Jász Attila egy korábbi kötetének (Alvó szalmakutyák. avagy áldozati ének, 2010) fülszövegében egyebek mellett jazz- és képzőművészet-függőként határozta meg magát. És tényleg: nehéz volna nem észrevenni, hogy a képzőművészet költészetének visszatérő témájaként jelenik meg. Új könyvének (mely a 2011-es Quasimodo költői verseny nagydíját elnyert versciklust tartalmazza) pedig kizárólagos tárgyaként. A naptemplom villanyfényben című könyvben Csontváry Kosztka Tivadar – „a világ legnagyobb napút festője" (17.) – nyomába szegődik. A költő egyedüli eszközével: szavakkal. Mert ebben a kötetben az olvasó nem fog Csontváry-reprodukciókat találni (sem színeset, sem fekete-fehéret), hiszen – a borítót leszámítva – ebben a könyvben nincsenek képek.

És mégis vannak.

„Kép és hátoldala" – olvashatjuk a kötetben. A „képek", pontosabban a képleírások, képolvasatok (nem egyszerű meghatározni, minek is nevezzük őket) önmagukért beszélnek, s kell is, hogy önmagukért beszéljenek, máskülönben nem volna létjogosultságuk. Szövegként kell megállniuk, akár a képek ismerete nélkül is. Ez volna a tét. Nem mintha a képekkel való összevetés lehetősége ne állna fenn. Szöveg és kép dialógusa, s ennek igencsak összetett problematikája azonban semmiképpen sem képezheti e rövid írás tárgyát. (Hasonló dilemmákat vetett fel amúgy Podmaniczky Szilárd: A Magritte-vázlatok című, 2008-ban megjelent munkája is ).

A „hátoldalak" Csontváry emberi alakját, pontosabban életútjának egyes állomásait (ha akarom: sorsát) villantják fel, hosszabb-rövidebb idézetek és álidézetek, mondatok és félmondatok  segítségével. Szóval költői alkotások ezek is, nem vitás. Mint például ez itt: „próféta voltam, de nem ismerték fel időben hasznosságomat, mindez a jövőre maradt, ami nem baj, majd rájönnek egyszer, egyetlen képet sem adtam el eddig, saját akaratomból, igényeim nagyon csekélyek" (81.) Máshol pedig: „meg akarom váltani a világot, de miért nevezik ezt Lehetetlennek?" (87.)

A „hátoldalakon" megszólaló életrajzi „én" szövegeit olvashatjuk egyfajta történetként is, és mégha nem is minden esetben, de a konkrét képek leírásában, olvasatában is ezt a történetjelleget figyelhetjük meg. A történet pedig, s ez talán nem is annyira meglepő, az alkotásról, a képek tervezéséről, megálmodásáról, keletkezésük és létrehozásuk körülményeiről, s a képek (vagy ha éppenséggel nagy szavakat akarnék használni: a „művészet") mibenlétéről szól. Változatos formában és eszközökkel, a kellő reflexivitással, s mindvégig izgalmasan.

„van egy hely ami bárhol lehetne
egy város bármely tenger partján
de most már itt van a vásznon" (34.)
(Tengerparti város, 1902)

A „vásznon" (vagy éppen a versben) megjelenő „valóság" pedig másféle létmóddal bír, mint az a bizonyos másik, a megszokott, a hétköznapinak nevezett „valódi valóság", bármit is jelentsen ez amúgy. Ezt a létmódot, a megalkotottság, a létrehozottság létmódját segít megvilágítani a Naptemplom villanyfényben című kötet.

„ez az igazi álomnagy téma
amit csak a megfelelő méretben
szabad készíteni" (102.)
(Baalbek, 1906)

Csontváry – igazi álomnagy téma! 

Jász Attila: Naptemplom villanyfényben, Tempevölgy Könyvek 5. Balatonfüred, 2011.

Szűcs Balázs Péter