Kétezer-kilenc november elseje van. Reggel nyolckor egy neonzöld bézbolsapkás fiatalember ébresztett. Egy kerekes utazótáskát vontatott keresztül a kihalt Újlipótvároson, és torkaszakadtából népdalokat üvöltött, jelezve, hogy derűs és gondtalan éjszakája volt. Könnyű reggelünk lett tőle. Pedig mondják, régebben csúnya dolgokat tudott művelni ez a novemberre virradó októberi este, főleg olyan években, amikor újholdra esett, nem véletlen, hogy az év négy fő boszorkány-éjszakájának egyike. Szeretem ezt az időszakot, ilyentájt születtem, rossz dolgok is alig történnek már napok óta, és még telihold is van éppen. Azt hiszem, elég derűs és nyugalmas a konstelláció ahhoz, hogy megpróbáljam röviden elmondani, hogyan kezdtem rettegni a jövőtől.

Aki az M-6-os autópályán Dunaújváros felé menet jobbra néz, Ercsi után meglát egy alumínium víztornyot. Körülötte akácos. A fák közül egy-két lakottnak tűnő ház látszik ki, meg valami zűrös, szürkés katyvasz, ami több irányba is kitüremkedik az akácbozótból. Az utazónak csak másodpercei vannak, hogy értelmezze ezt a katyvaszt, de valószínűleg istállók és egyéb gazdasági épületek félig eldózerolt, majd úgy hagyott romjainak fogja gondolni (helyesen), majd bozótostul, házastul, víztornyostul villámgyorsan elfelejti az egészet. Mi nevezzük Rácpusztának, és egy kicsit még ne felejtsük el.

Ezerkilencszázhetvenben Rácpuszta egy ún. állami gazdaság alegysége volt, egy ún. tanyaközpont. A huszadik század közepéig grófi majorság volt. Addig épült benne minden, ami negyven éve még állt, mostanra pedig csak szürkés katyvasz, egy villanás az autópályáról. Két hosszú cselédház, nyolc-nyolc ún. „lakással”: egy konyha és egy kis szoba. Egy-egy ilyen „lakásban” élt egy-egy család. A telep Rózsadombja három családi ház volt, itt lakott két agronómus a családjával meg a telepvezető. Volt még iroda, traktorállomás, műhely, munkásszálló, egy üzemi konyha, hozzá ebédlő, ami egyúttal ún. kultúrterem. Álltak még az istállók, volt egy magtár. Volt egy kis bolt, egyúttal kocsma. A telep közepén úgy-ahogy rendben tartott franciapark (vagyis kaszálták a füvet). Templom nem volt, mert ez egy Isten által is elhagyatott hely volt talán már a grófi időkben is. Nem falu volt Rácpuszta, hanem – tényleg puszta. Akik itt laktak, nem parasztok voltak, hanem proletárok: öreg uradalmi cselédek és a leszármazottjaik. Százvalahány ember. Testi, szellemi és lelki nyomor, a Puszták népe világa. A férfiak részegek, a nőket alig látni, dolgoznak, a gyerekek fele sérült. Csucsu másodikos és tizenhárom éves, a Smasszer is, de harmadikos. Ő nem annyira buta, mint gonosz. A telep körüli bozótosban Tutu lappang makogva, kicsi, kopasz, ráncos fejével, egy szál ingben, rongyos melegítőgatyában, kacska kezeit kenguruszerűen a melle előtt tartva. Tizennyolc éves, nem kell tőle félni. Az öccse csak kétszer bukott.

Rácpusztán volt iskola. Százéves épület, benne egyetlen osztályterem. Az osztályba körülbelül húsz gyerek járt, hét osztály egyszerre. Azért nem nyolc, mert negyedikes abban az évben nem volt. Ilyen összevont általános ekkoriban körülbelül tíz létezett még az országban. Az iskolaépületben volt még egy tanítói lakás is. Itt laktunk mi, anyám, apám, húgom, és itt olvastam H. G. Wells regényét, Az időgépet.

Gyűlöltem. Azóta se olvastam újra, nem is akarom. Most csak azt írom le, amire azóta is emlékszem belőle, lehet, hogy pontatlanul. Pár ezer év múlva játszódik egy idillinek tűnő világban. Ide vetődik a főhős, az Időutazó. Kicsike, finom és törékeny lények élnek egy ligetes, selymes füvű tájon. Csapatokban kóborolnak, játszanak, kergetőznek, nevetnek, esznek, isznak, szerelmeskednek. Boldogok és butácskák. Ők az eloik. Finom, szép ruhákban járnak, nem dolgoznak, és mégis megkapnak mindent, amire szükségük van. Léteznek ugyanis másfajta lények is, a morlockok. Ezek is aprók és törékenyek, de nem ruhában járnak, hanem szürkés bunda nő a testükön. Ők látják el az eloikat. A föld alatt élnek, onnan hordanak föl ételt, italt, ruhát a felszínre, ahol aztán az eloik megtalálják. Valami homályos, régi parancs miatt engedelmesen szolgálják az eloikat. Maguk az eloik is tudják homályosan, hogy nekik jár, ami jár. De az éjszakákat nem szeretik. Holdtölte után, a fogyó hold időszakában egyre nyugtalanabbul várják az estéket. Egyre jobban félnek. Nem ok nélkül. A morlockok ugyanis, akik a földalatti sötéthez szoktak hozzá, az újhold közeledtével egyre vakmerőbben bújnak elő éjjelente. Kicsi kezük egyre közelebb matat a reszketve éjszakázó eloikhoz, hozzájuk nyúlkál, igen, vadásznak az eloikra, akiknek az agya a menekülés gondolatához is kevés. A morlockok is tompák, talán a tabuval is küzdenek magukban, de végül mindig győz az éhség, vagy ki tudja, a bosszúvágy, és reggelenként mindig hiányoznak páran az eloik közül. A megmaradtak kicsit szomorkodnak reggel, aztán tovább játszadoznak, kergetőznek.     

Az Időutazó végül megmenekül ebből az irtózatból, és igazán messzire utazik tovább. Egymillió év múlva ragyogó napsütésben két kopasz, szárnyas embert lát repülni a sivatagi táj fölött. Fényes sivárság.  Azután még messzebbre menekül, de ott már tényleg semmi emberi dolog nincs.

Hát ezt olvastam kilenc évesen Rácpusztán a százéves iskolaépületben. Lehet, hogy másnak meg se kottyant volna. Nekem megkottyant. Nem mintha akkor összehasonlítottam volna Rácpusztát Az időgép világával (még az hiányzott volna, így se mertem elaludni), de H. G. Wells magyarázatát megértettem, és azóta sem bírom elfelejteni. Pedig primitív, túl egyszerű: az emberek két társadalmi csoportra szakadtak, a munkásokra és a kizsákmányolókra. Ezek utódai a morlockok és az eloik. Az ipar a föld alá került, a felszínen a boldogok maradtak. De mind a lentiek, mind a fentiek degenerálódtak.

Wells Időgépe, gondoltam később, a tizenkilencedik század naiv optimizmusára adott naiv, pesszimista válasz. Az emberi fejlődés korlátlan lehetőségibe vetett hitre. Darwin és Marx vulgarizálva. A tizenkilencedik század ipari nyomora a jövőbe vetítve. És ez nem így működik. Persze, de mégis… Közben telt az idő, megismertem A Győrűk Urát, és megtaláltam benne Wells eloi-jait és morlockjait, mint tündéket és orkokat. Akik egy hajdani csodálatos fajtából degenerálódtak. Wells mint komor apafigura Tolkien gyerekkorában… Ő se tudott szabadulni tőlük. De hát ő is naiv volt. Jó, hát én is naiv vagyok.  

Attól félek, hogy előbb-utóbb két lehetőség marad: morlockok vagy eloik. Szegények vagy gazdagok. Rosszak vagy jók. Lúzerek vagy menők. Áldozatok vagy agresszorok. Dél vagy észak. A morlockságtól rettegek. Az eloiságot szégyellem. Pedig egyik se tehet semmiről. A nagy közös degenerációtól tartok. És még a kívülmaradástól. Hogy időutazó leszek, egyedül, egyre távolabbra menekülve előre a jövőbe, a fénylő, sivár napsütésbe. 

Kemény István