hirdetés

Hurrá, buszozunk!

útinapló

2017. szeptember 27.

A Petőfi Irodalmi Múzeum a 2017-es Arany-emlékév alkalmából nem csak egy monumentális kiállítást rendezett, ami 2018 végéig látogatható, de egy másik izgalmas projektet is elindított. Az Arany-busz július óta járja az országot és a magyarlakta határontúli területeket, interaktív kiállításával bemutatva a fiataloknak Arany Jánost. Szeptemberben a Felcsút-Biatorbágy-Érd állomásokon turnézott a busz. Ott jártunk, kísértünk, tárlatvezettünk. Seres Lili Hanna útinaplója.

hirdetés

Késő este érkezünk meg Annával az érdi Romantika Hotelbe. Próbálunk szelfizni a cégérrel, de túl sötét van, jó, majd holnap vagy holnapután, ez lesz a szállásunk három napig. Anna nem tud aludni, izgul. Nem egészen látjuk még, pontosan hogyan fogjuk Arany Jánost közelebb hozni a kisiskolásokhoz. Egyikünk sem pedagógus. Se kimondott Arany-kutató. Az első turnus után megnyugszunk. Pedig bedobódtunk a mélyvízbe, tűzkeresztségünk alatt egy nyolcadikos és egy elsős osztályt kellett egyszerre navigálnunk. A 200 éves költőnkhöz címzett busz bármennyire is kreatív ötletekkel teli interaktív kiállítást rejt, az elsősöknek azért ez még nem annyira izgi. Szerencsére a szervezők erre is gondoltak: a színezők és a sisakok elég jól jöttek.

Arany-turnénk első napján az egyébként épp Horvátországból érkező busszal Felcsútra száguldunk – az érdi dugóban. A Berlint megszégyenítő darumennyiség és az útfelújítás látványa után jön a stadion, amiből sajnos csak apró szeleteket látunk felvillanni. A sátortetős házak békéjébe leszállt egy ufó. Erről ennyit, ugorjunk. A faluház udvarán parkolunk le. Anna toldizik kint a Toldi-képregény borította busz előtt – annyira szép ez a járgány, és persze bármerre járunk vele, megbámulnak. Én a balladákról beszélgetek bent a buszban, és megmutatom, hogyan épül fel a kiállítás.

Mindig azt mondogatom, milyen rossz vagyok spontán helyzetekben, erre tessék, rögtön, a legelső csoportnál ráérzek, hogy most nem litániába kell kezdenem, úgyhogy megkérdezem a nyolcadikos Puskás akadémiás fiúkat, mit tudnak, mire emlékeznek, ha azt mondom, Arany János, és amit bedobnak, azon haladunk tovább. Nagyon szimpatikusak egyébként a focista fiúk, tudnak pár dolgot, nem olyan erős bennük a kamaszos közöny, nem fullad érdektelenségbe az egész. Örülünk.

A legnehezebb talán egyik korosztályról a másikra váltani, valamelyik nap, talán Biatorbágyon, vagy Érden?, összefolynak kicsit a napok, szóval egyszer tizenkettedikesek jönnek a hatodikosok után. Nekik nem mesélhetem el, hogy "képzeljétek, Arany azt álmodta, hogy meghal az anyukája, és arra ment haza, hogy". És nem tudunk együtt találgatni, mélázni azon, hogy "na, és hogyan képzeljük el Petőfit és Aranyt", inkább elmondom, hogy Petőfi milyen ügyesen megteremtette a saját imidzsét, hogyan marketingelte magát, mennyire szeretett szerepelni, ezzel szemben Arany magába zárkózó, önbizalomhiányos, satöbbi, satöbbi, most beszélgessünk a balladáról. Három napig gyakorolni a spontaneitást. Kapcsolni, hogy ez a csapat beszédes, lehet kérdezni, együttgondolkodni, kapcsolni, hogy kevés idejük van, nem kéne annyit magyarázni, inkább hagyni, hogy próbáljanak ki mindent a buszban. Szépen alakul, hogy mit mondok, mit emelek ki, mit hagyok el. Azt például mindig muszáj elújságolnom, nem múló izgalommal, hogy képzeljétek, a legtávolabbi Aranyról elnevezett hely nem Magyarországon van, nem is Európában, hanem az űrben! 2002-ben magyar kutatók elneveztek róla egy kisbolygót, ami, elég elképesztő, de éppen idén, az Arany-évben mutatta meg magát újra. Egy 1-2 kilométer átmérőjű, halvány aszteroidáról van szó, ami 1200 nap alatt kerüli meg a Napot.

Ha felnéztek az égre, talán ott látjátok Aranyjánost, fejezem be, hogy végre megmutathassam a busz sztárfellépőit, a szókitalálós játékot és a zene- és videóhallgatós képernyőt. Mint az osztálykiránduláson, hátul ülnek a menő arcok, ez a két számítógép, a két kedvenc. A tapasztaltak alapján rájövök arra az evidens dologra (az evidens dolgokra is rá kell érezni), hogy a gyerekeknek már csak ezeken keresztül kellene múzeumot csinálni. Számítógépes játékok, zenék, videók. Na jó, a memorit is imádták. Állatok rajzát és állatos idézeteket kellett összepárosítani. Ó, és a másik kedvencem! Az Arany-krimi. A balladákra alapuló kvíz ösztönzi a gyerekeket a legjobban arra, hogy beleolvassanak a szövegekbe. Ha azért kell elolvasnod a táblán, egyébként a radványi sötét erdőt szimbolizáló fekete gumikötelekkel eltakart szöveget, hogy kiderítsd, vajon ki ölte meg Bárczi Benőt, akkor sokkal nagyobb hévvel fogsz hozzá, mintha csak úgy, feladat nélkül kéne. Szóval játékok, feladatok, ez kell a fiataloknak, nekünk meg a látvány, ahogy böngészik például a Szondit és kijelentik egymásnak, nem a vadkan, a török ölte meg. És ha valaki játék nélkül is belemerül egy szövegbe, például egy hetedikes fiú azt kiáltja, na, olvassuk el ezt a Híd-avatást, annak meg egyelőre még véletlenül se adok kvízt, nehogy megzavarjam az olvasásban.

Csaba, kedvenc buszvezetőnk (és nem azért, mert ő az egyetlen, akit ismerünk, egyébként az egyetlen, aki az Arany-buszt vezeti július óta, egészen jövő év végéig, megállás nélkül, elképesztő), szóval Csaba arra kér, jegyezzük az aranyköpéseket. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire rájövök arra, hogy: Aranyköpések! Milyen szép is ez a metabeköpés. Hát én feljegyzem például azt is, mert eléggé szíven üt, hogy „Lili néni! Ez hogy működik?", a Lili néni ugyanis a Jó napot!-nál és a Csókolom!-nál is durvább. De miért is? Hiszen már a nyolcadikosoknál is tíz-tizenegy évvel vagyunk idősebbek, akkor a kisebbeket ne is számoljuk ki. Az is lehet, hogy fiatalabbak nálunk a tanító nénik és bácsik. Még mielőtt ezt megtudom anyukámtól, akinek telefonon mesélem feldúltan-áradozva a tapasztaltakat, számok nélkül elgondolkozom ezen az egészen. Igen, a nagybetűs Időn. Azért annak van valami hatása, amikor 24 évesen, a mesterszakod befejezése előtt három napig egyfolytában általános (és elvétve közép-) iskolásokkal találkozol. Valami homályos, szavak nélküli számvetés. Látni azt, amiben tizenkét éven át éltél, érzékelni, mennyire másban élsz most. Remélni, hogy valahova jutottál, ha már ennyire öreg vagy. Jó-jó, tudom, de akkor is. Fiatal néni vagyok, akkor mondjuk így. Aki nevetve jegyzi fel azt az aranyköpést, hogy „Geszti Péter! Geszti Péter!", az egyik kisfiú ezt hajtogatja a másiknak Spiró György arcképére mutatva. Vagy aki élénken elmosolyodik azon, amikor látja, hogy egy kislány azt mondja a másiknak a Kapcsos könyvet nézegetve, hogy „én is írok ilyet", nem komoly hangon, de nem is hülyéskedve, olyan kicsit vad szeleburdisággal, ami a fiatal nénit is jellemezte. Jellemzi? Mennyire változunk meg az idővel, mennyire lépünk ki önmagunkból? Arany ezúttal nem a szövegeivel, hanem a buszával gondolkoztat el. Azt is milyen jól.


Szóval, bármennyire is propagandaszövegnek tűnik, az Arany János 200. szülinapjára készített buszkiállítás mindenkinek ad valamit: az iskolásoknak, a tanároknak, a betévedő felnőtteknek és a minden nap hullafáradtan ágyba dőlő kísérőknek is. A magam nevében beszélhetek csak, nekem elég sokat. Újra közel kerülök Aranyhoz, új nézőpontból kezdek el morfondírozni a saját életemről, átélem az irodalom játékos megszerettetésének zseniális élményét. Nem tudom, mi más férne még ebbe a buszba. Nem, nincs hiány. Köszi, PIM!

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.