Tizenkét évesen már nemcsak annyit láttam, hogy diáktársaim rohannak egyenként értelmetlenül, görcsösen a bizonyítás és kötelesség nyomasztó tudatával vállukon, hanem kezdtem átlátni azt a szerkezetet, aminek részese lettem magam is. Hogy nemcsak ezek a legények és én, hanem emberek milliói a világon mindenhol célokért küzdenek, és hogy ezek a célok csak nagy ritkán térnek el érdemben egymástól, unalmasak vagyunk. Azt gondoljuk, ez a kötelességünk, de majd holnap, vagy világira fordítva, mondjuk hétvégén, napokra osztva létezésünket, várunk, aztán elfelejtjük, hogy akartunk valamit. Társadalmunkban mindenkinek szerepe van, és hogy ez milyen szép, mindenki a hozzá legközelebb eső témának ismerőjét választja hitveséül, mert élete nem szól semmiről, csak egy nagy téma, amiről muszáj beszélni, mert másról már nem lehet, annak lehetőségét már elvesztettük, hogy ismerjünk különbséget, igazodunk és igazodásra késztetünk. Aztán egy szép napon már nem is nevét említjük, hanem beosztásunkat, egy olyan ember elfoglaltságának megérdemelt eredményét, akit ezek a pillanatok kielégítenek, minden lépését követően újjászületik a verseny erőt kölcsönzésének biztonságos tudatában, mindig ugyanazzá. Képtelen újulni, de felejteni is, és a hatások vissza- és körbefordultával ütköző és összecsomósodó személyiség egyszerre létezni kezd, tudattalanul, és megalkotja kétsoros záróakkordját sírkövének falára. A kor alakítja az embert, ő pedig a korszellemet, vagy talán fordítva, vagy összevissza, így nyalja egymás seggét az emberiség rendületlenül, találmányaival ajándékozza meg gyermekeit, akiket úgy egzecíroz, hogy tovább építsenek, kötelezi a történet átélését és átírását, mert egymástól tanulunk és építünk tovább, ki tudja, meddig, egyre többet és nehezebbet, valótlanabbat alkotunk, a nyomás fokozódik, és eredménye csupán a szintetikus luxus, és az, hogy már nem éljük, csináljuk az életet, ennek a bolygónak az egyeduralkodójaként, aki rettenetesen unatkozik, és ebben az unalmában pusztít, gyilkol, mert mást nem tud, hiszen fél magától, csak képmutatóan építkezésbe kezdeni, mikor már furdalja a lelkiismeret, de aztán mikor már épít, olyan büszkén dől hátra a székében, hogy képtelen eszmélni, ezzel is csak bomlasztja, piszkolja környezetének azt a tisztaságát, ami már csak az építkezése terméke, emberszagú tisztaság, mely kizárja a valódi életet. Bejelentem hát, hogy készséggel visszaszolgáltatom minden elektromos ingóságomat, mikrosütőmet, mobiltelefonomat, személyi számítógépemet, mert tőlem aztán minden tudós és fizikus kinyalhatja, hát mit kaptam, mit kapott az emberiség tőlük, mit adtak ők tulajdon személyüknek, gyermekeiknek, akikért felelősséggel tartoznak, ha nem a halált, végeredményben. Szóval vegyék el nyugodtan, és aztán hagyjanak is békén, vagy közösítsenek ki, mert nem vagyok elérhető a klotyón, és nem látok élőben terrortámadásokat, nem követem a fejlődést. Vagy jelentsék be, hogy félresikerült vagyok, ültessenek villamosszékbe, aztán vágják le a kisujjamat, és véréből teremtsenek újra, vizsgálják meg, miért megyek mindig az ellenkező irányba. Vagy csak hagyjanak állni egy helyben, testemben a DNS-emmel, meg a tudom is, hány millió ilyen-olyan sejtemmel, ami miattuk pusztul, pusztítom magam, nekem csak ez jutott, én nem gyilkolhatok embereket, de még állatokat se, én a boltban becsomagolva veszem őket, meg a tojást, ami Magic. Mert hozzávetőlegesen annyi közöm van ahhoz, hogy társadalmilag életképtelen vagyok, lettem, mint a tyúkoknak, akiket termesztenek, és futószalagon rabolják a tojásaikat, amiből napi két darab elfogyasztása állítólag kiegyensúlyozottá tesz. Persze ha életképes lennék, ha annak születtem és formálódtam volna, nem lenne erőm ilyesmikkel foglalkozni, de nem, én béna vagyok, csak záptojást tojok, hogy földhöz vághassam, és szagoljam a bűzét, mert a tápszer, ami miatt ilyet tojtam, nem kompatibilis a szervezetemmel, én tehetek róla. És életképes lennék akkor is, ha erőt vennék magamon, vagy legyengülnék, hogy kibírjam valamelyik oldalról az egészet, de nem, én nyafogok a ragacsos massza közepébe ragadva, mert mióta észrevettem, hogy egy közösség, az emberiség tagja vagyok, öklendezem. És mindez csak akkor maradna abba, akkor lehetnék boldog, ha elhülyülnék és zabálnám a tápszeres életet, no, ez a legszomorúbb. És az én szomorúságomra ki merik jelenteni, hogy megkeseredettség, hogy ilyen piszlicsáré rágódások terméke, csakhogy ilyen termékből, ilyen igazságokból nekem van egy hipermarketre való, és nap mint nap töltöm, töltik fel nekem, és már eszméltem, hogy a boldogság menekülés, ötdioptriás lencse, bárhová nézek, ki kell tágítsam a szememet és a tudatomat, mert az út menti virágokat hamarabb szarja le egy kutya, vagy sorvadnak el a guruló státusszimbólumok füstjétől, mint hogy élnének és halnának.\\r
     \\r
     Ilyen és ehhez hasonló uzsonnákon rágtam magam azalatt, hogy életem osztálykirándulására indultam minden egyes reggel, újra a Nyugatitól egészen a Nagyvárad térig, aminek aluljárójában értesültem a kaliforniai paprika áráról, hogy egy "asztalabroszé'" ne gondoljak komolyan "öccázat", és hogy telefonkártyámat hozzam bizalommal, nem fognak átvágni, csak nem fizetik ki. Utána villamosra szálltam, vagy gyalogosan, az Orczy-kert mentén ballagtam el az épületig, amely talán a legszebb volt azok közül, amikbe előtte és utána jártam, no de a környék itt sem biztatta hangulatos kikapcsolódásra az érdeklődőt. A túlparton szemüveges, betűrt inges fiatalok gyújtottak cigarettára, melyet oldalukra szerelt bőrtasakjukból halásztak elő, és nyomták el finoman a SOTE impozáns épületének kapuja előtt. Minden reggel undorral tekintettem az épületre, amelynek árnyékában haladtam és rágódtam azon, vajon mit is keresek és bizonyítok itt.\\r
      \\r
     A "többvanafejedben"\\r
     \\r
     Ez a megállapítás, mely a hosszú évek alatt vagy egy tucat pedagógus szájából kívánt erőt kölcsönözni nekem, elkísért pályámon, és ha jól emlékszem, ott hallottam először egy Ritától, aki osztályom főnöke volt, alacsony, nagy seggű, egyedülálló hölgy, kinek egyetlen lánya és Gyula nevű Bonanza-, valamint Fradi-rajongó történelemtanár munkatársa édesítette életét. A zsíros hajú Gyula éveken át udvarolt Ritának, aki idővel beadta derekát, és varázslatosabbá tette maga számára az osztálykirándulásokat, ahol éjszakánként diákokról beszélgettek, és Gyula diákjait csalogatták ki Gyulából közös megegyezés eredményeképpen. Én ilyesminek nem voltam szemtanúja, de az évfolyamból sokan lesték, ahogyan kiutalt gyámjaik egyesülnek, hasonlóan hányattatott sorsukat kikefélik magukból. Azt követően, hogy kicsaptak Angyalföldről, anyám egyetlen szigorító indítványának beteljesítéséhez ragaszkodott, hogy tanuljam meg Buddha tízparancsolatát, vegyem már észre, hogy a világon szabályok diktálnak, de ezek a szabályok nem pusztítani, hanem építeni kívánnak téged, édes fiam. Buddha tízparancsolatával az elmémben ültem a Gyula vezette első történelemórán, ahol bemutatkoztam neki, majd az óra közepe táján, mikor éppen Buddháról esett szó, elhitettem vele, hogy iszonyatos műveltséggel felruházott egyed vagyok, egy géniusz, aki kívülről fújja Buddha szavait, és mindezt olyan higgadt, de távolságtartó komolysággal reprodukálja, hogy az embernek az az érzése, maga Buddha reinkarnációja feszít előtte lótuszpózban. Gyula az óra után beszédbe elegyedett velem, kérdezősködött, én meg, hogy jó szándékát és kivételezésre sarkallhatóságát a jövőben is vízként hajthassam malmomra, titkolództam, eljátszottam, hogy de hisz ez természetes, mit akarsz még, én nem beszélek feleslegesen. Ha szükség lesz rá, majd újra felszólalok, hogy téged, műveletlen, zsíros hajú Gyula, kioktassalak misztifikált képességeim terméséből csipegetve, segítsek órád minél telítettebb kivitelezésében. Addig azonban nem, és Gyula ezt el is hitte, tartott tőlem, büszke volt, hogy diákja lehetek.\\r
     Az iskolába kerülésem napján, mikor a teremben álltam, körülöttem érdeklődő diákokkal, akik kérdésekkel rohamoztak, elcsaklizni kívántak maguknak, mindenki valami másért, a maga erősítéséhez. Nem először voltam ilyen helyzetben, így gyorsan tudtam dönteni, hiszen mindenki magáénak akart, mindenki magát kereste bennem, mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Szavak ezek, melyeket hallani kívántak; köbgyök vagy harasztok törzse, Hitler vagy Izsák, bazdmeg vagy foci. Kispál vagy 2unlimited, szőke vagy barna. Nincs szükségünk egymásra, olyanokra van szükségünk, mint magunk. És mivel én az iskolákba csak mint megátalkodott szuverén kalandor jártam, gyorsan becéloztam a hátsó sorban helyet foglaló kanok klikkjét, akik szemmel láthatóan megpróbálták élvezetessé varázsolni unalmas óráikat. Laza fiúk voltak ám ezek, sportcipőben, kedvenc együttesekkel, trendi kis cuccokban tündökölve. Az iskola abban az évben költözött el a Deák térről, miután az egyház visszaigényelte épületét elveszett gyermekei megmentésének céljából, így az épületbe egyaránt jártak kitartó, ötkeres, jól szituált legények, és kilenckeres, lecsúszott, alkesz szülők ivadékai, amely vegyítés sajátos társadalmi életet kreált az iskolaudvarra. Én egy ötkeres, egy újlipóti és egy pesterzsébeti legény közé helyezkedtem el. Az ötker képviseletében megjelent Viktor, arab származású fogorvos apuka gyermeke, dagi volt, gazdag, öntörvényű és cseppet sem kíméletes a félénkebb természetű diáktársaival. Ha kölcsönkértem tőle, csak kamatra adott, be is hajtotta másnap rendesen, vagy ha csúszott a kifizetés, nőtt a kamat és csökkent a türelem. Az Újlipót határán, panelház nyolcadik emeletén lakó Kristóf imádta kínozni osztálytársait, olyannyira jól sportolt, hogy - mint később megtudtam - futballista lett, amire számítani is lehetett, hiszen intellektuális késztetései úgymond nem léteztek, de szórakoztató kis pondró volt, azt hiszem, így neveztem egy időben. Gergő a pesterzsébeti újgazdag polgári család elkényeztetett sarjaként Pondróhoz hasonlóan versenyszerűen futballozott, olyan szendvicseket cibált el otthonról, hogy az akkoriban nyílt meki is megirigyelte volna, szórakozása az órák szünetében kiteljesedett abban, hogy "muki-dundikat" osztogatott a nála kisebb és gyengébb tanulóknak. A muki-dundit felfeszített ujjakkal, tenyérrel lefelé, a mutatóujj porcával kellett kibontakoztatni.\\r
     Ezekkel a fiatalemberekkel az első napok disszimilált hangulata után hamar összebarátkoztam, jól éreztük magunkat, és kénytelen voltam magam is beleszeretni a fociba, nem volt más választásom.\\r
     Az osztály sarkában ült Zoli, egy megrázóan hányatott sorsú fiú, aki harmadszorra vágott neki, hogy elvégezze az ötödik osztályt, és mondhatom, Zoltánnak nem volt olyan mondata, mozdulata, amin ne bontránkozott volna meg az osztály. Ő kitartóan ette fikáját, cipőjét az órák közben rendszeresen lerúgta, minek következtében eszméletlen bűz szállingózott át az épületen, és mondatait, ha egyáltalán értelmezni lehetett, hastájéki fájdalmak nélkül feldolgozni soha. Az első napokban öcsinek szólított, és tekintettel méreteire, kénytelen voltam ezt elfogadtatni magammal, habár mai napig azt utálom a legjobban, ha valaki öcsinek szólít, kivéve persze bátyámat, de az úgy mást is jelent.\\r
     Tehát volt ott, kérem, sportcipő, focimeccs, gyorsétkezde, mozi a csajokkal, tiniújság, és életemben csupán két olyan rövid időszak van, amiről még játszódása alatt is tudtam, hogy szánalmas és nevetséges, és az egyik ez volt. De jól éreztem magam, és talán azért voltam hajlandó és képes társadalmi életet élni, mert otthon bizony minden a feje tetejére állt.\\r
     A család egysége átmeneti krízisen ment keresztül, amiből én kezdetben nem érzékeltem semmit. Anyám munkahelyére csábította húgomat, majd bátyámat és nővéremet, de nekem már akkor sem tetszett a kommuniti-súle, néha belátogattam és megtekintettem, hogyan tanít világra hozóm, belecsipegettem a liberális szellemű oktatás paradicsomi állapotokat eredményező közhangulatába, de valamiért mégse vonzott a dolog. Osztályom főnöke pedig akkoriban teljesen rám csatlakozott, észrevett valamit, de kezdeni vele persze nem tudott semmit. Támadott, beszélgetni invitált, mókásan barátságra ösztökélte egzaltált személyiségem, emlékszem, egyszer azt kérte, tegyem a zsebembe, amikor a King's Singers-koncertre megyek, és nem felejtem el az arcán eluralkodó örömöt, hogy most valami olyat mondott, amitől talán elérzékenyülök, és összebarátkozom vele, hogy végre sikerült megnevettetnie azt, aki egész órán indiszponáltan hahotázik, hasonló cselekedetre késztetve és biztatva osztálytársait. Kaotikus lelkem feltérképezésének irányába indított próbálkozásai végül kudarcot vallottak, pedig nem is volt és nem is lett kaotikus, csupán ő próbálkozott olyan útra keveredni, ahol még sose járt, egyszerűen felkészületlen és amatőr pedagógus volt, aki képtelen megbirkózni olyasmivel, amire nem tanították, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem engem követett, hanem húzott volna magával. Annyi a lényeg, hogy - és szerintem minden hozzám hasonló infantilis, szuggesztív módon eredményre törni nem kívánó hülyegyerek így látná - megközelítésem lehetőségeinek módját én magam tisztábban láttam, mint ők. Én tudtam, milyen impulzusokkal lehetett volna rávenni arra, hogy bármit is tegyek. Az unalom ellen harcoltam, tunyasággal, ötlettelenséggel vezényelt és végignyöszörgött órák ellen, amin kizárólag akkor lett volna kedvem változtatni jó szándékkal és türelemmel, ha erre vevők és alkalmasak lettek volna diáktársaim és persze tanáraim, akik pedig elérhették volna céljukat velem, ha nem magukat kívánják rám erőltetni, hanem ők próbálkoznak elkapni valahol, követni gondolatvilágomat, elnézni néhol radikális és primitívnek tűnő, arrogáns hozzáállásomat, átugrani a felszínt és igyekezni megtalálni az okokat, türelmesen, az én arzenálomat felhasználva lebuktatni és elhitetni velem, hogy értik, mi a gondom és leginkább minek örülök, merthogy én boldog voltam ráadásul, a legboldogabb, és ez biztos, hogy őrületbe kergette őket. Rita egy idő után persze felvette a kapcsolatot anyámmal, akinek beszélgetéseit K-val néha kihallgattam - nekem sose mondott rosszat tanáraimról, mindig csak távozásaim után ismertetett nézeteivel, és legtöbbször szelíden és sajnálkozva tekintett vissza a velem kudarcot valló pedagógusokra -, és ezek a beszélgetések hosszasan tanulmányozták hozzáállásom pszichés okait, de sohasem éreztem bennük a kilátástalanságot, anyám elfogadta, hogy ilyen vagyok, és még abban is biztos volt - ellentétben velem -, hogy simán sokra viszem. Elfogadta, hogy öntörvényű gyerekként, saját világomban körözök, ütközöm, túlélek mindent, és még élvezem is. Rita pedig, mert szerintem tisztában volt kudarcával, csak annyit volt képes a fejemhez vágni, csak ennyivel tudott aktivitásra ösztökélni, hogy: több van a fejedben. Naná, a kurva életbe, mikor hosszú hetek alatt próbálkozom a tudomására juttatni, hogy rosszul csinálja, amit tesz, hogy magyarórán, versek elemzésekor képtelen bármit is felfogni, egy nüánsznyival kilépni teoretikus módszertana korlátolta, gépies világából, és eljuttatni diáktársaimhoz, hogy egész egyszerűen vegyen már észre, és próbáljon kezdeni velem valamit, de nem, ő képes elém állni és fejemhez vágni azzal a nyugodt, lesajnáló tekintetével, hogy: több van a fejedben. Botrány. De mert most senkinek, mint például Ritának sem áll módjában replika formájában választ adnia nekem, megadom a választ, legalábbis azt, amit én gondolok. Ha elképzelem a szituációt, melyben gyermekeket oktatok az életre, és már évek tapasztalata áll mögöttem, reggelente a diákok elé somfordálok a büfében, és megiszom a kávémat, elszívom a cigimet tanártársaimmal, aztán a tanáriban kinyomtatom az arra a napra szánt, szánalmas meglepetésemet, amivel csak nagy ritkán tudok hatást gyakorolni és meglepetést okozni, egy osztályban, ahol mindenki teszi a dolgát, és a különbség a hozzáállásukban szinte észrevehetetlenül csekély, olyan minimális eltérésű problémákat kell kezeljek, amiktől az én ottlétem is unalmassá válik, hát azt hiszem, boldogan fogadnám a változást, és tudatosítani kívánnám diákjaimban is. Továbbá minden erőmmel azon lennék, az a szerencsétlen érezze, hogy foglalkozni akarok vele, hogy észreveszem, teszek érte. Ez az én pályám, a kihívások pályája, én, a pedagógus, a gyermeknevelő, a pszichiáter és délelőttökre kirendelt gyám egy személyben, akinek feladata, függetlenül a gyermek életét befolyásoló bármilyen súlyú problémától, egy és ugyanaz, elérni, hogy szabad legyen, értelmét lássa és érezze tetteinek, átlássa, hogy a tudás csak egy plusz, életét érzései és gondolatai vezérlik, egy olyan zenekar, aminek ő a karmestere és zenészei egy személyben. Tudatosítani bennük, hogy nem könyveken keresztül, harag vagy mosoly, szánalom vagy szeretet formájában, hanem egyszerűen és minden körülmények között veletek vagyok. Ennyi, de most nagyon elkalandoztam, ennyire nem haragudtam én Ritára, sőt ahhoz képest, mik következtek utána, Rita érdemkeresztet kaphatna tőlem. De ennek a szakmának a képviselői, csak mint mindenik másiknak, sajnálatos módon nem értékelhetők relatíve.\\r
     Anyám a kommuniti-súléban ezalatt teret nyert egy csodálatos tanítási rendszer megvalósítására, és diákjai imádták még azt is, hogy reggelente a hajnali időpont és a hideg ellenére a súle felé vegyék az irányt. Mikor először ott jártam, az anyám tervezte és diákjaival közösen kialakított osztálytermükben, képtelen voltam tudatosítani magamban, hogy tanterembe léptem. Nem tanterem, közösség volt, aminek eredményt kiváltani képes, élvezhető voltát először ott és akkor tudtam értékelni és elfogadni. Egy hatalmas asztalt állítottak a terem közepére, amire kartonból, agyagból és mindenféle egyéb matériából falut építettek. A "devonkori" domborzatra mindenki felhúzta házát, és elfoglalta helyét a közösségben. Időközi polgármester-választást tartottak, saját pénzt terveztek és vezettek be, kivitelezése után pedig rábízták a falu bankárjára, aki szintúgy köztiszteletben álló személyiségnek számított, bár később megtudtam, hogy egyszer kirabolta, meglopta munkahelyét. Mindenki fel volt ruházva azzal, amire felnézni kívánt az életben, amit elérni akart, vagy amire az otthoniak inspirálták, rosszabb - ám igen gyakori - esetben predesztinálták. Ezek a gyerekek nem tanulni, hanem élni jártak az iskolába, és ezalatt boldogan szívták magukba az irodalmat, történelmet, matematikát, hiszen úgy érezhették, van miért, kinek és ki mellett. Lehetőséget kaptak, hogy azt dolgozzák fel és elevenítsék meg, ami lefoglalja őket, esetleges linkségükkel szégyent hoztak volna a falu életére, és pozíciójuk veszélyeztetésével kiszorulás fenyegette őket egy játék, az élet játékának asztaláról. Kirándulási színhelyeknek is falvakat választott anyám, életeket mutatott és gyakoroltatott velük, megismertette őket a lehető legkülönbözőbb világokkal, hogy később befogadóképesek, szerények és méltóságteljesek legyenek, véletlenül se bomlassza szét kitartásukat, szeretetüket és akaratukat a város dohos, bezárt, szűklátókörű, falansztertársadalmának világa. Ezek a gyerekek boldogok voltak, egész egyszerűen normálisak, és persze később sikerült elcseszni közösségüket, sikerült kiölni belőlük az életet, de a szeretetet nem tudták kiszívni a tudatukból, bármilyen szar közepette, ha sikertelenül és fásult hozzáállással is, de összetartottak. Hogy ezt honnan tudom, majd még kiderül.\\r
     Hetedik osztályig tehát, ha nehezen is, de mindent összevetve békével vettem az akadályokat, a diáktársaimnak még csak háromnegyede utált, és tanáraim közül is voltak, akik megengedhetőnek, valamifajta belső viszály vagy családi hercehurca következményének tulajdonították diabolikusnak vélt offenzívámat a tanulók és tanítóik ellen. De ilyen hozzáállással megáldott pedagógus azért kevés akadt, emlékszem például H. Istvánra, akinek megnevezésekor bizony fáj a szívem, hiszen a H rejtette az István személyiségéhez tökéletesen passzoló adalékot, ő úgy volt teljes, e névnek köszönhetően bújt ki belőle a félelem, melyet agresszivitásával kompenzált. Elképzelni sem tudom, honnan veszi valaki az ötletet, hogy karateoktatóként és rajztanárként egyszerre működjön. István örökletes lelki válsággal jöhetett világra vagy pecsételődhetett meg sorsa később, hiszen ha belegondolok, milyen energiákat mozgósított, hogy nyugodttá váljék, szükségszerűen el kell képzeljem, minek ellensúlyozásáért mozgott akaratereje. A rajzórák keretében, mikor magatartásbeli problémákat kellett kezeljen, legtöbbször velem osztotta meg nézeteit a magamfajta ördögi kis taknyosokról, miután kicibált a teremből, a szekrénysorhoz állított, és halkan fülembe súgta: Váczi, nem érzi úgy, hogy eljött az ideje karateórákat venni? Én legtöbbször az arcába röhögtem, vagy csak nem szóltam semmit, mert igyekeztem magamba fojtani az ingert, hogy ne köpjem pofán, amikor nevetés formájában kitörne belőlem a szánalom. Az ilyen beszélgetések után visszatoloncolt a terembe, vagy szólt, hogy ha már normálisnak érzem magam, fáradjak vissza. Mindig is imádtam ezt a mondatot, amelynek szándékáról egyértelműen tudtam, hogy milyen célt kíván szolgálni. A tanár nem cáfolhat rá saját döntésére azzal, hogy ugyanazon lendülettel visszaengedi báránykáját, amivel kivágta, viszont kötelességének érzi, hogy diákja jelen legyen az órán, ha jelen van, viselkedjen, ha idióta, elnyerje méltó büntetését, de találjon rá saját maga a helyes útra, ahová ezzel a mondattal terelni szeretné a pedagógus. Ilyenkor én a megbánás és a magamba fordulás ambíciójától sugárzó szemmel válaszoltam, hogy helyes (H), és megpróbáltam úgy tenni, mint aki átérzi a helyzet kínosságát. És amikor István - vagy bárki más - visszavonult a terembe, mint a felszabadított rabszolga rohantam a büfébe, és - ebben az intézményben például - jóízűen fogyasztottam el májkrémes melegszendvicsemet, üdítőmet, kommandós módjára kerültem a vezetőséggel való találkozásból következhető kínos helyzeteket, ami nem mindig sikerült, és ilyenkor persze felhívták anyámat, hogy már megint.\\r
     Szavakkal kifejezhetetlen az, milyen boldogságot jelentettek nekem az ilyen akciók, melyek napjában többször, édes-savanyú szószként fűszerezték életem. Elmondhatatlan öröm volt ez, amitől legalább olyan nehezen szakadtam el, mint az iskolaévektől. Az összetevőket tudnám csak felsorolni, amelyek közt természetesen helyet kapott a félelem, a düh, a bosszú - hiszen olyannal soha nem szórakoztam, akit szerettem, fiatal fejjel pedig képtelenség elmagyarázni, amit az ember ösztönösen rossznak érez, következésképpen ők néztek engem hülyének, de ezt kicsit se bántam -, aztán ott volt még a kalandvágy, hogy történjen valami, hogy pukkanjon szét az összes, nem érdekel, mi lesz, csak izzadjon dagadtra a fejük, amelyben a legkevésbé sem mozog az akarat, hogy felismerje, miről is szól az én történetem. Elejétől végéig dumáltam az órán, szórakoztattam a hátsó sort, önfeledten kihasználtam a magamban a bezártság érzésétől szükségszerűen életre kelő szabadulni akarást, nem fogadtam el a sorsom, nem húztam maszkot az arcomra, ha pisilni kellett, én hugyoztam, ha kakilni, szartam. De mindez gyermeteg játék volt, mögötte nem rejlett igazi harag, sorsom nyílt sebét nem marták mélyről jövő bánatok savai, egészen hatodik osztályos koromig, amikor minden megváltozott, megint új élet indult útjára, melynek kezdetekor kapásból megkérdőjeleződött még az is, ami már megtörtént, aki voltam.