Thomas Bernhardhoz (1931–1989), az osztrák irodalom „nagymesteréhez”, a nem egyszer a „túlzás művészeként” emlegetett íróhoz nem lehet közömbösen viszonyulni, mint ez már életében is kiderült: műveit élénk érdeklődés és a rajongástól a botrányig terjedő reakciók kísérték. Mint a konferenciából kiviláglott: most ő a nagy klasszikus a huszadik századból és egyértelmű a besorolása mint a második világháború utáni osztrák irodalom egyik – ha nem a – legfontosabb szerzője.

A rendezvényen  (amelyet a tavaly váratlanul elhunyt Wendelin Schmidt-Dengler, a mai osztrák irodalomtörténet és -kritika meghatározó egyénisége emlékének ajánlották a szervezők) a szegedi Osztrák Irodalom és Kultúra Tanszék nevében Csúri Károly tanszékvezető köszöntette a résztvevőket. Csúri az 1993-ban alapított tanszék korábbi konferenciáinak felidézése mellett utalt az osztrák irodalom, identitás és kultúra témájának feldolgozására indított Österreich-Studien Szeged kötetsorozatra is. Ezek is jelzik, hogy a szegedi tanszék egyike a legfontosabb és legbuzgóbb intézményeknek, ahogy ez a budapesti Osztrák Kulturális Fórum új igazgatónője, Elisabeth Kornfeind bevezető szavaiból is kiderült. A konferencia a Franz Werfel nemzetközi ösztöndíjasok és a Thomas Bernhard Magánalapítvány monográfusai együttműködésével jött létre – hangzott el Bombitz Attila, a konferencia főszervezőjének, az Osztrák Irodalom és Kultúra Tanszékének oktatójának bevezetőjében.

Adamik Lajos, a Thomas Bernhard Magánalapítvány 12 tagú nemzetközi kuratóriumának tagja, Bernhard-fordító olvasta fel Bernhard betegség miatt távolmaradt féltestvére és kezelőorvosa, Peter Fabjan levelét, melyben üdvözölte a konferenciát.  

A rendezvényt a 22 kötetes Bernhard-életmű kiadásában is közreműködő Manfred Mittermayer előadása nyitotta meg, aki Thomas Bernhardnak a Salzburgi Ünnepi Játékokon előadott darabjairól beszélt. Az író művei nem voltak problémamentesek, az egyik legemlékezetesebb eset a Salzburgi Játékokon az „Anti-Varázsfuvolaként” is emlegetett Der Ignorant und der Wahnsinnige (’A tudatlan és az őrült’) ősbemutatóján történt 1972-ben. Bernhard a darab végére teljes sötétséget írt elő, kérte a színházterem összes fényének a lekapcsolását, a biztonsági világításba azonban – egy régebbi színháztűz miatti törvény alapján – nem egyeztek bele, vele ezt azonban nem közölték előre. Bernhard a bemutató után leállítatta a darab további játszását, mondván, egy olyan társadalom, amely nem visel el két percnyi sötétséget, az ő darabja nélkül is meglesz.

Manfred Mittermayer előadása után arról is beszámolt: Bernhard megítélése sokat változott az évek során. Az író végrendeletének következtében az író halála után körülbelül tíz évig Ausztriában nem volt annyira jelen, mint korábban, mert nem lehetett új szövegeket publikálni, a darabjait játszani és színre vinni, azokat kivéve, amelyek még Bernhard életében szerződéssel biztosítva voltak. Idővel a szerző olyan aspektusait fedezték fel, amelyek korábban a botrányok zajában és a politikai vitákban háttérbe szorultak: felfedezték komikumát, muzikalitását és nyelvművészetét – mondhatjuk úgy is, hogy a nyugalmasabb, talán szelídebb, gyengédebb oldalát. Vigyázni kell azonban, hogy e kép mögött a kritikus, harcias Bernhard alakja ne tűnjön el – hívta fel a figyelmet Manfred Mittermayer. Bernhardot nem nevezhetjük az osztrák nyilvánosság realisztikus ábrázolójának: inkább olyan szerző volt, aki túlzásokkal, kihívó megfogalmazásokkal ezt a nyilvánosságot állásfoglalásra próbálta késztetni, és adottsága volt ahhoz, hogy fájdalmas témákat szólítson meg. Bernhard maga azt vallotta: kevésbé fontos, hogy mit mondok, a fontosabb az, hogy miként mondom.  

Hans Höller, a Bernhard-életrajz írója a Kioltáshoz kínált adalékokat, így reflexiókat a regényének címéhez. Egyszerre osztrák és egyszerre a világ által áthatott – a regény főszereplője, Franz-Josef Murau szavainak parafrazálásával így jellemezhető a mű, melyben egy költőnő alakjában Ingeborg Bachmann, az 1945 utáni osztrák irodalom másik nagy klasszikusának alakját is felfedezhetjük.  

Martin Huber, a gmundeni Thomas Bernhard Archívum vezetője a szerző utolsó regényéről, a Régi mesterekről tartott előadást. Bernhard az egész hagyatékot féltestvérére, Peter Fabjanra bízta, és a végakarat szerint hetven évig nem lehetett volna hozzáférni. Az író halála után azonban sokan úgy vélekedtek, hogy a fantasztikus anyagot kár lenne olyan sokáig a homályban tartani. E megfontolásnak engedve, Peter Fabjan Wendelin Schmidt-Dengler professzorral létrehozta azt az alapítványt, amely Gmundenben megnyitotta és a kutatás számára hozzáférhetővé tette Bernhard kéziratait. Időközben a számítógépes adatfeldolgozás is előrehaladt, sőt, a fontosabb művekről szkennelt fájlok is készültek – mindezek a gmundeni Thomas Bernhard archívumban a kutatás számára hozzáférhetők. A Bernhard-archívum 22 kötetes életműkiadást tervez, amelyek csak a Bernhard életében megjelent műveket tartalmazzák – tehát a hagyatéki szövegeket nem. A kiadást 2003-ban kezdték meg, eddig 16 kötet látott napvilágot. Az egyes kötetekben az „ultima manus” alapján szerepelnek a szövegek, egybevetve az archívumbeli tisztázatokkal és a szöveg kialakulásához kapcsolódó megjegyzésekkel. Az életműkiadás legutóbb megjelent kötete a Régi mesterek című regény, ezt a kötetet Wendelin-Schmidt Dengler és Martin Huber gondozta – ez volt az osztrák irodalomtudós utolsó szerkesztői munkája.

Bernhard szövegeinek elemzésével érkeztek a Werfel-ösztöndíjasok. Eleonora Ringler-Pascu Bernhard kisebb színpadi műveiről, a dramolettekről szólt: ezek között találunk egy trilógiát is, amelyben az író és rendező párbeszédén keresztül Bernhard maga és darabjainak rendezője, Claus Peymann is megjelenik, a fikció és a valóság sajátos összjátékaként. Dana Pfeiferová az utópia értelmezési lehetőségeit kereste: Bernhardnál az utópia talán a halállal szemben megjelenő pozitív ellenképeket jelentheti.

Bombitz Attila, a konferencia főszervezője A mészégető interpretációs lehetőségeiről beszélt, bevezetőjében kiemelve: a Bernhard-szövegek nyitottak, sohasem adhatunk végleges választ arra a kihívásra, amit az író műveinek értelmezése jelent. Fenyves Miklós Bernhard Beton című művében a „szavak ballisztikáját” tárgyalta. Zdenĕk Pecka és Chibeb Mehteli a Gehen (’Járás’) című elbeszélést értelmezte: az előbbi előadás a bernhardi humor egy sajátos példáját látta a műben, az utóbbi pedig a különböző képek egymásba csúszásának elvét alkalmazta az elbeszélésre.  

Bernhard nemzetközileg is a legolvasottabb, az eladott példányszámokban lassan átveszi az első helyet Hermann Hessétől. Magyarországon is ismertnek mondható: ha van osztrák szerző, akit sikerült recipiálni, akkor az biztosan Bernhard – véli Adamik Lajos Bernhard-fordító. Az életmű 70-80 százaléka olvasható magyarul. Az összes regénye elérhető, a versekből is van egy komplett kiadás. A drámából hiányzik a legtöbb: 18 drámából 5-6 olvasható magyarul. Jövőre egy komplett kisprózakötet várható. „Bernhard soha nem lesz bestseller vagy tömegszerző, de a magasabb irodalmárközegben nagy név nálunk is” – hangsúlyozza Adamik. Ezért sokat tett Kertész Imre is azzal, hogy folyton hivatkozott rá, valamint Esterházy Pétertől Sándor Ivánon keresztül nagyon sokan merítenek műveiből. Adamik elmondta, most fejezte be Bernhard Meine Preise (’Díjaim’) című szövegének fordítását, amely azért érdekes, mert ez az első szöveg, amit a hagyatékból kompletten publikálnak – a huszadik halálévfodulóra ezt tervezte a Suhrkamp Kiadó. Bernhard elmeséli benne kilenc díjátadásnak történetét profán prózaian és olykor viccesen, szatirikus felhanggal, hogy melyik díjért mennyi pénzt kapott, és abból mit vásárolt magának. A könyv a Budapesti Könyvfesztiválra jelenik meg magyarul. Jövőre egy komplett kisprózakötet jön ki, ezután pedig a színdarabokból egy nagyobb válogatást tervez a fordító.