hirdetés

Így nem lett hipster Arany János

2017. június 12.

Kevés megkapóbb elképzelt kép van a fejemben annál, mint hogy a megőszült Arany János a szó szoros értelmében húrokat penget. – A Petőfi Irodalmi Múzeum Arany-kiállításán jártunk, ahol Péterfy Gergely tartott tárlatvezetést.

hirdetés

Az előzetes regisztráció gyors tempóban telt be Péterfy Gergely tárlatvezetésére a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany János-kiállításán, a Margó Fesztiválon. Hogy ez az idén kétszáz éve született Arany, vagy inkább az utóbbi időben egyre népszerűbb, május óta az MKKE igazgatójaként is ismert Péterfy érdeme-e, nem igazán lehet eldönteni, és nem is bonyolódnék találgatásba. Ami viszont kétségtelen, hogy Péterfy lendületes, humoros, legfőképpen pedig végtelenül szerény tárlatvezető: már induláskor leszögezi, hogy ezelőtt még soha életében nem csinált ilyesmit, sőt, nem is Arany-kutató, inkább a tárlat kurátorait dicséri, akik korábban őt is végigvezették a kiállításon, hogy mostani debütálására felkészülhessen.

Fotók: Valuska Gábor

Péterfy először arra hívja fel a figyelmet, hogy a múzeum állandó kiállításaként működő Petőfi-tárlatból egy vörös tömb átnyúlik az Arany-térbe. Ez egyáltalán nem véletlen: kettejük barátságának ilyen módon való ábrázolása a tárlatvezető szerint egyrészt esztétikailag szép, másrészt pedig erősen metaforikus, hiszen ahogyan ez a tömb szinte berobban a térbe, nagyjából úgy nyomul bele Petőfi életműve Aranyéba. Én magam mégsem a vörös tömbre figyelek, valahogy sokkal jobban leköt azoknak a rendkívül mókás megszólításoknak a sorozata az egyik falon, melyek közül a személyes kedvenc a "Sándikám". Különösen szórakoztat, hogy az üdvözlések láttán egy kicsit úgy érzem magam, mintha a két költő engem, az egyszeri látogatót is üdvözölne. Pedig a fal üdvözlésekre merőleges oldalán kettejük némileg száraz, tényszerű összehasonlítását is elolvashatnám. Például azt, hogy Arany tizenkilenc, Petőfi tizennyolc évesen hagyja abba az iskolai tanulást. Az ezzel kapcsolatos enyhe közönyömet egy kicsit erősíti, amikor Péterfy ezeket az összehasonlításokat Best of érettségi kérdéseknek nevezi, aztán gyengíti, amikor hozzáteszi, hogy ő például azt találja érdekesnek, hogy Petőfi és Baudelaire megközelítőleg egy időben születtek, mégis megdöbbentően más életművet tudhatnak magukénak. Innen nézve már valóban izgalmasnak tűnik az összehasonlítás, amelyre egyébként ezen a ponton interaktív számítógépes lehetőség is nyílik: a programmal látni lehet például, mit csinált Arany János, amikor feltalálták a mai kerékpár elődjét. Itt jövök rá, hogy tulajdonképpen órákig ellennék ilyen párhuzamok nézegetésével, most azonban erre nem lesz lehetőségem, mert a tárlatvezetés halad tovább.

A következő teremben a kiállítás tere látványosan kettéválik: az egyik oldalon Arany nagyszalontai éveinek jellegzetes tárgyai és írott anyagai láthatóak. Így például az az erdélyi fejedelem által adományozott nemesi címer, amelynek kapcsán Péterfy megjegyzi, hogy ilyen címer az ő családjában is előfordult, ám ennek nincs különösebb dicsekvés-értéke. A címert ugyanis a török korban mindenki megkapta, aki sikeresen megölt egy törököt, ám ezen kívül nem járt semmivel, maximum arra volt jó, hogy az utódok perekben erre mutogatva próbáljanak kitörni a paraszti sorból. Arany a valójában meglehetősen szegényes környezetből megpróbált ugyan kiugrani, ám körülbelül fél év vándorszínészkedés után visszajött, szégyenkezve vallva be magának, hogy ez a kiugrás – amelynek Péterfy sajátos megfogalmazásában az a lényege, hogy Arany hipster legyen – nem sikerült. A terem másik oldalán ennek éles ellentéteként jelentős sikerű Arany-művek szereplőinek különböző megjelenítési formái láthatóak. A Bolond Istók cigányasszonya például egy festményen a magyar szabadság allegóriájaként jelenik meg, amely szabadságot a környékbeli népek csúnyán megtépázzák. Igen, a környékbeli népek allegóriái is szerepelnek a festményen. Ezek a krumpliorrú izék, ezek az oroszok, fogalmaz egyikükről Péterfy, a tárlatvezetés folyamán pedig még többször visszatér a maga ironikus módján ahhoz a gondolathoz, hogy ez a sztereotip ábrázolásmód tulajdonképpen elég kétségbeejtő. Ugyanitt található egy apró méretű Toldi-szobor is, amelyet a Budai Tornaegylet készíttetett, vándordíjnak. És ha már Toldi: a terem középső falán egy, az előző teremben látotthoz hasonló interaktív játékot próbálhatunk ki, amelyben Toldiként mérhetjük le saját erőnket, malomkövet dobálva, vagy toportyánt elhajítva. Szerepel még a teremben egy olyan dilettáns alkotás – ezt sem én mondom, hanem tárlatvezetőnk ,– amely Arany korának irodalmi kánonját ábrázolja, enyhe templomablak-jelleggel. Hangos nevetés kíséri Péterfynek azt a megjegyzését, hogy az alkotást nézzük úgy, mintha ma mondjuk Nádast vagy Esterházyt akarnák hasonlóan ábrázolni. Ezen kívül az Arany-balladák szereplőinek ábrázolásáról is akadnak képek, amely balladák kapcsán tárlatvezetőnk megjegyzi, hogy szerinte az bennük az izgalmas, hogy sosem lehet teljesen biztos benne az olvasó, hogy ezek a szörnyűségek valóban megtörténtek-e, vagy a szereplőik csak képzelik.

A harmadik terem legérdekesebb pontjaként – a kurátorok sajátos humorából adódóan – a klasszikus, felülről nézős múzeumi berendezkedést ezúttal a falra szerelve – tehát az eredeti elképzeléshez képest kilencven fokkal elfordítva – tekinthetjük meg. Az itt kiállított tárgyak Arany személyes holmijai, mint például Péterfy kedvence, a csonka fülű róka, amely a szerző (mármint Arany) íróasztalán állt levélnehezékként. A korábbi hatásos párhuzamokat kölcsönvéve kérdezem a kedves olvasót: tudta-e ön, hogy az Arany János által megismert Budapesten már létezett a Nyugati pályaudvar? A terem egyik pontján több kép is található az Arany-korabeli fővárosról, amely ekkoriban már jelentősen megindult a nagyvárosiasodás útján.

Az utolsó terem jórészt a modern technikáé. Az itt található gépbe olyan, Arany írásaiban használt szavakat tápláltak, amelyek azóta már kikoptak az általánosan használt szókészletből, mi pedig kvízjátékszerűen tippelhetjük meg, mit is jelentettek pontosan. Ráadásul a nyomtatási lehetőségnek hála, az így megszerzett tudást haza is vihetjük. Ugyanitt videókat nézhetünk és hallgathatunk meg, amelyekben saját kortárs művészeink – Nádasdy Ádámtól Scherer Péterig – mondanak okosakat Aranyról. Végezetül itt tudom meg a szerzőről a számomra is legmeglepőbb információt: idős korára megtanult gitározni. Arról hallottam ugyan, hogy dalokat szerzett, de hogy ehhez gitártudás is társult, új volt számomra. Kevés megkapóbb elképzelt kép van a fejemben annál, mint hogy a megőszült Arany János a szó szoros értelmében húrokat penget. Az általa írott kották ugyan teljesen megsemmisültek a háborúban, egy részük azonban szerencsére népies műdal formájában fennmaradt. A terem sarkában ezeket – népies műdal-jellegüktől megszabadítva – hallgathatjuk meg olyan előadók tolmácsolásában, mint Ferenczi György vagy Busa Pista.

Órákig tudnék még bolyongani ebben a térben, a kiállítás azonban tíz perc múlva zár. Arra még van időm, hogy a második terem interaktív játékában párszor megpróbáljam ügyesen elhajítani a toportyánt. Három környi próbálkozás után sikerélmény nélkül távozom.

Stermeczky Zsolt Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.