hirdetés

Igaz magyar történetek híján

2017. június 10.

Amikor Pion István felteszi a kérdést, hogy a jelenlévők akkor is vállalnák-e ilyen szövegek megírását, ha azok itthoni jogi esetekről szólnának, egyöntetű igen a válasz. – A Tíz igaz történet antológiasorozat harmadik darabjának a bemutatóján jártunk a Margó Fesztiválon.

hirdetés

Amikor pár perccel fél hat előtt úgy érkezem meg a PIM udvarára, hogy szinte alig találok embert, egy kicsit elbizonytalanodom. Meglepne, ha egy olyan impozáns névsorra, mint a Tíz igaz történeté, nem gyűlne össze nagy létszámú közönség. Az érzést fokozza, hogy a résztvevők - Babiczky Tibor, Dunajcsik Mátyás, Miklya Anna, Sirokai Mátyás, illetve a moderátor Pion István – egyikét sem látom a színpad közelében. Nagyjából ötperces késéssel érkeznek, és egy kicsit irigykednek az árnyékban helyet foglaló közönségre, mivel a színpadra látványosan tűz a nap. A nézőtér kevés árnyékos részén végigtekintve a közönség létszámát is ennek tudom be.

A Tíz igaz történet egy, az Amnesty International és a Libri Kiadó közös ötleteként létrejött – most már harmadik éve megjelenő – antológiasorozat, amelyben tíz szerző prózája olvasható, valóban megtörtént emberi jogi esetek alapján. A Sirokai Mátyás és Babiczky Tibor felolvasása után kezdődő beszélgetés eleinte azt a kérdést járja körül, miért esett a jelenlévő szerzők választása pont arra az esetre, amelyből végül írásaik születtek. Miklya Anna helyzetére a döntés talán nem a legtalálóbb szó, mert ő inkább a kivárás taktikáját használta, és az utolsó témát kapta fel, miután a másik kilenc szerző kiválasztotta a magáét. Története alapját egy indonéziai tanár esete adja, aki egy –amúgy teljesen ártalmatlan – tradicionális harci tánc eljárása, majd ezt követően egy szivárványszínű zászló kibontása miatt kapott életfogytiglant. Babiczky Tibor, szemben Miklyával annyira magáénak érzi az általa választott esetet – egy Malawiban élő albínó kislányét, akire az albínókkal kapcsolatos helyi babonák okán a szó szoros értelmében vadásznak –, hogy ha valaki korábban lecsapott volna a témára, ő lehet, hogy ki is maradt volna a projektből. A szöveg korábban felolvasott részlete kevésbé prózai, inkább lírai érzékenységgel és finom abszurditással meséli el a történetet.

Sirokai Mátyás – bár ez az általa korábban felolvasott, fájdalmasan pontos szövegrészletből már körvonalazódott – is beszámol története alapjáról, egy nagyon rosszul elsült diákcsínyről: 2014 decemberében az akkor huszonöt éves Fomuso Ivo Fehet azért tartóztatták le, mert egy sms-ben azon viccelődött végzős társaival, hogy a Boko Haram, egy iszlamista terrorszervezet, épp felvételit tart végzősöknek. Sirokai szerint ő maga ennél sokkal durvább csínyeket is elkövetett diákkorában – hiába tűnik mára teljesen szelídnek –, ezért különösen érthetetlen számára, hogy lehet egy ilyen sms-t komolyan venni. Ebben csak egyetérteni tudok vele. Dunajcsik Mátyás pedig a jelenleg Oroszországban menedékjoggal bujkáló Edward Snowden esetét választotta, aki amerikai számítógépes szakemberként, még 2013-ban hozott nyilvánosságra szigorúan titkos dokumentumokat. Snowden ügyével kapcsolatban tavaly az volt az egyik legújabb hír, hogy az izlandi választásokon a Kalózpárt azt ígérte, amennyiben nyernek, ők is megadják neki a politikai menedékjogot. A beszélgetés végén felolvasott szöveg részlete az elhangzottak közül talán a leginkább krimiszerű: Snowden szemszögéből – még ha nem is E/1-ben – mesél egy különös férfi felbukkanásáról. Hogy pontosan ki ez a férfi, azt mi is csak találgathatjuk.

Amikor Pion István felteszi a kérdést, hogy a jelenlévők akkor is vállalnák-e ilyen szövegek megírását, ha azok itthoni jogi esetekről szólnának, egyöntetű igen a válasz. Még az is elhangzik, hogy valószínűleg fájdalmasan könnyű lenne ehhez tíz magyar esetet összegyűjteni. Nekem meg az jut eszembe, hogy ha a külföldi esetekből készült szövegek is ennyire izgalmasak és fájdalmasak egyszerre, vajon mennyire érezném ilyennek a hozzám lokálisan közelebb lévő magyar esetekből írt prózákat. Mégis távoli víziónak tűnik számomra az ötlet, különösen, amikor Pion megjegyzi, hogy az Amnesty egy civil szervezet, és azzal, hogy ezt kimondja, már valami veszélyeset mond. Pedig egy magyar anyag valóban hiánypótló lenne.

Fotók: Valuska Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.