Egy férfi ül az íróasztalnál, előtte élete két végpontja: a befejezetlen mű, valamint a töltött fegyver, amely végül kiteszi a pontot. Igor Štiks 2006-os, második regényének főhőse, Richard Richter valami olyat tudott meg az emberről, amitől számára a világ többé már nem élhető.

 

A töredékes zsidó családtörténet két idősíkot köt össze: a második világháborúét és a legutóbbi balkáni vérengzését. Ugyanakkor a történelem véres kulisszái mögött az európai és a személyes identitás válságának drámája zajlik. Az ógörög utalások ellenére nem az antik, hanem a legújabb kori európai tragédia végzete teljesedik be a regényben. Igor Štiks mesteri módon párosítja az ötvenéves, osztrák-zsidó író saját összeomlását az időtlen kérdésekkel, s a nagy érzelmek feszítette szerelemi szálon keresztül a város (Szarajevó), a nemzet és a kontinens válságáról is beszámol.

 

A legszínvonalasabb délszláv regényekhez méltóan a könyv nem ér véget, hanem újra és újra kezdetét veszi – örökös körforgásába szippantva mindenkori olvasóját.

 

A szerző 1977-ben született Szarajevóban.

 

 

 

 

Fel szeretném jegyezni mindazt, ami az utóbbi néhány hónapban történt velem. Kétlem, hogy sikerülni fog, s hogy képes leszek mindezt túl is élni. Talán az írás, amelybe éppen belevágok, a tények sorjázása, amit éppen elindítok, csupán a vég halogatásának egyik módja. Mert egyre inkább belátom, lehetetlen folytatni az életet, miután kiderült, már az alapok is hamisak voltak, érzéki csalódás az egész, sőt, átverés, ami mögött túl későn felismert igazság sunyított, mint egy kígyó, melyre pontosan meghatározott pillanatban taposnak rá, mely a legérzékenyebb pontot fogja megmarni és beleköpni a sebbe a mérgét, biztosítván a lassú haldoklást. Akinek pedig a talaj kicsúszik a lába alól, az gyakran bárkibe belekapaszkodik, és, ahogyan ez lenni szokott: aki kezet nyújtott, azt magával rántja.

 

Az én esetemben nem mérges kígyóról, hanem arról a fajtáról van szó, amely megengedi áldozatának, hogy maga válassza meg saját halálának pillanatát. Gyógyír nincs és nem is lesz. Ez a pillanat valahol e beszámoló végén rejlik, s egy ember kétszeres születéséről tudósít. Ugyanis az utóbbi időben hajlamos vagyok elhinni, hogy kétszer születtem, egyszer Bécsben 1942-ben, másodszor pedig Szarajevóban, fél évszázaddal később.

 

Ezt a feljegyzés arról a másik, hosszú és fájdalmas születésről szól.