1980-ban lényegében a Hajógyári szigeten debütált a Bizottság zenekar, akkor három sztáregyüttes, a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil előzenekaraként léptek közönség elé. Ma kanonizált képzőművészekként a Műcsarnokban. A dolog persze nem egészen ilyen egyszerű. A közelmúltban megnyílt Bizottság-emlékkiállításon ugyanis nemcsak a vonatkozó képzőművészeti alkotások láthatók, nemcsak a Bizottság relikviái és más hasonlók, de egyszersmind a nyolcvanas évek levegője is érezhetővé válik. A kurátorok a lehető legszélesebb értelemben vett kontextust teremtettek, a képek és installációk, a dokumentumfilmek, a nyolcvanas évek bakelitlemezei, na és a kortársak filmre vett reflexiói mind-mind annak a törekvésnek ágyaznak meg, amely kanonizálni igyekszik nemcsak a Bizottságot magát, de vele együtt a nyolcvanas évek ellenkultúráját is. A kiállítást november közepéig irodalmi programok is kísérik. Második este Kukorelly Endre és Háy János olvasta fel egy-egy alkalmi szövegét (az elsőn Krasznahorkai László és Tolnai Ottó volt a vendég - a szerk.), a művek az Egy lány kéne nékem című Bizottság-dalra születtek, ez utóbbit a Sajnosbatár zenekar interpretálta a közönségnek, de akár most is meghallgathatjuk eredetiben.

Az irodalmi est moderátora Mesés Péter. Jobbján Háy, balján Kukorelly szorongatja a mikrofont. Kukorelly cipője piros, szövege érzelmes és szomorú. Amikor az ment, olvassa, hogy Egy lány kéne nékem, akkor éppen egy lány kellett volna. Olyan, mint a dalban: hideg, mint a hó. Akkor és bármikor. Fekszik az ágyon, nincs csaja, ezt nagyon elrontotta, ott van hagyva, végképp el van hagyatva. A lány elhagyta, aki meg helyette van, azt unja. Sajnos. És ha unja, akkor sajnos nincs is. Harminc évvel ezelőtt szétmentek, C.-vel, mert C. férjhez akart menni, és ő nem tudta elvenni. De hát hogy vette volna el? Miből tartja el, miből élnek, mit csinálnak egy gyerekkel? És a komcsikkal? És az egész mindenséggel. És minek a gyerek? Azon kívül, hogy olyan édes. Aztán öt-tíz évvel ezelőtt – a narrátor - újra találkozik C.-vel, aki meghívja a gimnáziumba, ahol tanít. A cselekményben kilátástalanság, csóróság, némi múltba révedő romantika. A történet tanulságos: a lány nem kéne, hanem kell, elengedni pedig végképp nem szabad.

Háy János ellenpontoz. A szövege inkább ironikusan bolondoz: minek a lány, nem okostelefon az, hogy cserélgetni kelljen, persze azért néki is kéne a lány, így, szentendrei tájszólással. Csak hát hiába kéne. Aki mindennap megiszik két üveg bort, aki este nyolckor pizsamában ül a fotelben, annak bizony nem jár a lány. Aztán a szöveg zárlata: mondja, hogy nincs lány, de mégiscsak van, csak titkokban, nehogy a Kukorelly elirigyelje.


Kukorelly nem irigykedik, hanem az emlékei között keresgél. A nyolcvanas évek, mondja, már messze nem volt olyan borzalmas, mint mondják, az inkább a hetvenes évek volt. ’68-72 között volt egy lélegzetvételnyi fellazulás, igaz, akkor még kicsi volt, mondja, de aztán vissza, jött egy erős represszív váltás. Amolyan resztalinizáció. És ez a nyolcvanas évek elejéig tartott. A nevezett időszak a kilátástalanságot hozta el, azt az érzést, hogy az ember beleragadt egy szürke masszába, ahonnan nem lehet kiszabadulni. Háy János arról beszél, hogy a hetvenes években került Budapestre Vámosmikoláról. A magyar pop- és rockzene azokban az években „kibaszott rossz” volt, mondja. Akkor mentek azok a bizonyos őszinte és kőkemény dalok, Balázs Fecó, meg ilyenek, amelyekről mindig pontosan tudni lehetett, hol őszinték és hol kőkemények. Ezért volt nagyon jó, amikor a nyolcvanas évektől lettek alternatív zenekarok is. Háy Kukorellyvel szemben viszont úgy érzi, a nyolcvanas évek eleje sem volt csupa vidámság, valahogy divat volt akkor a depresszió, mindenki lógó orral mászkált a városban, mint egy túlkoros kamasz. Másfelől az a tapasztalat is meghatározta a korszakhoz való viszonyát, hogy amikor Pestre került, „vidéki sutyeráknak” nézték, pár évvel később viszont, hogy Szegedre költözött, övé lett a „budapesti fasz” szerepe. A Bizottságot egyébként Szegeden hallotta először, ám a hatás nagyjából ott is ugyanaz volt, mint Pesten, csak kicsiben.

Miközben Háy János szűkíti, Kukorelly tágítaná a kört: a neoavatgárdot hozza szóba. A magyar neoavatgárd, mondja, a hatvanas évek közepétől a kilencvenes évekig elképesztően érdekes és szubverzív paradigmát hozott. Ám ezt a kultúrát nagyon is bent tartották az undergroundban. Erdély Miklóst, Szentjóby Tamást, Hajas Tibort, Balaskó Jenőt említi név szerint, nekik a hetvenes évek szűk levegője nem igazán tett jót. Sokan kiiratkoztak közülük a magyar kultúrából, volt, aki a magyar nyelvből is. Páran persze itthon maradtak, de elképesztő módon marginalizálódtak. Erdély Miklós például abban a tudatban halt meg, hogy nem is lehet könyve. Kukorelly már éppen arról kezdene beszélni, hogyan kapcsolódik ez a neoavatgárd hagyomány a Bizottsághoz, Mesés Péter azonban egy pillanatra leállítja, és inkább Háy Jánost kérdezi. Ki tudja, miért: az NDK-s csajokról, meg a gitárról.


Háy persze nagyon szeretett volna olyan gitáros lenni, aki után sorakoznak a csajok, de sajnos ez nem jött be neki. Ami részben azért volt, mert akkoriban Budapesten alig-alig zenéltek, csak a diszkó ment, meg a rossz popzene, és lényegében egyedül maradt az ambícióival, meg a hatvanas évekből hozott rocklegendáival. A beszélgetés itt megakad. Háy nem tudja, miért is mondja ezeket, Mesés Péter erre a Bizottsággal való találkozásukról kérdezi a szerzőket. Hogy mikor is volt az? A hetvenes évek végén jött az URH, mondja Háy, de a Bizottság mikor? Akkor volt sorkatona. Nyolcvankettőben? Nem! Hetvennyolcban, mondja valaki a nézőtérről, Kukorelly csak a fejét rázza, aztán belenyugvóan legyint. Nem, nem akkor volt.

Háy azt mondja, látatlanban eléggé idegenkedett a Bizottságtól. Amíg nem hallotta, azt gondolta róla, pozőrködés az egész, hogy képzőművészek játsszák az agyukat a színpadon. Aztán, amikor véletlenül mégis meghallgatta a zenéjüket, felülvizsgálta a nézőpontját. A Bizottság elemi erővel hatott rá. Azt mondja, felemelő volt átélni azt az irdatlan szabadságot, amit a Bizottság jelentett akkor. Háy szerint egyébként éppen ez az, ami általában hiányzik a magyar kultúrából. Mindenki rápörög arra, amit csinál, mindenki nagyon komoly, nagyon görcsöl, és a szabad művészi akaratot képtelen megélni.


Aztán Kukorelly szólamához csatlakozik: a művészeti ágak közötti átjárás itt egyértelműen avantgárd vonás. És ahogy a magyar neoavantgárd szinkronban volt a nemzetközivel, ez igaz a nyolcvanas évekbeli zenei szcénára is. Döbbenetes, hogy akkoriban az amerikai zenei kultúra ugyanazt az akusztikát hozta, mint az itthoni. Ami érdekes ebben, teszi hozzá, hogy ott nem volt lenyomva a művészi underground, mégis nagyon hasonló gondolatok jelentek meg ott is és szerte a világon.

Kukorelly szerint a lényeg az, hogy, akár Erdély Miklósék, úgy Wahornék, gesammtkünstlerek voltak. Ahogy Erdély Miklósról nem lehetett eldönteni, hogy micsoda, elsősorban, ugye építész, aztán festő, költő és elméletíró, performer és a többi, úgy a Bizottság tagjai is nemcsak zenészek, de festők voltak, és bizony ez is közelíti őket az avantgárd vonalhoz. Másrészt, mondja Kukorelly, bár sokan morogni fognak, megkockáztatná, hogy a hatvanas évektől kezdődő periódusban került szinkronba a magyar kultúra az európaival. Még a két világháború között is volt nagyjából harminc év eltolódás, de akkor és ott csodálatos módon összeért európai és magyar. Ami a zenét illeti: a hatvanas évek végén itthon volt egy izgalmas periódus, Illés, Omega és a többiek, de utána egyértelmű színvonalesés következett, az ízléstelenség netovábbja, aminek okán Kukorelly elfordult a rockzenétől. Egy ideig csak aztán komolyzenét hallgatott, amikor meg jöttek az alternatívok, nem is akart hinni a fülének. Az ember ilyenkor persze nagyon nehezen mondja, hogy ezek a zenék jók, de egy idő után nem lehet nem venni róla tudomást.

A kiállításhoz kapcsolódó irodalmi programok szeptember 16-án, pénteken folytatódnak, Parti Nagy Lajossal és Garaczi Lászlóval Lévai Balázs beszélget a Műcsarnok apszisán felállított színpadon. A zenét a  Sweet Jane, Legát Tibor új zenekara szolgáltatja majd.

Fotók: Klement Zoltán (Műcsarnok)

Kassai Zsigmond