Erről a szóról sokunknak bizonyára annak a rémes várerődítménynek a neve jut eszébe, ahol Monte Christo grófja raboskodott, s amire a tömlöc név inkább illik, mint a börtöné. Ma már, hál´ Istennek nincsenek tömlöcök (az élő magyar nyelvből is kipusztulóban van ez a szép hangzású szavunk). Ma, ha valaki rossz fát tesz a tűzre, azt fegyházbüntetésre ítélik vagy börtönbe zárják. Örüljünk neki, mert van hát haladás, mondhatják a haladás fanatikusai.

     Másoknak, de bizonyára jóval kevesebbeknek, az Ifről annak a hetvenes évekbeli fúziós (?) (de nem igazán dzsesszrock) zenekarnak a neve juthat eszébe, amelynek III. és IV. albumát évek óta hiába keresem az ilyen zenére szakosodott lemezboltokban.

     Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, eszünkbe juthat az a bő negyven évvel ezelőtt forgatott angol film is, amelynek észt pandant-ját nemrég láttam az m2-n. Az angol film egy középiskolás elitkollégium fülledt beltenyészetében ábrázolja a tekintélyelvűség perverzióvá és végső soron erőszakká fajulását. A film végén kis csapatával az egyik lázadó diák legéppuskázza tanárai és diáktársai tucatját. De ott, a filmben, ez csak a fiú képzeletében történik meg. Mi lesz (lenne), ha… If…

     Az efféle fiktív iskolai vérfürdőből azóta véres valóság lett, a valóság megint csak utolérte a művészetet, amint azt oly gyakran teszi. Az iskolai tömegmészárlásoknak az elkövetői nem bűnözők vagy csavargók, nem zsoldos katonák vagy más hazafias elemek, hanem elitiskolák pubertás korú diákjai. Az észt film, Az osztály, egy ilyen iskolai tömeggyilkosság genezisét viszi filmre, s mellékes, hogy a film története valós eseményen alapul-e, vagy fikció. Mellékes, mert tudjuk, hogy ma már nincs if… Bevallom, az észt filmművészetről semmit sem tudok. Észtországról is keveset, Tallinnban is csupán egyszer voltam, akkor is csak egy napig. De ha belegondolok, hogy sokszor a saját szomszédunkat sem ismerjük, mért is tudnánk többet éppen Észtországról? Az osztály – nem utolsósorban – erről is szól: a tudatlanságunkról, a magányunkról, a csordaszellem kínálta álbiztonságról, a közönyről, a tinédzserlelkek elsivatagosodásáról.

     Én már régóta gyanakvással fogadom az éppen felkapott művek (s nem csak filmek) körüli egzaltált handabandázást és hozsánnákat. Egyre gyakrabban jutnak eszembe Petri György egyik kilencvenes évekbeli versének telibe találó sorai:

     Karddal, bicskával már nem tudunk bánni.

     Manikűrkészletünkkel játszadozunk

     a hímnős budoárokban.

     Lakkozgatjuk lilára

     hosszú, piszkos

     műkörmeinket.

Az osztályban még (már?) nincs manikűrkészlet, ám van kés. Az egyik drámai jelenetben a legmegfelelőbb helyen, az egyik főszereplő torkán.

     Adva van az osztályban egy gyáva fiú (Joosep), aki megsértette a „kollektívát”, aki, ha bántják, sosem üt vissza, de bocsánatot kérni sem hajlandó. S adva van egy másik fiú (Kaspar), aki még csak nem is barátja az előbbinek, de látva osztálytársai komiszságát, Joosep mellé áll. Egyedül az osztályból. Az iskolai dráma egy hét alatt bontakozik ki, s a Joosep, majd Kaspar elleni erőszak napról napra durvul, mígnem az utolsó előtti napon a két fiút tőrbe csalják, és orális szexre kényszerítik az egész osztály, köztük Kaspar barátnője szeme láttára. Ráadásul a jelenetet az egyik osztálytárs le is fényképezi, hogy aztán föltegye a netre (a haladás fanatikusainak nagyobb dicsőségére). Joosep és Kaspar nem melegek. Kaspar azonban szop, mert hát mit is tehetne, ott a kés a nyakán.

     Nos, ez az a pillanat, amikor az erőszakra csak erőszak lehet a válasz. A két porig alázott fiú másnap lopott fegyverekkel vérfürdőt rendez az iskolában, majd elhatározzák, hogy magukkal is végeznek. De csak Joosep lövi főbe magát, Kaspar most már csak azért is életben akar maradni.

     A kultura

     ugy hull le rólam, mint ruha

     másról a boldog szerelemben –

írta volt József Attila. A történet végén ennek a filmnek a szereplőiről is. És rólam is. Nem biztos, hogy a film minden nézőjéről, de rólam biztosan. Megdöbbenve veszem észre, hogy az eddig jól ápolt humanista elveimet sárba tiporva, teljes szívvel és lélekkel a két tömeggyilkos pártján állok.

Grendel Lajos