hirdetés

Idegenek

Harminc perccel a háború előtt

2007. február 2.
Idegenek. Harminc perccel a háború előtt a címe Petőcz András áprilisban a Palatinus Könyvkiadónál megjelenő új regényének. Egy gyermek szemszögéből valahol, valamikor: két háború között. A literán a regény egy részletét olvashatják.
hirdetés

Peut-etre a cause des ombres sur son visage,
il avait l'air de rire.
(Camus)
 
 
Minden nap elsétálok a zongorista utcájába.
 
Általában este felé megyek, pontosabban szólva, késő délután.
 
Anyám nem szereti, ha egyedül mászkálok késő délután. Félt. Azt mondja, neki nincs ideje velem jönni, és ezért nem tud rám vigyázni, egyedül viszont bajom eshet.
 
Megállok a kétszintes ház, a zenész háza előtt, hallgatom a jólismert motívumot.
 
Még meleg az idő, nyitva az ablak. A zongorista szorgalmasan gyakorolja a Für Elise-t.
 
Leülök a ház előtt a porba, rajzolgatok, miközben akaratlanul is a Für Elise dallamát dúdolom.
 
Egy katonai teherautó jön arra. Nagyon lassan jön, nem csinál nagy port.
 
A teherautó tetején golyószóró. A golyószóró mögött katonák állnak.
 
Integetnek a katonák, amikor elmennek mellettem. Még kiabálnak is. Idegen nyelven kiabálnak, nem értem, mit.
 
Azután nevetnek.
 
Kicsit zavar a nevetésük.
 
 
 
Megyek a város peremére, Sárához, hegedülni.
 
Boldogan mosolyog, amikor meglát. Az udvaron rendetlenség, kifeszített kötélen ruhadarabok, színes rongyok lógnak.
 
Azt mondja:
 
– Gyere hátra, a kamrába. Ott elférünk.
 
Hóna alatt heged ű és vonó.
 
A kert végébe megyünk, a fáskamrába.
 
Sára kinyitja a kamraajtót, belül tágas, a farakás el őtt két hokedli meg egy kisasztal.
 
– Tanulni is itt szoktam, és rajzolni - mondja Sára. Megint mosolyog, aztán meg nevet. Sárgás barna arcb őre csillog.
 
Fekete a szeme. 
 
Hegedülni tanulok. Sára mutatja, hogyan tartsam a hangszert, hogyan fogjam le a húrokat, hogyan húzzam a vonót.
 
Húzom a vonót, nyikorog a heged ű.
 
Sára türelmes.
 
Mutatja, hogyan fogjam le a húrokat, hogyan feküdjön fel a húrra és hogyan húzzam a vonót. Mutatja a különböz ő hangmagasságokat.
 
Húzom, de nem sikerül. Csak nyikorog.
 
Ő is húzza. Neki szépen, egyenletesen, tisztán szól.
 
Sára újból és újból nevet. Megfogja a kezem, mögém áll, szorosan, együtt húzzuk a vonót. Aztán megint nevetünk. Azt gondolom, alig id ősebb nálam, mégis sokkal nagyobb, erősebb, ruháján keresztül úgy érzem, melle is van.
 
Benyit a kamrába egy magas, kövér n ő, ruhája kibontva, bal melle szabadon, karján sárga és lila kendőkbe burkolt csecsemő.
 
Szoptat.
 
Azt mondja:
 
– Sára, három napja nincs meg a kutya. Meg kellene keresni. Elcsavargott az erd őben, még enni se jön haza. Lehet, hogy beszorult a faházba.
 
Elindulunk Sárával az erd őbe. Ismeri a járást, egy kis tisztásra megyünk. Ott van a faház.
 
Közben beszél:
 
– Tudod, ő volt az anyám. Most született a kisöcsém. Két hónapja. Én is segítettem a szülésnél, kellett a segítség, bár az anyám nagyon ügyes.
 
Egyedül is elboldogult volna. Én is ilyen leszek majd egyszer.
 
Odamegy a faházhoz.
 
– Ide szoktunk jönni Bagirával. Így hívják a kutyámat. Nézd csak, beragadt az ajtó. Sokszor van így, nyitva hagyjuk, a kutyák meg az állatok ki-bejárnak, aztán bevágja az ajtót a szél, a nedvességtől meg beragad. Olyankor a Bagira, ha véletlenül éppen bent van, akkor, persze, nem tud kijönni, aztán csak belülről kaparja az ajtót. Egyébként jó kutya, de most tüzel. Ha tüzel, megbolondul. Nem lehet vele szót érteni. Nem csodálkozom. Ez a természetes. A n őstények ilyenek. Mi is ilyenek leszünk - néz rám és nevet. - Aztán majd vízbe kell fojtanunk azokat a kicsiket, amiket nem tudunk elajándékozni. Így is van elég kóborkutya.
 
A faház ajtaja nehezen nyílik.
 
Bentr ől nyüszítés, kaparászás hallatszik. Sára végre kirántja az ajtót, abban a pillanatban egy pulikutya jön ki bentről és egy nagy németjuhász-keverék.
Bemegyünk, bent még három kutya van.
 
Egy nagy fekete kutyát látok, néz ránk, közben fáradtan t űri, hogy egy komondor-féle bozontos fehér kutya hátulról rákapaszkodjon.
 
Sára oldalba bök:
 
– Azt néz–- mondja, és a harmadik jól megtermett kutyára mutat.
 
Látom, hogy a kutya hasa alatt vörös rúd ágaskodik.
 
– Vár a sorára! Figyeld, micsoda merevedése van – súgja Sára. –Nézd a farkát!
 
Nézem a farkát, nem látok semmit.
 
– Nem azt a farkát! - nevet Sára.– - Hanem, a másikat. Ami a hasa alatt van.
 
Te nem tudod, hogy a hímek fütykösét faroknak hívják?
 
Közben odamegy a fekete kutyához, elkezdi rángatni a nyakörvénél:
 
– Gyere, Bagira! Hazamegyünk!
 
Mozdulni se nagyon merek. Félek a kutyáktól.
 
Sára nevet:
 
– Ne félj! Ilyenkor nagyon szelidek. Teljesen elborítja az agyukat a szerelem. Tökéletes biztonságban vagyunk. Csak a farkukra gondolnak.
 
Vezeti haza a kutyáját. A többi engedelmesen jön mögöttünk.
 
Hazáig kísérnek bennünket.
 
 
Vasárnap misére megyek.
 
A mise el őtt gyónok. Bemegyek a gyóntatószékbe, a rácson keresztül látom a plébánost.
 
Lehajtott fejjel vár.
 
Elmondom neki a kutyákat. Sáráról is beszélek, hogy mi mindent tud már, pedig alig id ősebb nálam.
 
Aztán elmondom, hogy engem nem is Annának hívnak, és hogy sokszor hazudok.
 
Nem kérdezi az igazi nevemet, kirója rám a penitenciát, feloldoz.
 
A prédikáció alatt különös szeretetet érzek a plébános iránt.
 
Legszívesebben odaszaladnék hozzá, és megcsókolnám a kezét.
 
Aztán az apámra gondolok. Akit nem is ismerek. Ülök a templomban, és sírok.
 
Hangtalanul.
 
Jólesik sírnom.
 
A mise végén könny űnek érzem magam. Jókedvű vagyok, vidám.
 
Kilépek a templomból, fázósan húzom össze magamon a kabátomat, amit a kopasz katonától kaptam. Anyám azt mondja, korán jött idén az ősz, hosszú lesz a tél.
 
Szaladok a fészerbe.
 
Anyám éppen tüzifát vág, készül a hideg napokra. Az egész plébániát neki kell majd f űteni.
 
Odamegyek hozzá, szorosan átölelem.
 
Az állam alá nyúl, úgy nézi az arcomat. Látja, hogy sírtam.
 
Nem kérdez semmit.
 
 
Lehet, hogy el kellett volna mondani mindent az anyámnak. A kutyákat, az iskolát, a tanítót, szóval, mindent. Persze, ő sem kérdezett tőlem soha semmit. Így aztán nem is volt módomban nagyon elmondani neki a dolgokat.
 
Mindazt, ami megtörtént velem.
 
Talán ez is hazugság volt. Mármint, hogy mindketten hallgattunk, ahelyett, hogy beszéltünk volna.
 
 
A plébániaudvar kapuja el őtt megállok, szemben a vályogházzal, az ablakban ott a fekete függöny.
 
Mozdulatlan.
 
A ház is csendes.
 
A plébános azt mondta, érdekl ődött, nem lakik benne senki.
 
Este van, sötét.
 
Ilyenkor már korán sötétedik.
 
Anyám a plébánia konyhájában a t űzhelyhez hord fát, vacsorát kell főznie a plébánosnak, és magunknak is.
 
Éhes vagyok. Délután is bent voltam az iskolában. Egész nap nem ettem.
 
Megérkezett az első, korai hó. Sűrűn, nagy pelyhekben esik.
 
A kezemet a havazásba tartom. Figyelem, hogyan olvadnak el a hópelyhek a tenyeremben.
 
Hirtelen a szemben levő vályogház ablakában mintha megmozdulna a fekete függöny.
 
Este van, csak a hold világít, nem látom tisztán.
 
Mégis, ahogy nézem a vályogház ablakát, akaratlanul is az jut eszembe, hogy nem tévedtem, tudom, hogy ott lakik az a Sovány Lány, akit rajtam kívül még senki sem látott.
 
Akkor is ott lakik, ha azt mondják, hogy lakatlan ez a ház.
 
És tudom azt is, hogy nincs mit ennie a Sovány Lánynak, emiatt fekszik napokon keresztül az ágyán, alig van már ereje lélegezni is.
 
Meresztem a szemem, nézem az ablakot.
 
Telihold van. A holdfény megvilágítja a ház fehér falát.
 
Az ablakban valaki félrehúzza a függönyt.
 
A Sovány Lány néz ki az ablakon. Homlokát odaszorítja az ablaküveghez, engem figyel.
 
A szemei nagyobbak, mint korábban. A feje pedig egészen kicsi.
 
Néz rám, mintha haragudna.
 
Vagy, mint aki nagyon szomorú.
 
Intek neki, de nem int vissza. Csak néz. Felém néz, de mintha nem látna engem.
 
Üres a tekintete.
 
Vacsora után titokban kimegyek az utcára, átmegyek a Sovány Lány házához, az ajtóba kenyeret teszek, meg egy lábasban tejet.
 
Reggelre elt űnik a kenyér a lábassal együtt.
 
 
Anyám mos, f őz, takarít, rendben tartja a plébániát, ha kell, fűt, egyébként pedig kertészkedik, zöldséget termel, ellátja az állatokat, ami van, márpedig van a plébánián néhány nyúl, baromfi, egy hízó.
 
A plébános elégedett vele, azt mondja, maradhatunk egész évben, ha úgy akarjuk.
 
Anyám örül.
 
A kopasz katona néha már az estéket is velünk tölti. Jön, leül a szobában az ágyra, odahív magához:
 
– Ánná idéjöni.
 
Leülök mellé, nem túl közel.
 
Pulóver van rajtam, hosszú szoknya, harisnya. Nagyon hideg van esténként.
 
A kopasz katona jól érzi magát. Nagy keze van, az egyik ujján vastag pecsétgy űrű.
 
A pecsétgy űrűs kezét ráteszi a hasamra.
 
– Léni éhes á hás? Ánnácska hás léni éhes?
 
A kezét lejjebb csúsztatja. Megszorítja a combom, ujjai a lábaim között.
 
–Yurij gondozni kicsi lány. Mért jó émbér váni. Ségíténi mindég.
 
Anyám jön be a szobába, valahonnan bort szerzett, azzal kínálja a kopasz katonát. Yurij iszik, csettint a nyelvével, megint iszik, aztán leteszi az üveget maga mellé a padlóra.
 
Idéjöni té is  mondja anyámnak.
 
Ráüt az anyám fenekére, aztán karjánál fogva húzza oda maga mellé az ágyra. Anyám el őször ellenáll, aztán nevet, és a kopasz katona mellé fekszik. A katona vigyorog, hátulról öleli anyámat, jobb kezét a mellére teszi, bal kezével pedig még mindig az én combomat szorítja.
 
Ujjaival a hasam alatt matat, a szoknyámat nyomja be a combjaim közé.
 
– Nágylány, kicsi lány, hármán jó! – rikoltja a katona, aztán elengedi a combom, kezdi kigombolni a nadrágját.
 
Térdig ér ő fehér gatya van rajta, nem tolja le egészen, csak annyira, hogy elő tudja venni a megduzzadt farkát.
 
A combja kövérkés, fehér, barna anyajegyek díszítik mindenütt.
 
A farka vörös, duzzadt, de nem merev. Nem olyan, mint a kutyáé volt, nem egy hosszú, merev vörös oszlop.
 
Több b őr van rajta.
 
Már nem csak Sárától tudom, milyennek kellene lennie. Amélie-vel is megbeszéltük. Neki az egyik katona már megmutatta az övét, lent a pincében.
 
Még akkor, amikor az idegen katonák a járatokat ellenőrizték.
 
Yurij megfogja az anyám haját, próbálja magához húzni a fejét. Anyám engedelmesen a kopasz katona öléhez hajol, látom, ahogy a katona farkát a szájába veszi és szopni kezdi.
 
Halk, cuppogó hangokat hallani.
 
A nyál kifolyik az anyám szája szögletéb ől.
 
Rosszul érzem magam. Kimegyek a szobából, az ajtó hangos csattanással csapódik be utánam.
 
 
Újra átjárok Amélie-hez, a nagymamája már nem haragszik rám.
 
Vasárnap van, kora reggel. Amélie egyedül van otthon.
 
A nagymamája piacra ment, vásárolni.
 
Amélie a konyha sparheltjébe gyújt tüzet. Faforgáccsal f űtenek, a forgácsot a közeli fatelepről kapják.
 
Mi, a plébánián, hasábfával f űtünk.
 
Nehezen gyullad meg a forgács. Amélie fujja, ahogy a nagyanyjától látta.
 
Szór a sparheltbe papírt, szalonnab őrt, hogy égjen.
 
Zsákban áll a forgács a konyhában. Amélie szórja a sparheltbe, szórja.
 
Egyszerre lángra kap, vakító fehér fénnyel ég a forgács.
 
A t űzhely vas fedele pirosan izzik.
 
A konyhában pillanatok alatt meleg lesz. Amélie vizet tesz fel forrni, aztán tekn őbe önti a forró vizet.
 
Leveszi a pulóverét, a szoknyáját, az ingét.
 
Fürdik.
 
Nézem, ahogy fürdik, majd én is levetk őzöm. Meleg van.
 
Elég nagy a tekn ő, elférünk ketten. Locsoljuk egymásra a vizet.
 
Nevetünk.
 
Amélie beleiszik a fürd ővízbe, tartja egy ideig a vizet a szájában, majd rámköpi.
 
Kiszállok a teknőből, mintha menekülnék. Jön utánam, köpi a vizet a hátamra, a fenekemre, a combomra.
 
Beszorít a konyha sarkába, nem tudok már hova szaladni.
 
Egészen közel jön, lehajol, és a szájából a vizet a fenekemre folyatja. Ajkai közben a bőrömhöz érnek.
 
Érzem, ahogy libabőrös leszek.
 
Hirtelen megfordulok, erre felemelkedik.
 
Egyszerre tör ki bel őlünk a nevetés.
 
Megtörülközünk, felöltözünk. Felmossuk a padlót, kiöntjük az udvarra a vizet.
 
Újabb és újabb adag faforgácsot dobunk a sparheltba.
 
Várjuk, hogy Amélie nagymamája hazajöjjön.
 
 
Megyek a zongorista házához.
 
Hűvös van, esik az eső. Hideg eső, majdnem havaseső esik, lassan, inkább csak csepeg. Néha erősebben is rákezdi.
 
Nem érdekel az eső. A piros dzseki van rajtam, az, amelyiket Yurijtól, a kopasz katonától kaptam. A fejembe húzom a kapucniját.
 
A lábam fázik.
 
Mezítláb vagyok, az utca sáros, a sár hideg, rátapad a meztelen talpamra.
 
Ahogy lépkedek, hallom, hogy cuppog a sár.
 
A lábfejemen a körmök elkékülnek a hidegtől.
 
Megállok a zongorista házánál. Az ablak nyitva, a zongorista nem törődik a hideggel és az esővel. Hallom a jól ismert motívumot.
 
A Für Elise dallama újból és újból. Hallgatom, és dúdolom is közben.
 
Belekapaszkodom a kerítés vasrácsába.
 
Sötétedik.
 
A zongorista ablakában kigyullad a fény, egy állólámpa körvonalait látom.
 
Váratlanul hallgat el a Für Elise.
 
Megjelenik a zongorista az ablakban.
 
Még soha nem láttam a zongoristát, de tudom, hogy ő az. Áll az ablakban egy öreg, sovány nő. Vékony az arca, a haja teljesen fehér, hosszú, egyenes szálú, hátul össze van fogva.
 
Copfba, mint egy kamaszlánynak.
 
Valami sötét férfizakó van a zongoristán, alatta, ha jól látom, fehér blúz.
 
Erősen sötétedik, én a ház előtt, a vaskerítés mellett állok.
 
Azt gondolom, hogy nem lát engem a zongorista.
 
Csend van. Csak az eső csepegését hallani.
 
Felém néz a zongorista, mintha mégis látna. Aztán azt mondja:
 
– Gyere be, kislány, gyere nyugodtan. Játszom neked valami szépet.
 
Várok.
 
A zongorista elmegy az ablaktól. Csend van.
 
Aztán megint megszólal a Für Elise.
 
Most már nagyon fázik a lábam. Odamegyek a kertajtóhoz, kinyitom a kaput, bemegyek a kertbe.
 
Öt lépés a házig.
 
Számolom a lépéseket. Egy, kettő, három, négy, öt.
 
Faragott ajtó, egy szárnyú. Az ajtókereten faragott virágok, a faragott virágszirmokat végigsimítom az ujjaimmal.
 
Ahogy kinyitom az ajtót, a lépcsőházban sárgás fény gyullad.
 
Széles falépcső vezet az emeletre. A falépcsőn virágmintás szőnyeg.
 
Szégyellem a sáros lábaim, és hogy mezítláb vagyok. A bejárati ajtónál van egy vizes rongy, abba törlöm meg a lábam, alaposan végigtörlöm a talpamat is, hogy ne hagyjak nyomot a szőnyegen. Egészen kipirosodik a lábam, mire letörlöm a sarat.
 
Így is lábujjhegyen megyek felfelé a lépcsőn. A zongorista nem törődik velem. Nem is tudja talán, hogy jövök. Újból és újból ugyanazt a dallamot játssza.
 
Az emeleten nyitva van az ajtó. Megállok a küszöbön, nem megyek beljebb.
 
Hallgatom, ahogy játszik a zongorista. Hallgatom a Für Elise-t.
 
Szégyellem, hogy mezítláb vagyok.
 
A zongorista rám mosolyog, amikor meglát. Nézi a kottáját, és játszik.
 
Erős fény és tisztaság mindenütt.

Petőcz András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.