a UNESCO kirgiz küldöttje.

Munkássága hungarofuturista szempontból azért érdekes számunkra, mert, habár nem anyanyelvén írt, s irodalma még életében a Szovjetunió egyik legkeresettebb kulturális cikkévé vált, egész életében a kirgiz népi kultúra jövőbe való integrálásán fáradozott. Tehát a hungarofuturista mozgalomra igen jelentősen ható író: prózájában a kozmoszt köti össze a nemzettudattal – a kirgiz (de lehetne akár etióp, azték, magyar!)  mítosz találkozását és jövőjét kutatja a világ(szovjet)néppel, később a galaktikával.

Mi pedig: „Nem töröljük el a múltat, mert retrofuturistaként egyszerre utazunk vissza és előre, hogy az idők kereszteződésében zaklassuk a jelent!” (Hungarofuturista Kiáltvány, 3.1.) Világos tehát: sajátunk Ajtmatov (a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 2006!), ahogyan sajátja a világ összes futurista népi mozgalmának, bárhol is legyenek azok „rabjai a földnek”.

Ajtmatov mitikus realizmusának stílusjegyei Az ​évszázadnál hosszabb ez a nap című művét is meghatározzák. Habár az állatvilágból merített allegória (A fehér hajó szarvasához, A versenyló halála lovához és a Vesztőhely farkasaihoz mérve) ez esetben talán háttérbe szorul, Karanar, a főhős tevéje így is integrálja a regényt az animális párhuzamokkal végigírt életműbe.

A mitikus pályakörnek ez az 1980-ban megjelent ópusza tehát nem az állati motívumrendszer, hanem a másik fő-építőelem, a nemzeti mítosz internacionál-cosmopolitizmusba való beépítése szempontjából kiemelkedő teljesítménye: Ajtmatov ebben a regényében futtatja csúcsra a hagyomány és a techno-jövő találkozásának ábrázolását.

 

*

NEMES Z. MÁRIÓ
Hernádi Gyula: Fantomas, Magvető, Budapest, 1985.

Nagyon úgy tűnik, hogy Hernádi Gyula pályáját illetően valahol a hetvenes évek második felében elvesztette a fonalat a magyar irodalomkritika. A Száraz barokk (1967) szikár parabolái, illetve a legendás Jancsó-filmek forgatókönyvei még felkerülhettek a kánontérkép homályos zónáiba, de a nyolcvanas évek ezoterikus műfajfúziói, mint például az antikváriumok kínálatát máig fertőző horror-trilógia (Hasfelmetsző Jack (1981), Drakula (1983), Frankenstein (1984)) már egyértelműen kikerült az irodalmi higiénia felségterületéről. Pedig a posztmagyar ébredésnek Hernádi-reneszánszot kell hoznia, hiszen Egri csillagok háborújának (1994) mashupja, vagy éppen a Fantomas (1985) a hungarofuturista esztétika alapkövei lehetnek, hiszen itt olyan radikális hibriditásról van szó, mely a kulturális téridő összezavarását ismeri fel központi feladatként. „Mert ez a történet, amit elmondtam, rossz, eklektikus szöveg, semmi más. Benne vannak az olvasmányaim, a fantáziám, a novelláim, összevissza. Ön a hipnózis alatt összevissza keverte bennem ezeket a tényezőket.” (140.) – mondja a Fantomas írófigurája, akiből hipnózis-kísérletek közepette tárulnak fel a magyar trash-irodalom „rossz és eklektikus” gyöngyszemei. A történelem anakronisztikus beutazása, a retrofuturista „hátra és előre”-hullámzás a reinkarnáció-diskurzusában jelenik meg, ugyanis az egyes fejezetek során II. Katalin cárnő udvarából utazunk a Hitler-bunkeren át a non-humán világvége szívébe. Az újjászületés eszköze a fantáziával működtetett időgép: „Jó ideig azt hittem, a fény sebességénél nincs és nem is lehet nagyobb sebesség. Aztán elkezdtem kételkedni. Végre rájöttem, hogy a képzelet olyan apró részecskékből, úgynevezett fantázionokból áll, amelynek nincs tömegük, de a sebességük végtelen. A végtelen sebesség előre-hátra fordítható, tehát olyan gépezet segítségével, amelyet fantázionok hajtanak, elérhető bármely kívánt jövőbeli vagy múltbeli esemény, állapot. Az a fontos, hogy elég nagy mennyiségben álljon rendelkezésre fantázion. Sajnos a már egyszer leírt vagy elmondott metaforák nem érvényesek, csak friss, külön erre a célra létrehozott fantázionok használhatók.” (104.) Ugyanakkor nagy gondot okoz a fantázionok tárolása, hiszen szétsugározhatnak a semmibe, ezért a legmegfelelőbb „médium” a közhely, Hernádi esetében Kaunitz kancellár beszédei, melyek a metafora-illanás gátlására a leginkább alkalmasak, hiszen a világ legunalmasabb szövegei. Hernádi felfedezése az egyik legfontosabb találmánynak tekinthető kortárs kondíciók között. A fantázionnal hajtott retrofuturista időgép ugyanis a posztmagyar mozgalom nélkülözhetetlen eszköze, melyet folyamatosan etetnünk kell ideológia és ellenideológia metaforicitásgátló „elnyűtt” salakjával, hogy elérhessük a képzelet azon szökési sebességét, mely kivezet a szimbolikus rezsim téridejéből. Gyorsulj magyar!

 

(Fotó: Lance Miyamoto, Space Library, Space Magazine, 1981)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.