Amikor nemrég hamis híre ment, hogy Dobrica Ćosić kapná az irodalmi Nobel-díjat (egy épp annyira hiteles honlapon tette közzé anonim szerb antijobbos „önjelölt webaktivisták” egy csoportja), tizenöt percig, a cáfolat megjelenéséig, mindenkit félrevezetett a közhírré tevőkön és a szerzőn kívül, még azokat is, akiknek jó az emlékezőtehetségük. Annak az álhírnek a közzététele, mely szerint a „Nemzet apjának” becézett Dobrica Ćosić kapta volna a legismertebb és legtöbb vitát kiváltó világirodalmi díjat, van egy sajátos előtörténete. Tizenhat évvel ezelőtt ugyanis a Szerb Szocialista Párt Niš városi bizottsága és a városvezetés azt javasolta, hogy a volt Jugoszlávia területén foganatosított békéltető eljárásban való részvételéért – más szóval, a daytoni egyezményen tanúsított aránylag visszafogott és még inkább aránylag konstruktív viselkedéséért – kapjon Slobodan Milošević, Szerbia akkori elnöke, Nobel-békedíjat. Hogy ez a nem helyénvaló és pökhendi javaslat négy év múlva teljesül ki tragikomikus módon, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság NATO-bombázása után, arról a loznicai SUBNOR (Savez Udruženja Boraca Narodnooslobodilačkog Rata – a Népfelszabadító Háború Harcosainak Egyesületeit tömörítő Szövetség) gondoskodott, amely az újra fölvetett és „kiegészített” javaslat indoklásában így fogalmazott: „bölcs és elszánt politikájával a Jugoszláv Hadsereget bátor hazafiként irányítva, Slobodan Miloševićnek sikerült az, ami a legfontosabb: megőrizni hazánk integritását”.
Öt évvel később, körülbelül az eddigiekhez illő komolysággal a helyi közbeszéd nem elhanyagolható részében szárnyra kapott az a hír, hogy „Radovan Beli Marković szerb író lehetne (kiemelés tőlem – M. I.) az idei irodalmi Nobel-díj nyertese”, és ez a Glas javnosti című helyi lap 2004. augusztus 17-i számában meg is jelent, „A lajkovaci vasúton érkezik-e Nobel” címmel, egyben utalva egy ismert népdalra, és az említett író regényének címére (rossz nyelvek szerint a Lajkovaci vasút c. dalocska és RBM azonos című regénye esztétikai rokonságban szenved). Annak magyarázata, hogy ki javasolta Radovan Beli Markovićot, igen bonyolult lehet, mert ahhoz, hogy egy ilyen feszített szerkezet, még a legnaivabbak előtt is, ideig-óráig legalább, de fönnmaradjon, több támpillérre volt szükség. Ezek a következők lehettek:

1) a valjevói rádió egyik szerkesztője, Mija Stojkanović, azt állította

2) hogy az időközben jobblétre szenderült Glas javnosti c. lap tudósítójának, Snežana Bilićnek

3) egy szarajevói tartózkodása alkalmával

4) kollégái a bosnyák Hayat Rádióból azt mesélték, hogy

5) a német „Fridrich Ebert Stiftung” irodalmi alapítvány

6) egy 1974-ben kiadott német nyelvű jugoszláv elbeszéléskötetbe betekintve

7) javasolta, last but least, Radovan Beli Markovićot az irodalmi Nobel-díjra.

Később ezt az összetett és nehezen fönntartható konstrukciót cáfolta meg – egyik szerkesztője segítségével – az említett szerző könyveit megjelentető, majdnem jobblétre szenderült Narodna knjiga kiadó tulajdonosa, Miličko Mijović, azzal az egyszerű állítással, hogy az egész akciót ő maga fundálta ki, nem más céllal, mint hogy kicsit megemelje Radovan Beli Marković példányszámát. Mindez ma is olvasható a következő linken.
Körülbelül ennyi annak az álhírnek a fejlődési útja, amely miatt Dobrica Ćosić díjazott voltáról szóló hír ideig-óráig, legalább tizenöt warholi percre, igaznak tűnhetett. Sőt, sokkal meggyőzőbb volt, mint amennyire az a Radovan Beli Marković jelöléséről szóló kacsa lehetett, mert a két irodalmár közül az idősebbik nagyságrendekkel megelőzi a másikat az említett díj azon íratlan kritériuma szerint, hogy minden komoly jelöltet legalább húsz nyelvre fordították már, beleértve, kötelezően, az angolt és a svédet. Beli, a komoly jelölt minden ismérvének hiányában, épp annyira jogosan lett jelölve a Nobel-díjra, mint Slobodan Milošević, mert ahogy az irodalmi díjat sem adják alig fordított vagy egyáltalán nem fordított alkotóknak, úgy a békedíjat se adják olyannak, aki elkezdett egy háborút, akkor pedig különösen nem, ha a jelölés indoklásában az szerepel a világbékéhez való hozzájárulásként, hogy megőrizte országa integritását (noha, konkrét esetben, még ez sem áll). Így aztán az elvet, mely szerint egyáltalán létrejöhetett és rövid ideig élhetett a Dobrica Ćosić díjáról szóló álhír, kénytelenek vagyunk a két korábbival együtt vizsgálni, függetlenül attól, hogy a háttérben valakinek az agresszív politikai idiotizmusa, egy ravasz reklámkampány utáni vágya, vagy a „másik oldallal” való aktivista szórakozása állt-e, és függetlenül a károkozás mértékétől. Mindhárom esetben ugyanis arról volt szó, hogy tudatosan avagy nem tudatosan, kihasználták a lehetőségét annak, hogy különböző állításokat juttassanak be a közbeszédbe, amely – rendezetlenségénél és az elemi szabályok hiányánál fogva – lehetővé teszi a társadalmi felelőtlenség és a szociális pszichózis legkülönfélébb kiáradását.


Igor Marojević (Belgrád)
Szerb nyelvből és irodalomból diplomázott a belgrádi Bölcsészkaron. Több prózaíró-ösztöndíjat kapott (LCB, ProHelvetia és mások), a Žega (Hőség) c. regényéért pedig a Stevan Pešić-díjat, valamint a Borislav Pekić Alap díját. Ez a regénye egy ötkötetes népi fikció első része, egyelőre a második része íródott még meg Šnit (Vágás) címmel. Marojević urbánus narratívákat is ír a belgrádi és barcelonai mindennapokról (a Dvadeset četiri zida (Huszonnégy fal) és a Parter c. regények, a Mediterani (Mediterráneumok) c. elbeszéléskötet, a spanyol, katalán és szerb nyelven játszott Nomadi (Nomádok) c. dráma és a Bar sam svoj čovek (Legalább magam lehetek) c. kötet). Elbeszélései tizenöt különböző antológiában szerepelnek, műveit spanyolra, portugálra, katalánra és macedónra fordították. Tagja a szerb és a katalán PEN-központnak.

A Maribor 2012 hivatalos oldala